Vannak események, amelyeket a jelen történetszemlélet elmismásol, elken, amelyeket a kincstári történettudat “lehúz, altat, befed”. Nemcsak Zrínyi halála ilyen, gyaníthatóan ugyanebbe a kategóriába tartozik a másik Zrínyi Miklósnak, az éppen általa eposzban megörökített szigetvári hősnek a küzdelme is, 1566. Zrínyi meggyőződéssel vallotta, hogy dédapja hőstette fordulópontot hozott az európai történelemben, megállította a török előnyomulást.
Erről egy másik esszésorozatot kezdtem, hamarosan folytatni fogom.
Térjünk vissza itteni témánkra.
Hogy érthetővé váljon, szólnom kell röviden az előzményekről.
Az úgynevezett tizenöt éves háború (1591-1606) – a kezdeti remények ellenére – nem valósíthatta meg a magyarság álmát, a török kiűzését. Utolsó évei értelmetlen harcokat hoztak, csapássá vált az ország számára.
A bécsi adminisztráció a magyar nemesség tehetősebbjei ellen indított koholt perekkel igyekezett megtölteni a kincstárát. Volt ebben természetesen olyan elképzelés is, hogy a magyar főnemesi réteg súlya csökkenjen, és helyébe birodalmi németek kerüljenek.
Bocskai István mozgalma – a magyar történelem legsikeresebb szabadságharca – azonban keresztülhúzta ezeket a nyegle számítgatásokat. Az udvar békére kényszerült, a magyar rendek pedig komoly, törvényes garanciákat kaptak.
Volt a rendszernek egy másik pillére, Erdély, mint a magyar nyelvű államiság fennmaradásának záloga. A magyar fejedelemség létfontosságú volt, ezt még a császár pártján lévő magyarok is tudták, nem kisebb személyiség hangoztatta, mint Pázmány Péter esztergomi érsek, Zrínyi Miklós egyik mentora.
1608-ban palotaforradalom zajlott a Habsburg családban, Mátyás főherceg megfosztotta bátyját, Rudolf császárt a magyar tróntól, és II. Mátyás néven országunk királya lett.
Ehhez nagy szüksége volt a magyar rendek támogatására. Cserébe életbe léptek az 1608-as törvények, amelyek a rendiség szellemében szabályozták az ország és a király kapcsolatát. Ennek a fontosságát a régebbi történetírás nem győzte hangoztatni.
Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Felfogtuk-e annak a jelentőségét, hogy amikor Európában éppen mindenütt abszolutizmus volt, vagy éppen annak a kiépítése zajlott, nálunk Magyarországon csak az országgyűlés hozhatott törvényeket, a királynak parlamentáris körülmények között kellett vitáznia alattvalóival, és gyakran kényszerült kompromisszumra. Ezeknek az országgyűléseknek sarkalatos elve volt a szólás szabadsága.
Nehogy azt higgyük, hogy a szólásszabadság nálunk valami nyugati jövevény. Nálunk sokkal hosszabb múltja van, nyugaton még akkor azt se tudták, hogy…
A korban gyakran téma a szólásszabadság, a XVIII. század folyamán pedig még gyakrabban. Amikor nyugaton mindenütt abszolutizmus volt. Az országgyűlés követek írásos követi utasításokat kaptak az őket megválasztó megyegyűléstől, amitől nem volt joguk eltérni. Nem ám ígéreteket megszegni, vagy más padsorba ülni. Még mit nem! Az volt az elv, hogy nem a követ számít, hanem akik odaküldték, akik közül ő maga is csak egy.
Ez a rendszer a maga keretein belül sokkal demokratikusabb volt, mint a pártokra alapuló, sokkal később kialakult angolszász parlamentarizmus. A Habsburg uralkodók rendszeresen sérelmezték, hogy a magyarok visszaélnek a szólás szabadságával. Mert időnként nagyon is kemény stílusban adtak hangot a véleményüknek.
Ez akkoriban Európa minden más országában elképzelhetetlen volt. Ezt ajánlom műveletlen külföldi újságírók és hajlékony erkölcsű magyar komprádorok figyelmébe, amikor arról locsognak, hogy a magyar nem ismeri a demokráciát. Odakint ekkoriban az még pajzán gondolat se volt…
A XVII. században azonban megjelent a vallási szembenállás. Az előző században a Habsburgok még nem tekintették egyik legfontosabb céljuknak az ellenreformációt, mostanra azonban akut kérdéssé vált.
A főnemesség zöme a század első felében visszatért a katolikus hitre. A Zrínyiek is, mert korábban ők is protestánssá lettek. Zrínyi Miklós édesapja, Zrínyi György szintén a század elején rekatolizált, Miklós már római katolikusnak született.
A köznemesi tömegek azonban zömmel protestánsok, leginkább reformátusok maradtak, a városiak zöme pedig evangélikus. Mint Vitnyédi István soproni ügyvéd, Zrínyi barátja.
Zrínyi egész pályafutása során azon a véleményen volt, hogy a vallási ellentéteket fel kell számolni, a protestáns sérelmeket a nemzeti összefogás érdekében orvosolni kell. Ezért például az 1662-es országgyűlésen nyíltan azonosult a protestánsokkal.
A magyar rendek a tizenöt éves háború után sem mondtak le a török kiűzéséről. Érdekes módon az ország egyesítése – bár nem szorult háttérbe – csak a töröktől való megszabadulás után következett a kívánságok listáján. Az önálló Erdély fenntartását a magyar államiság döntő fontosságú zálogának tekintették.
Ebből is láthatjuk, hogy nem igazán bíztak egymásban a rendek és a császári kormányzat.
Amikor a császár belesodródott a harmincéves háborúba, a királyi Magyarország rendjeinek zöme segítette. A háború az országot is megosztotta, hiszen Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek nyíltan a protestáns oldalra álltak, az előbbi egy ízben rövid ideig Bécset is ostrom alá vette, és a korabeli Európában a ténylegesnél sokkal erősebbnek hitték, hiszen az ellene vívott harcban vesztette életét a háború első időszakának két legjobb császári tábornoka, Bouquoy és Dampierre, sőt maga Wallenstein is kudarcot vallott Bethlen ellenében.
Zrínyi azon magyarok közé tartozott, akik rendületlenül kitartottak a császár (a Bécsben uralkodó, magyarul nem tudó magyar király) mellett. Maga is megjárta a harmincéves háború hadszíntereit.
Ifjú korában Pálffy Pál nádor köréhez tartozott. Pálffy Pál – Zrínyi másik mentora – türelmes munkával nemzetközi kapcsolatrendszert épített ki, igyekezett tudatosítani a magyar ügy európai jelentőségét. A fél Európára kiterjedő kapcsolatrendszer fejlesztését már Zrínyi Miklós folytatta.
Amíg tartott harmincéves háború, türelmesek voltak. 1648 után azonban úgy vélték, elérkezett a cselekvés ideje. Az egész ország lázasan készülődött a török elleni harcra.
1650-ben következett az évszázad egyik meghatározó csalódása. III. Ferdinánd meghosszabbította a törökkel az éppen lejáró békét. Meggyőződésem, hogy innét datálható a Habsburg uralkodókkal szembeni magyarországi bizalomvesztés. Ráadásul most nem azok ábrándultak ki, akik eddig is szemben álltak a bécsi uralkodóval, hanem éppen azok, akik egy évszázadon keresztül önzetlenül támogatták.
Köztük Zrínyi is. Írásain mostantól érezhető, hogy maga is kiábrándult, többé nem bízott a Habsburg uralkodóban.
A magyarok tudták, hogy az idő nem nekünk dolgozik. A török kiűzésével kapcsolatban nem volt helye semmiféle taktikának, időhúzásnak. A jelenkori becslések szerint a török hódoltság béke idején is körülbelül évi tízezer fős veszteséget okozott hazánknak. Ennyi volt a meggyilkoltak, elraboltak, rabszolgának eladottak száma, az úgynevezett béke idején.
Létkérdés volt minél hamarabb megszabadulni a töröktől, mert a jelenléte sok elemi csapás együttes hatásával ért fel. Ennek fényében nevetségesek azon magukat “felvilágosultnak” képzelő értelmiségiek ostoba állításai és kérdései, akik újabban időnként felvetik, “miért is kellett ellenállnunk a töröknek”, “mi értelme volt védeni a várakat” stb.
Az újabb fordulatot a szerencsétlen erdélyi fejdelem, II. Rákóczi György alaptól elhibázott lengyelországi hadjárata hozta meg. Voltaképpen ettől kezdve, ennek apropóján lendültek meg az események, hatása egészen 1711-ig tartott.
Erdélyt török és tatár rabló hadjáratok tették tönkre, Rákóczi az országát védve esett el.
A magyar előkelők Zrínyivel az élükön kétségbeesetten követelték, hogy a király adjon a szorongatott Erdélynek katonai segítséget. Mire a császári hadak Montecuccoli vezetésével megindultak, a segítségükben nem volt, köszönet. Semmit sem segítettek, de nagyon sokat ártottak. Éppen úgy raboltak és fosztogattak, mint a török, amikor meg harcolni kellett volna, tüstént visszavonultak az oszmán elől. Cserben hagyták szövetségesüket, a nyomorult Kemény János fejedelmet, aki hamarosan életét vesztette a török elleni harcban. Montecuccoli érezte, hogy a respektusa enyhén szólva megingott, ezért ritka ostoba röpiratot tett közzé, amelyben saját szánalmas hadjáratának kudarcáért a magyarokat tette felelőssé. De mindenkit. A nemeseket éppen úgy, mint a parasztokat. Utóbbiakat például azért, mert az őket “természetes és jogos igény alapján” kirabolni, élelmüket elvenni, otthonaikat felgyújtani, lányaikat és asszonyaikat megerőszakolni akaró “derék” császári zsoldosokat képesek voltak – agyonverni.
A gügye röpiratra Zrínyi válaszolt, igen keményen, a göndör parókát viselő császári tábornagy nem tette az ablakba…
Perjés Géza a régebbi magyar hadtörténeti irodalommal szemben úgy vélekedik, hogy Zrínyi és Montecuccoli hadvezéri elvei között voltaképpen nincs is jelentős különbség. A tíz éve elhunyt kiváló hadtörténésznek alighanem igaza is van, már ami a stratégiai elméletet illeti. Montecuccoli, mint hadtudós, Zrínyihez nagyon hasonló elméleti téziseket fogalmazott meg – a stratégia területén.
Ami azonban a gyakorlati hadvezetés területét illeti, a különbség ott ég és föld. Montecuccoli ezen a téren a nyomába sem léphet Zrínyinek.
A kortársak is így gondolták.
Zrínyi európai hírű személyiség volt, nagy elismeréssel írtak róla Németországtól Angliáig. “Field Marchal Count Niholas Zerini” – ahogy a téli hadjárat kapcsán nevezték – tiszteletnek örvendett.
Montecuccoli háborús beszámolói ellenben helyenként felháborodást, másutt derültséget keltettek. Főleg azzal, amikor azt állította magáról, hogy ő a szentgotthárdi csata győztese. Mert hogy mások nem így tudták.
A szentgotthárdi csata ügyében a magyar és osztrák történészek zömének véleményével szemben Perjés Géza, illetve a német és francia hadtörténészek véleményét fogadom el. A csata igazi győztese a Rajnai Szövetség segélyhadainak parancsnoka, Wolfgang Julius von Hohenlohe altábornagy volt. Ő és a francia hadakat vezérlő Coligny tábornok az ütközet közben összefogtak, és finom diplomáciai módszerekkel kivették az irányítást a siránkozó, visszavonulást emlegető Montecuccoli kezéből, aki addigra csaknem teljesen feláldozta a Waldeck gróf vezette birodalmi segédcsapatokat.
Hohenlohe és Coligny olyan helyzetet teremtettek, hogy Montecuccolinak nem maradt más választása, mint elfogadni az udvarias formában közölt “javaslatokat”, Hohenlohe haditerve alapján új támadást indítottak, megfordították a vesztésre álló ütközetet, és alaposan elagyabugyálták a nagyvezír seregét.
Adva volt tehát magyar földön Mohács óta először egy, a török főerők felett aratott nagy, csaknem döntő győzelem. Egész Európa örvendezett. XIV. Lajos francia király a győzelem hatására felajánlotta, hogy növeli a hazánkban harcoló francia kontingens létszámát, és anyagi segítséget is ad – ha a szövetségesek Belgrádig meg se állnak. Hasonlóan nyilatkoztak a Rajnai Szövetség vezetői is.
Mit tesz ilyen helyzetben az osztrák kormányzat? Szégyenletes, minden tekintetben kedvezőtlen békét köt. Török kézen hagyja Nagyváradot, Érsekújvárt, ezernél több magyar falut lök az oszmán igába, és adót fizet a szultánnak. Logikus, nem?
A vasvári béke bebizonyította, hogy Magyarország a császárra nem számíthat.
Voltaképpen most kezdődnek a Habsburg-ellenes nemzeti mozgalmak, a dilettáns Wesselényi-féle összeesküvéstől egészen a Rákóczi-szabadságharcig. Csaknem ötven éven keresztül.
A vasvári béke külön vizsgálatot érdemelne. Kinek állt az érdekében, és miért? A birodalomnak? Annak nem – sőt. Ausztriának? Annak még kevésbé. Most először szabadulhatott volna meg nemzetközi segítséggel a töröktől, amely bármikor veszélyeztethette a fővárosát.
Miért köt egy állam ennyire kedvezőtlen békét? Miféle külön érdekek játszottak itt szerepet?
- Kiknek voltak üzleti kapcsolataik a török birodalommal – esetenként még a rabszolga-kereskedelem terén is?
- Kiket vesztegetett meg a Porta? – mert a török egyidejűleg Kréta szigetén Velencével is hadban állt, és a XVII. század második felében ez már neki is sok volt.
Mert ezekben a körökben kellene keresni Zrínyi Miklós gyilkosainak megbízóit.
Ehelyett a történettudomány ködösít, füstfelhőbe burkolja a vasvári békét, mint valami menekülő naszád. Számomra eddigi legrosszabb teljesítményét is alulmúlta azzal az ökörséggel, hogy a vasvári béke szükségszerű volt.
Jó, egy ideig értem. A”szükségszerűség” jelszava ma már pavlovi reflexként működik egyes történész körökben, “minden úgy volt szükségszerű, ahogy történt”, és ha feltűnik a megfelelő jel, a papagáj már csörrenti is, hogy “szükségszerű volt” – lecsap, mint gyöngytyúk a zöld takonyra.
Na, de mégis…
Nem fél a szakmai utókortól? Vagy egyszerűbben – a közönségtől? Talán mindenki ostoba?
Mi visz rá erre valakit?
- szervilizmus?
- komprádor lelkület?
- hülyeség?
- mindhárom együtt?
Sajnos, ez be is igazolódott.
Miért nyilatkoztak úgy többen is a kontinensen (meg a Brit-szigeteken is), hogy Zrínyi kezében Európa sorsa?
Nem akárkik. Például Comenius.
Újabban néhány történeti mű – például R. Várkonyi Ágnes egy kiváló tanulmánya, már pedzegeti, miféle erővonalak központjában is állt Zrínyi Miklós
Ezért gyilkolták meg.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése