A Nap ugyanúgy ragyog - LXXIX.

HETVENKILENCEDIK RÉSZ

Végül is nekivágtam. Azzal kezdtem, hogy nyugodtan körbejártam az összes környékbeli házat, és különböző trükkökkel próbáltam előcsalogatni a bátyámat. Hamis káprázatokat keltettem; nappali világosságot, villámcsapást, tüzet. Amikor aztán előtódult a sok megrettent ember, elrejtőztem és figyeltem. Napsárkányt egyszer sem láttam. A harmadik alkalom azonban nyomra vezetett.

-          Nincs is tűz! – tört ki vagy két tucat torokból az életmentő megkönnyebbülés. Ahogy rendesen történni szokott, tüstént követte a méltatlankodás is.

-          Biztosan a harmadik emeleten lakó furcsa fickó járatta velünk a bolondját! – ordította egy szajha külsejű nő. – A vendégem is elszelelt!

-          Különös alak! A szeme se áll jól! – tódította egy másik szajha.

-          Mindig mondtam, hogy rosszban sántikál! bőgte egy kövér férfi.

-          Úgy bizony! – fecsegett az első szajha. – Bezárkózik a szobájába, és gonosz erőkkel praktikál!

Igazán figyelemre méltó értesülések voltak. Vártam egy keveset, azután újra felvertem álmukból vagy egyéb éjszakai elfoglaltságukból ezeket a végtelenül rokonszenves embereket. Most földrengés látszatával. Nekibőszülten szapulták Napsárkányt, és hangosan kihirdették, hol lakik.

Kisvártatva vigyorgó arccal állítottam be a bátyámhoz. Majd’ megpukkadt a méregtől.

-          Megőrültél? Csaknem elrontottál mindent! Fénysugár testvéremnek sohasem nő be a feje lágya?

-          Mit akarsz Szélfarkastól?

-          Az én dolgom! Elszámolni valóm van a mi drága Szélfarkas testvérünkkel. Túlságosan sok gonoszságot művelt ellenem, de főleg Holdsarló ellen. Egyéb nem tartozik rád.

A többit már magam is kitaláltam.

-          Ezért aztán úgy döntöttél, – olvastam a fejére. – hogy kiugrasztod a nyulat a bokorból. Támadásra ingerled Szélfarkast, hogy végre kiderüljön, miben áll a hatalma. Nagyon veszélyes játék.

-          Veszélyes, de célravezető – felelte a bátyám. – Végre kiderül, hányadán állunk!

Még lett volna mondanivalóm, Napsárkány azonban elérkezettnek látta az időt, hogy kidobjon.

-          Távozz, öcsém! Felbosszantottál, terhemre van a társaságod!

Kurta búcsúszavamra foghegyről felelt. Kissé dohogva jöttem el. Az utcán fáklyás éjjeli őrjáratba botlottam A vezetőjük – Manilius – régi ismerősöm volt.

-          Üdvözöllek, Publius Crispinus! Ne csodálkozz, ha ma éjszaka megsokasodnak az éjszakai őrjáratok! Nem akárkit keresünk! El kell fognunk a híres Gaius Valerius húgát!

Megrökönyödtem.

-          Nagyon magas helyről jött a parancs – tette hozzá suttogva.

-          A császártól? – kérdeztem mohón.

Manilius legyintett.

-          Dehogy a császártól! Agrippina császárnőtől!

-          Ugyan, miért?

-          Mit tudom én, Publius. Velem nem közlik az okát.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.