A szabad akaratról - VIII.

A születéssel, mint az emberi lét mindenki számára adott kezdetével, a filozófia nemigen foglalkozik. A halállal annál többet. “A halálhoz viszonyuló mindennapi lét mint hanyatló állandó menekülés a halál elől. A véghez viszonyuló lét a halál elől való átértelmező, nem-tulajdonképpenien megértő és elleplező kitérés móduszával rendelkezik.” (HEIDEGGER, M. 1989: 435.) A mindennapi lét tehát Heidegger interpretációja szerint a halálhoz viszonyul. “A halálhoz viszonyuló lét előrefutás annak a létezőnek egy lenni-tudásába, amelynek létmódja maga az előrefutás. E lenni-tudás előrefutó lelepleződésében tárul fel önmaga számára a jelenvalólét a maga legvégső lehetőségének tekintetében. A legsajátabb lenni-tudásra kivetülni azonban nem jelent mást, mint önmagát megérthetni az így lelepleződött létező létében, azaz egzisztálni. Az előrefutás nem más, mint a legsajátabb, legvégső lenni-tudás megértésének lehetősége, vagyis a tulajdonképpeni egzisztencia lehetősége.” (HEIDEGGER, M. 1989: 447.) Voltaképpen az emberi szabadság is csak a halálhoz való viszonyban nyer értelmet. “Az egzisztenciálisan kivetült, tulajdonképpeni halálhoz viszonyuló lét jellemzőit a következőképpen foglalhatjuk össze: az előrefutás leleplezi a jelenvalólét számára az akárki-önmagába való beleveszettséget, és azzal a lehetőséggel szembesíti, hogy a gondoskodó gondozásra elsődlegesen nem támaszkodva önmaga lehessen, ám az akárki illúzióitól eloldott, szenvedélyes, faktikus, önmagában bizonyos és önmagától szorongó halálhoz viszonyuló szabadságban.” (HEIDEGGER, M. 1989: 452.)

Az “akárki-önmagunkba való beleveszettséget” tehát a halál állandó közeledte leplezi le a számunkra. Annyi ebből feltétlenül igaz, hogy valamikor — harminc fölött vagy negyven fölött — mindannyian ráébredünk: egyszer valóban meg fogunk halni. Később a halál gondolata mind félelmetesebben, egyszersmind egyre mélyebben tudatosul bennünk; olyan mélyen, ahogy fiatalabb korunkban soha. A fiatal emberek sokkal hányavetibb módon nyilatkoz(hat)nak a halálról, mint az idősebbek. Ilyen értelemben az élet csakugyan felfogható hanyatlásként (is). “A mindennapi jelenvalólét többnyire elfedi léte legsajátabb, vonatkozásnélküli és meghaladhatatlan lehetőségét. Ez a faktikus elfedéstendencia igazolja a tézist: a jelenvalólét mint faktikus a “nem-igazságban” van. Eszerint a bizonyosság, amely a halálhoz viszonyuló lét elfedéséhez tartozik, szükségképpen egy nem-megfelelő igaznak-tartás lesz, nem pedig bizonytalanság a kétely értelmében. A nem-megfelelő bizonyosság elfedettségben tartja azt, ami felől bizonyos. Ha az “ember” a halált mint a környezővilágban utunkba kerülő eseményt érti meg, akkor az erre vonatkoztatott bizonyosság nem találja el a véghez viszonyuló létet. Azt mondjuk: bizonyos, hogy “a” halál eljő. Az akárki mondja ezt, s az akárki nem veszi észre, hogy ahhoz, hogy a halál felől bizonyos lehessen, mindenkor a saját jelenvalólétnek kell bizonyosnak lennie legsajátabb, vonatkozásnélküli lenni-tudása felől. Az akárki azt mondja: a halál bizonyos, és ezzel elülteti a jelenvalólétben azt a látszatot, mintha önmaga bizonyos lenne saját halála felől. És miben rejlik a mindennapi bizonyos-lét alapja? Nyilván nem valamiféle kölcsönös rábeszélésben. Hiszen az ember naponta tapasztalja mások “meghalását”. A halál tagadhatatlan “tapasztalati tény“. (HEIDEGGER, M. 1989: 438-439.)

Ez így nem különösképpen bonyolult – rezignált belenyugvással is reagálhatnánk rá. Csakhogy a dolog mégsem ennyire száraz, nem ennyire sivár és nem ennyire képletszerű. A halál közeledte nem “akárki-önmagunk lelepleződése” valamely magasabb rendű igazság előtt; a halál az emberen túli, csak transzcendens módon felfogható valóság jelenléte, és a mindennapi, úgynevezett “akárki-létmód” dolgai és eseményei nagyon is mély erkölcsi tartást adhatnak az egyes embernek — éppen a halállal szemben. Az “akárki-önmagába való beleveszettség lelepleződése” a halál közeledtével az emberi méltóság nélküli élet és az emberi méltóság nélküli halál jellemzője. Az emberi méltóság jellemzője pedig éppen nem a mindennapiságtól való elszakadás, hanem az abban (is) való kifejeződés. A tétel éppen fordítva igaz: az élet nem a halálhoz való előrefutásban kifejezett hanyatlás, hanem emberi méltóságunk és egyéni küldetésünk kifejeződése és erősödése a végső pillanatig, a halálig. Érdekes módon egy helyen Martin Heidegger is ezt mondja: “A jelenvalólét teljességének elérése a halálban egyszersmind a jelenvalóság létének elvesztése.” (HEIDEGGER, M. 1989: 411.)

A halálban elérjük, egyszersmind — ha a transzcendenciát mellőzöm — el is veszítjük az emberi teljességet. “A halált egzisztenciálisan az egzisztencia lehetetlenségének jellemzett lehetőségeként, azaz a jelenvalólét abszolút semmisségeként fogtuk fel.” (HEIDEGGER, M. 1989: 509.) Ez a megfogalmazás amennyire nyakatekert, annyira pontatlan is. A halál nem lehet “a jelenvalólét abszolút semmissége”, hiszen abban az esetben, ha jelenvalólét nem egzisztál, világról sem beszélhetünk, tehát a “semmisség” értelmezhetetlen”; ha pedig más jelenvalólét szemszögéből vizsgálódunk, nem beszélhetünk “abszolút” semmisségről. Szükség van az időbeliség mozzanatára is. “A jelenvalólétnek nem vége van, amelyben egyszerűen csak megszűnnék, hanem végesen egzisztál.” (HEIDEGGER, M. 1989: 542.) Az ember tehát végesen egzisztál — amennyiben nem beszélhetünk transzcendenciáról.

Egy transzcendencia nélküli világban az ember szükségszerűen tragikus lény. Létének igazolásához vagy valamiféle oksági elvre, vagy valamiféle transzcendenciára van szüksége. A polgári gondolkodás megfosztotta önmagát a transzcendenciától, a XX. század első felének tudománya pedig megfosztotta a világot az okság elvétől. Modern irányultságának megfelelően az ember mindezeknek leginkább a negatív vonatkozásait tudatosította. Úgy tűnt, nem maradt egyéb, mint a lét, az egzisztencia. Az isten nélküli világban a lét alapvető állapota a szorongás. Sören Kierkagaard, az egzisztencialista filozófia atyja és előfutára hívta fel erre a figyelmet. “A szorongás fogalmának kifejtését szinte sehol sem találjuk meg a pszichológiában, ezért arra kell felhívnom a figyelmet, hogy az teljesen különbözik a félelemtől és más hasonló fogalmaktól, amelyek valamilyen meghatározott dolgokra vonatkoznak, ezzel szemben a szorongás a szabadság valósága, lehetőség a lehetőségre.” (KIERKEGAARD, S. 1982: 344.)

A szorongás nemcsak a gyermekre jellemző, a modern lét egyik alaptulajdonsága. Sőt, a szellem létmódja. “Minél kevesebb ugyanis a szellem, annál kevesebb a szorongás. Ez a szorongás olyannyira sajátja a gyermeknek, hogy nem is nélkülözheti; bár megrémíti őt, de azonnal édes aggodalmába is keríti. Minden nemzetben, mely a gyermekit mint a szellem álmát megőrizte, megvan ez a szorongás; és minél mélyebb, annál mélyebb a nemzet. Csak a prózai ostobaság gondolhatja azt, hogy ez dezorganizáció. A szorongásnak itt ugyanaz a jelentősége, mint egy későbbi ponton a melankóliának, ahol a szabadságnak, miután történetének tökéletlen formáit megjárta, a legmélyebb értelemben önmagához kell megtérnie.” (KIERKEGAARD, S. 1982: 345.) Kierkegaard definíciója rámutat a filozófiai értelemben vett szorongás fogalmának mély többértelműségére: “A szorongás szimpatizáló antipátia és antipatizáló szimpátia.” (KIERKEGAARD, S. 1982: 344.) A szorongás az egzisztencialista filozófia legfontosabb fogalmai közé tartozik. “A szorongás a jelenvalólétben a legsajátabb lenni-tudáshoz viszonyuló létet, vagyis az önmagát-választás és -megragadás szabadságára való szabad létet nyilvánítja ki. A szorongás a jelenvalólét létének tulajdonképpeniségére mint lehetőségre való szabad létével (propensio in…) szembesíti, vagyis azzal, ami már eleve ő maga. Ez azonban egyúttal az a lét is, amelynek a jelenvalólét mint világban-benne-lét ki van szolgáltatva. Amiért a szorongás szorong, azonosnak bizonyul azzal, amitől szorong, a világban-benne-léttel. A szorongás mitől-jének és amiért-jének azonossága még magára a szorongva-aggódásra is kiterjed, mert ez utóbbi mint diszpozíció a világban-benne-lét egyik alapmódja. Az, hogy a feltárulás és a feltárult egzisztenciálisan azonos egymással, úgy azonban, hogy ebben a világ mint világ, a benne-lét mint elszigetelt, tiszta, belevetett lenni-tudás tárul fel, világossá teszi, hogy a szorongás fenoménjével kitüntetett diszpozíció vált az interpretáció témájává.” (HEIDEGGER, M. 1989: 343.) Szorongás és emberi szabadság kapcsolata ezen a gondolatkörön belül teljesen világos: kapcsolatban áll a szabad választással és ezen keresztül az emberi léttel. Mindezek átláthatatlansága azonban a definíciót nyilvánvalóan homályossá teszi. A szorongás filozófiai problémája azonban a számunkra abban rejlik, hogy — ha a rá vonatkozó fejtegetéseket elfogadjuk — az emberi boldogság abszolút értelemben lehetetlenné válik; illetve egyféle csökkent értékű emberi lét, egy “akárki-lét” tulajdonsága lesz, ezzel szemben azonban az “Önmagát megragadó” ember szükségképpen boldogtalan. A filozófia óriáskígyója saját farkába marva vicsorog. A hétköznapi emberi értékek és törekvések ilyen mértékű elutasítása minden cigányútra tévedt filozófia közös tulajdonsága; az emberi megismerés érdekében végzett vizsgálódásai közben megfeledkezik magáról az emberről. Albert Einsteintől megtanultuk, hogy egy hibás gondolkodást nem lehet önmagán belül megdönteni: ki kell lépnünk előle. Az ember mindig konkrét, elvont ember a tapasztalati valóságban nem létezik; az elvont emberről szóló filozófia egy ponton túl mindig életidegen.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.