Mottó:
"A kultúra úgy
siklik a századokon át, akár jelképe, a kígyó: ki-kibúvik bőréből. Amit külső
ismertetőjelének hittél, ami felé már messziről tisztelettel közeledtél, arról
igazán csak a szentségtörő megtapintáskor derül ki, hogy üres bőr."
(ILLYÉS, Gyula 1976: I/ 218.)[1]
Mi a költészet értelme,
funkciója manapság? Miféle költészet születik napjainkban, amikor a költői
tevékenység tömegessé vált? Ezrek írnak ma verseket magyarul. Mitől lesz, mitől
lehet ma valaki költő?
Ezzel szemben: miféle
irodalmi műalkotásokat nyilvánított értékké napjainkban és a közelmúltban a hivatalos
kánon? Milyen művekre hivatkozik, milyen művek képezik ma a „hivatalos”
irodalmat, amely a kulturális intézményrendszerbe „hivatalosan” be van
ágyazódva? Egybeesik-e a kettő?
Pesszimista akadémizmus?
A művészet történetében már volt egy olyan korszak,
ami merőben az intézményrendszerre, a hivatalos infrastruktúrára támaszkodott,
amelyben a művészek a korabeli „művészeti világ” elvárásai alapján alkottak és
minden lehetséges díjat elnyertek, amely nemzetközi kapcsolatrendszerrel
rendelkezett, amely korának hivatalosságában kizárólagosságra tört, és amely –
az utókor szemében hamis művészetnek bizonyult.
Az akkori hivatalosan
remekműnek nyilvánított alkotások zömét ma még csak másodrendű műnek sem
tekintjük, a zömük rossz, édeskés, jellegtelen, hamis műpátosszal telített
giccs.
Az akadémizmusról van szó, a
XIX. század második felének a hivatalos művészetszemléletben uralkodó
irányzatáról.
Az akadémizmus elsősorban a
festészetet szállta meg. az államok által fenntartott akadémiákon (innen az
elnevezése) oktatott és támogatott manírban működő művészeket tejben-vajban
fürösztötte a korabeli hivatalosság. Ők voltak a modern kor művészetének első
„nemzetközi sztárjai”, vásznaik roppant összegekért keltek el. Műveik zöme
azonban állami vagy intézményi megrendelésre készült, középületek díszeinek
szánták őket. Világszerte még ma is sok hivatali helyiségben megtalálhatók.
Európában is, Amerikában is.
A kor számos jelentős esztétikai értékítélete mára
semmissé lett. A korabeli festészet
alkotásai közül a művészettörténet nem azokat tartja számon, amelyek a kor
hivatalos elismeréseit kapták, és nem azokat a szerzőket tekinti a kor legjobb
alkotóinak, akik a hivatalos díjak tömkelegét vehették át. Helyette olyan
alkotók és olyan művek képviselik a művészettörténetben a korszakot, amelyeket
a maguk idején lesajnáltak, kigúnyoltak, esetenként még üldöztek is.
Hogyan lehetséges ez?
Ezek szerint a hivatalos értékítélet nem jelenthet
garanciát a műalkotás értékére nézve?
Rossz és értéktelen lehet
valami,
v
Amit rajongva dicsérnek a korabeli legtekintélyesebb
kritikusok?
v
Amiről áradozik korának sajtója?
v
Amit tanszékek, akadémiák, művészeti intézmények
istenítenek?
v
Ami díjak tömkelegét hozza alkotójának?
Igen, lehetséges. Az
akadémizmust kifütyülte az utókor minden infrastruktúrájával,
kapcsolatrendszerével, díjaival együtt.
Milyen következtetést vonhatunk
le ebből?
A művészi minőséget nem garantálja semmiféle
„művészeti” hivatalrendszer, semmiféle hivatalos infrastruktúra, sem pedig a
nemzetközi kapcsolatok rendszere. Egy egész korszak hivatalos művészete
kerülhet mindenestül a süllyesztőbe.
A hivatalosság támogatása történelmi léptékben
kimondottan hátrányosnak bizonyult az akadémizmus művészete számára. Egyoldalúvá tette, emiatt kiüresedett, és egy ellenkező előjelű egyoldalúság
elsöpörte a színről. Mert egyáltalán nem biztos, hogy az akadémizmus művészetének
minden alkotását és minden alkotóját végérvényesen el kellene vetnünk.
Ez a tanulmány azt a koncepciót képviseli, hogy
jelenlegi hazai kanonizált költészetünk zöme hasonló posványba tévedt, mint
annak idején az akadémista művészet jelentős része. A mai magyar kanonizált
líra hivatali intézményrendszerében és infrastruktúrájában él, a közönséggel
komoly kapcsolata nincs, tartalmi értelemben régen kiüresedett, közönséges
formalizmussá degenerálódott, a költészet egyetlen funkcióját sem képes betölteni,
jelentős minőséget nem képvisel. Közönséges
alibi költészet, amelyet – az egykori akadémizmushoz teljesen hasonló módon –
pusztán a köré épülő és belőle élő intézményrendszer tart életben.
Jelenleg a magyar líra hivatalos intézményrendszere az
egykori akadémizmushoz hasonlóan szintén egy kiüresedett, küldetés és fontos
mondanivaló nélküli lírát kanonizál azzal a különbséggel, hogy a régihez képest
tartalmi és esztétikai értelemben ez egy „ellenkező előjelű akadémizmus”, egy
mélységesen pesszimista akadémizmus. Akkor
is annak kell tartanunk, ha a világ más országaiban is hasonló líratípusokat
kanonizálnak.
A tanulmány első felében
bizonyítani fogom, hogy a mai kanonizált líra filozófiai, esztétikai és
művészetfilozófiai értelemben véve is kiüresedett, a második részben pedig
megmutatom, miféle rendkívül alacsony nívón álló szövegeket próbál értékké
avatni.
A záró részben arról beszélek
majd, hogy – miközben jelenlegi hivatalos, kanonizált líránk a lótuszevők
szigetén felejtette magát – kialakulóban van egy új, sokkal komolyabb
érdeklődésre számot tartó, a közönséggel kommunikálni tudó kortárs magyar
költészet.
Egykor kanonizált, mára elfelejtett magyar költészet
Az egykori akadémista
művészet legnagyobb része mára világszerte feledésbe merült, már ami az
akkoriban hivatalosnak tekinthető irányzat esztétikáját és legtöbb alkotóját
illeti. Nem merültek azonban feledésbe az ide kapcsolódó nemzeti történelmi festészet legszínvonalasabb alkotásai. Ezeket az
egyes európai nemzetek fiai a mai napig nagy becsben tartják. Nálunk is, másutt
is. nemzeti galériák féltett kincsei.
Megmaradtak, tisztelet övezi
őket, csak az irányzat nemzetközi jellege, kapcsolatrendszere, a hozzájuk
tartozó esztétikai felfogás merült feledésbe.
Ez igen fontos
figyelmeztetés, jelzi, hogy a nemzeti
identitás még mindig nagyobb hatóerővel bír, több távlatot hordoz, mint a
globalizációt minden lokális közösségi érték elé helyező lapos kozmopolita
szólamok.
Erre nem árt figyelnünk. Igazi, az emberiség számára valódi
perspektívát jelentő globalizáció csak globális és lokális értékek egyensúlya
mellett lehetséges.
Láthatjuk, hogy a XIX. század
második felének hivatalos művészeti világát egyértelműen uraló akadémista
művészet értékét, tekintélyét vesztette, a művészettörténeti gondolkodás
gigantikus csődnek, téves szemléletnek, értéktelennek tekinti.
A magyar közgondolkodásból is
kiesett, egyes művészek bizonyos művei azonban – Madarász Viktor, Benczúr Gyula
stb. – továbbra is tekintélyt élveznek, részei a nemzeti azonosságtudatnak. Tanítjuk
is őket, nem is, de legfontosabb alkotásaikat minden művelt magyar ismeri.
Az akadémista festészet zöme
azonban vitathatatlanul kiesett a köztudatból. Hát a korabeli költészet?
Gyakorlatilag az is. A mai
tananyagból úgy tűnik, szinte egyetlen költőnk sem volt Arany és Ady között,
holott százával alkottak. Jelenlegi irodalomtörténeti felfogásunk ezek zömét a
feledésre ítélt „népnemzeti irányzat” körébe sorolja, és szemérmesen megjegyzi
róluk, hogy annak idején őket támogatta a média, ők kapták az állami és egyéb
elismeréseket, őket ünnepelték a tanszékek és hivatalos irodalmi társaságok.
Őket ismerte el a hivatalos irodalmi élet, ők ágyazódtak bele a kor
intézményrendszerébe. Ezek közül legfeljebb Pósa Lajost és az Adyval polemizáló
Szabolcska Mihályt szokták megemlíteni, előbbit lesajnálva, utóbbit
démonizálva.
Mára elfeledtük őket.
Valóban mind annyira rossz
volt?
Kik voltak a korszak
legnépszerűbb magyar költői? Érdemes néhányat felidézni közülük. Most nem
Szabolcska Mihályról vagy Pósa Lajosról beszélnék, róluk eleget hallunk, ha
pejoratív értelemben is. Olyanokat sorolnék, akikre nem emlékszünk.
Íme, kiátkozott költőink
névsora:
Ábrányi Emil
(1851-1920)
Róla Hegedűs Géza így ír A magyar irodalom arcképcsarnokában:
„Vannak merőben
érthetetlen jelenségek az irodalomtörténetben; így nem lehet sehogyan sem
magyarázni, hogy Ábrányi Emil hogyan maradt ki a köztudatból. Hosszú éveken
keresztül ő volt a legnépszerűbb költő, az ifjúság lelkesedett érte, neve és
életműve jelentette a haladást, a nagyvilágiasságot a provincializmussal
szemben, ő volt a testet öltött franciás szellem, ő volt a forradalmi emlékek
őrzője; mindehhez briliáns formaművész, igazi jó költő.”
Ábrányi Emil írt Ady első kötetéhez előszót. Kosztolányi
Dezső igen elismerően írt róla. Ennek ellenére teljesen kiesett az irodalmi
köztudatból. Ha a verseit olvasgatjuk, és látjuk, hogy verszenéje is,
képalkotása is, verselési stílusa is, mondandója is milyen mértékben kötődik
kora értékrendszeréhez, készen áll a sommás magyarázat. Valóban vannak nála
émelyítő, édeskés, túlírt strófák, sorok. Más szempontból azonban úgy vélem,
egy, a jelenleginél kevésbé egyoldalú
magyar irodalomtörténeti köztudatban helyet érdemelne.
Czóbel Minka
(1854-1943)
Hegedűs Géza értékelése:
„Czóbel Minkáról akkor
már évtizedek óta nem beszéltek, nem írtak, verseit nem olvasták. S mindmáig
sem szoktunk visszaemlékezni rá, hogy a modern magyar költészetnek, Adynak és a
Nyugatnak az egyik legfontosabb előfutára volt, sok olyasmit kezdeményezett a
XIX. század végén, ami abban az időben merőben új volt nálunk és csak a Nyugat
nemzedékénél vált irodalmi gyakorlattá. Czóbel Minka pedig túlélte kortársait,
túlélte utódait, túlélte utódainak utódait, és vénséges vénen úgy múlt el, hogy
szinte már senki sem tudott arról a hajdani lobogó leányról, aki magyarul,
franciául, angolul, németül verselt, magyar klasszikusokat fordított nyugati
nyelvekre, nyugati moderneket fordított magyarra, először szólalt meg magyarul
a franciás dekadencia hangján, szinte előzmények nélkül elkezdett magyar szabad
verseket írni. Helye a klasszikusaink között volna - és már életében
ismeretlenné öregedett. A mi nagyon igazságtalan kritikánk és igazságot nehezen
tevő irodalomtörténetünk is kevés jelentékeny költővel volt oly méltánytalan,
mint Czóbel Minkával.”
Nyilván sok túlzás van abban,
amit Hegedűs Géza ír – de akad igazság is. A jelenlegi irodalomtörténetünk fél
szemére vak.
Dóczi Lajos
(1845-1919)
Hegedűs Géza:
„Van úgy, hogy egy
nagyon okos, jó ízlésű és személyében igen rokonszenves embert tévedésből
széles körök egy ideig nagy írónak tartanak. Még némi világhír is kijuthat
neki. Az ilyen köztévedések általában jellemzőbbek a korra, mint magára az
íróra, de az is kétségtelen, hogy akit egy kor különböző rétegű közönsége egy
pillanatra a szívébe zár, annak van valami sajátos tehetsége, és pályafutása a
későbbi idők számára is irodalomtörténeti dokumentum. Hiszen a magyar irodalom
egésze semmivel sem volna másabb Dóczi Lajos nélkül, de ha nem ismerjük
példátlan irodalmi és közéleti karrierjét, nehezebben értjük meg a kiegyezés
utáni évtizedek közízlését.”
A maga idején nagyon elismert költő és világhírű drámaíró. A csók című vígjátéka bejárta annak
idején a világszínpadot. Nem szűkölködött díjakban és előkelő kapcsolatokban.
Ki hallott róla?
Endrődi Sándor
(1850-1920)
Hegedűs Géza róla is igen elismerően ír:
„Volt néhány esztendő
Arany János halála és Ady Endre megjelenése között, amikor nem egy jó ízlésű,
irodalmat szerető és olvasó ember Endrődi Sándort tartotta az akkor élő legjobb
magyar költőnek. Még az olyan jelentékeny költőtársak is lelkesedéssel írtak
róla, mint korábban Reviczky, később Kosztolányi. Gyors elfeledettsége, költői
életművének kimaradása irodalmi köztudatunkból ugyanolyan érthetetlen és
indokolhatatlan, mint Ábrányi Emilé.”
Újabb, a maga idején elismert költő, akit elfeledtünk.
Lévay József
(1825-1918)
Költő, műfordító, számos díj birtokosa. Közöttük volt az
Akadémia nagydíja is, ami jelentőségben ma nagyjából a Kossuth-díj megfelelője
lehetett.
Hegedűs Géza véleménye:
„Lévay József költői
életművéről, művészi tehetségéről, morális emberi magatartásáról korai
indulásától kilencvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig mindig mindenki
csak jókat, elismerőket, nagyra becsülő szavakat írt és mondott - és hat
évtizeddel a halála után, miközben arculata egészével változott meg a világ,
miközben régi értékek bizonyultak értéktelennek, és üldözött eszmék igazultak
meg, ha újraolvassuk Lévay József verseit, még mindig csak olyasféle jelzőkkel
illethetjük, mint "jó költő", "hibátlan költő", "jó
ízlésű költő", "vonzó, rokonszenves, tisztességes, emberséges,
színvonalas ember".”
Lévay Józsefnek csupán egyetlen verse maradt fenn, azt
mindannyian ismerjük: Mikes. Szép,
erőteljes költemény, különösen a felütése. Az felejthetetlen. A mindenkori
antológiaszerkesztők beidegződése, vagy a puszta véletlen őrizte meg.
Makai Emil
(1870-1901)
(1870-1901)
Költő, drámaíró. Mellesleg: nyelvzseni.
Hegedűs Géza:
„Két lírai kötete,
a Margit (1896) és az Újabb költemények (1899) olyan
indulást jelez, amely a férfikor delére igazi nagy költőt ígér. Énekek
éneke című verses regénye (1893) az új magyar verses epikának legszebb
darabjai közé tartozik, hatása lírai, akárcsak Kiss József legtöbb elbeszélő
költeményének, de azoknál modernebb, városibb életérzést fejez ki. Kiss József
talán őt kedveli és becsüli legjobban ifjú neveltjei között, és 1897-ben a
huszonhét éves fiatalembert maga mellé veszi helyettes szerkesztőnek.”
Kora egyik legtehetségesebb fiatal költőjének és
drámaírójának számított. Fertőző betegségben hunyt el.
Ha tovább él, emlékeznénk rá?
Rudnyánszky Gyula
(1858-1913)
Hegedűs Géza véleménye:
„Rudnyánszkyval
felettébb mostohán bánt az irodalmi emlékezet; még a neve is csaknem feledésbe
merült. Pedig néhány költeménye a századforduló legjobbjai közt biztosíthatná a
helyét, irodalomtörténeti jelentősége pedig körülbelül olyan fontos
kapcsolatteremtés a XIX. és a XX. század előremutató költői törekvései között,
mint Bródy Sándoré a prózairodalomban. Ő az összekötő láncszem Reviczkyék újat
akarása és Ady nemzedékének újat teremtése közt.”
Ady Endre kritikájából:
„Rudnyánszky különb
volt az összes korabeli Arany és Petőfi epigonnál, kik hírre, polcra vergődtek,
s több talán még Komjáthynál, Reviczkynél is.”
Ennek ellenére ő is kiesett az irodalomtörténeti
köztudatból.
Tolnai Lajos
(1837-1902)
Arany János tanítványa volt Nagykőrösön, sokan benne látták
a következő nagy költőt. Nála talán más problémák akadtak.
Hegedűs Géza:
„Ha Tolnai Lajos
harmincéves korában meghalt volna, az irodalomtörténet úgy emlékeznék rá, mint
az Arany Jánost követő költők egyik legtehetségesebbikére, aki még a ballada
műfajában is tudott nagy mestere mellett újat adni. De Tolnai Lajos hatvanöt
éves korában halt meg, és ezért már senki sem emlékszik a jól induló költőre,
mert a regényei körül kerekedett botrányok, majd a bátor írónak kijáró
tiszteletteljes emlékezés a késői, a harcos Tolnai Lajos emlékezetét rögzítette
az irodalmi köztudatban.„
Volt pap, egyetemi magántanár, egyszemélyes lap szerkesztője.
A politikában azonban nem tartott a közéletet uraló Deák-párttal:
„Tolnai még a
kiegyezés előtt tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, elismert költőnek-írónak
számított. Eszményeivel sem volt semmi baj, hiszen ő is mindvégig Arany Jánost
tudta költői példaképének és Kemény Zsigmondot regényírói példájának. Csakhogy
1867-ben bekövetkezett a kiegyezés, és ezt a negyvennyolcas hagyományú Tolnai
keservesen vette tudomásul. Nem tudott hallgatni, és nem tudott nem nyitott
szemmel nézni.”
Így már sokkal érthetőbb, ha háttérbe szorult, de ez a
figyelmünket tüstént ráirányítja a közélet intézményeinek, elsősorban a
médiának a felelősségére. A sajtó a modern élet királycsinálója, ezen
szerepével gyakran él – és még gyakrabban visszaél.
De ezt sem tekinthetjük abszolút igazságnak, hiszen Vajda János benne maradt az
irodalomtörténeti köztudatunkban, holott neki szemernyivel sem volt jobb
sajtója, mint Tolnainak.
Ez semmit sem von le abból, hogy Tolnai aligha van jelenleg a helyén. Egy majdani – kevésbé féloldalas
és nem „posztmodern” jellegű irodalomtörténeti felfogásnak sok dolga lesz még
vele.
Vargha Gyula
(1853-1929)
Tipikusan olyan költő, akit a kor elkényeztetett, ezért mára
a „maradi, konzervatív irodalom és költészet” egyik szimbólumává vált.
Hegedűs Géza Vargha társadalmi kapcsolatait húzza alá:
„Vargha Gyula költői
tehetségét első jelentkezésétől kezdve osztatlanul tudomásul vette az a maradi,
majd egyre indulatosabb reakciósságba csapó költészet, amelynek versenytárs
nélkül a legjobb, legmélyebb költője volt, és az a haladó költészet, amelynek
ellenfele, majd haragos ellensége volt. Mint a pénzügytan és a statisztika
tudósa, elismert tekintélyként emelkedett a Statisztikai Hivatal igazgatói
rangjáig és a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöki székéig. Mint közéleti
férfi, Tisza István politikai körének legtiszteltebbjei közt foglalt helyet,
aligha volt nála műveltebb férfi a kormánypárti képviselők parlamenti
széksoraiban, és mint a Kereskedelmi Minisztérium politikai államtitkára, nem
is találhattak volna nála alkalmasabb szakembert, aki tudományos színvonalon
érti a kereskedelem ügyeit, és lelkiismeretes főtisztviselőként tekinti át és
irányítja egész hivatali apparátusát. „
A közéleti pozíciók erőteljesen meghatározzák a karaktert. Vargha Gyula a kor kanonizált költője. Ezt
Hegedűs Géza is hangsúlyozza:
„Minden társadalmi
elismerést, kitüntetést megkapott, mindig irodalmi nagyraértékelésben volt
része még ellenfelei részéről is.”
Nem ismerős? A mai kanonizált költészet nagyágyúira nem ez a
jellemző?
Ők is megkapnak mindent – annak függvényében, hogy a
kapcsolatrendszerben milyen helyet foglalnak el. A hivatalos dicshimnuszok
akkor is zengedeztek a kanonizált költők műveiről, ma is. csupán a stílus
változott: akkor émelyítően édeskés hazafias pátosz, ma idegen szavakkal
tűzdelt, mesterségesen agyonbonyolított nyelvi ködösítés. A lényeg azonos:
hivatali farkcsóválás.
Vargha költészetéről például ezt írta a kor egyik vezető
konzervatív irodalmi lapja:
„„a népies nemzeti
költészet hagyományainak legművészibb folytatója”
Ma ez a mondat vörös posztónak hangzana. Ebben csak az
gondolkodtat el, hogy semmit sem, vagy
csak igen keveset mond Vargha műveinek lírai minőségéről.
A lírai minőség területén nincs értelmezve az, hogy
valamelyik vers „reakciós”, vagy „haladó”. A szerző politikai hovatartozása nem
képezi az értékelés alapját. Nem
politikai, hanem erkölcsi alapállást kell vizsgálni, hogy a mű üzenete
összhangban van-e az emberiség morális egységének elvével.
Itt nyilvánvaló zavar van, ezért lentebb írnom kell a lírai
minőség ismérveiről, mibenlétéről.
Zempléni Árpád
(1865-1919)
Hegedűs Géza:
„Különös, szinte
érthetetlen sors jutott ki Zempléni Árpád költészetének a magyar irodalomban.
Egy igazán tehetséges, kitűnően felkészült költő, aki élete néhány évében igen
népszerű volt az olvasók körében, testi halálától kezdve úgy kiesik az irodalmi
köztudatból, hogy nemsokára a szakembereken kívül azt sem tudják, hogy élt, és
költeményeit - amelyek nemcsak irodalomszakmailag jól megcsináltak, hanem a
tömegek számára is nagyon érdekes olvasmányok - évtizedszámra nem adják ki
újra, nem olvassa senki.„
Végtelenül tanulságos Hegedűs Géza véleménye. Ezek szerint
teljesen kieshetnek a köztudatból költők, akik minden tekintetben értékeset
alkottak?
Íme, az elátkozott költőink listája:
Ábrányi
Czóbal
Dóczi
Endrődi
Lévai
Makai
Rudnyánszki
Tolnai
Vargha
Zempléni
A lista korántsem teljes. Kizárólag olyan költők nevét
tartalmazza, akik bekerültek Hegedűs Géza összeállításába, tehát valamiféle
halovány emlékezetük maradt. Voltak még mások is?
Igen, akadtak. Az ismertebb neveket mellőzöm. Kihagyom a
korábbi kánonok akkor „korszakos jelentőségűnek” aposztrofált dinoszauruszait
is, amilyen például Pekár Gyula volt.
Csak néhányat sorolok fel minimális kommentárral:
Ifjabb Ábrányi Kornél
(1849-1913)
Országgyűlési képviselő, a Kisfaludy- és a
Petőfi-társaság tagja, a Pesti Napló szerkesztője.
Balázs Sándor
(1830-1877)
A Nemzeti Színház könyvtárnoka, a Kisfaludy-, Petőfi- és
Kemény Zsigmond társaságok
rendes tagja.
Bársony István
(1855-1928)
(1855-1928)
A Kisfaludy- és a Petőfi-társaság tagja. Életében
negyvennégy kötete jelent meg.
Bartók Lajos
(1851-1902)
A Kisfaludy- és Petőfi-társaság tagja
Dalmady Győző
(1836-1916)
A Kisfaludy-társaság tagja
Dömötör János
(1843-1878)
A Kisfaludy-társaság tagja
Horvát Boldizsár
(1822-1898)
A Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti, a
Kisfaludy-társaság rendes tagja. Az Andrássy-kormány igazságügyminisztere.
Jakab Ödön
(1854-1931)
A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Kisfaludy- és
a Petőfi-társaság tagja. A hazafias költészet elismert alakja. 1920-ban
életművéért a Petőfi Társaság nagydíját kapta meg.
Kozma Andor
(1861-1933)
A Kisfaludy-társaság rendes tagja. Egyik versét Jászai Mari
szavalta el operaházi díszelőadás keretében.
Némethy Géza
(1865-1937)
Egyetemi tanár, az MTA rendes, majd tiszteleti tagja, a
Kisfaludy-társaság rendes tagja.
Szávay Gyula
(1861-1935)
Kereskedelmi és iparkamarai titkár, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja, utóbbinak 1920–1925 között
főtitkára. Lírai munkásságát 1924-ben a Petőfi
Társaság Petőfi nagydíjával tüntették ki.
Egy szóval se mondtam, hogy jó költők voltak. Azt se, hogy
rosszak. A korabeli kánon értékesnek tartotta a munkáikat. A mai nem is
emlékszik rájuk. Így együttvéve „holt költők társasága”.
Ebben nyilvánvaló része van annak, hogy 1945 után brutálisan
eltörölték az előző korszakok magyar irodalmi kánonjait, a túlélő írókat és
költőket minimum háttérbe szorították. Alaposan átértékelték a múltat, ebből
pedig nagyon is egyoldalú
irodalomtörténet alakult ki. Nem esztétikai, hanem politikai alapon
szelektálták a magyar irodalmi hagyományt.
A rendszerváltásig mindez rögződött, azután pedig – úgy
maradt. Az irodalom területén semmiféle
rendszerváltás nem történt, az intézményrendszer ugyanaz maradt.
Van azonban egyéb ok is. úgy tűnik, a mindenkori irodalmi kánonok sorsa a törvényszerű
pusztulás.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése