A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 1.

Bevezetés

Gyerekkoromban olvastam először Grandpierre K. Endre Fekete hóesés című könyvét. Még csak azt sem mondhatom, hogy megragadott; sokkal inkább megdöbbentett. Teljesen mást állított, mint amit én olvasmányaimból és tankönyveimből tudtam. Elhűltem, meglepődtem - aztán napirendre tértem.

Bár a tankönyveknek már akkor sem mindig hittem, az ismeretterjesztő irodalomnak azonban általában igen. A szakirodalomnak meg különösen. Amikor pedig azt olvastam, hogy Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halála körül nincs semmiféle rejtély - meg is nyugodtam.

Akkor kezdett bennem először valamiféle gyanú éledezni, amikor - valamikor a nyolcvanas évek közepén - egy történész kandidátus előadását hallgattam. Máskor is hallottam már tudósembertől ostobaságot - de ez különösen szíven ütött.

A következőket nyilatkoztatta ki:

Zrínyiről voltaképpen nem is kellene tanítanunk semmit, szíve szerint ő kitagadná a magyar történelemből - mert nem volt reálpolitikus. Sajnos az irodalomból nem tagadhatja ki, mert a költőnek nagy, de tudósnak tizedrangú Arany Jánosnak az volt a fixa ideája, hogy éppen Zrínyi a régi magyar irodalom legnagyobb alkotója.

Ilyen és ehhez hasonló butaságokat mondott a tudós - másfél óra hosszan.

Nem jöttem zavarba. Tudtam, hogy az általam nagyon tisztelt költői és emberi életmű megítélésében az előadó szava egy garast sem ér. Zrínyi Miklós műveit többször is elolvastam; számomra Zrínyi a bátor következetesség és a felelősségteljes írói magatartás egyik szimbóluma volt akkor is - és az maradt ma is.

De azon elgondolkodtam, miféle ”idea” vezérelheti az előadót - a deheroizálás nyegle kordivatján kívül. Talán azért kell elparentálni Zrínyit, mert élete végéig kitartott azon véleménye mellett, hogy vissza kell vívni az elveszett országot? Lehetséges. Trianon problémája akkor nagyon is a szőnyeg alá volt söpörve. Ma is. A Kárpát-medencében csak a magyar nacionalizmus volt cenzúrázandó. Azóta is. Fájóan provizórikus helyzet van, ami senkinek sem jó - legalábbis helyben nem. A megoldás továbbra is valamiféle Duna-konföderáció volna - ami szintén a szőnyeg alatt. Egyetlen külső hatalom sem húzhatna belőle hasznot. A megosztottságból, gyűlölködésből igen. Az ilyesféle megoldások azonban a mindenkori idegen hatalmak mindenkori kiszolgálóinak sohasem tetszenek. Ahogy Zrínyi-kvalitású történelmi alakjaink sem.

Hogyan is tetszene Zrínyi, aki úgy tudott öntudatos magyar lenni, hogy egyben öntudatos horvát is volt, és ebben semmi ellentmondást sem látott; hogyan is tetszhetne azoknak, akik azt igyekeznek belénk szuggerálni, hogy ciki magyarnak lenni?

Ha pedig Zrínyi bagatell figura, kit érdekel, hogyan halt meg?

Most került újra a kezembe a könyv.  Nem véletlenül. Megint hallgattam egy előadót, aki közölte: bezzeg az angolok már tudomásul vették, hogy nem övék a fél világ, csak nálunk van jajgatás Trianon miatt… Közben meg éppen arról magyarázott, miképpen emlékeznek mégiscsak azok a fránya britek Indiára…

Valami tüstént itt az elején tisztáznom kell ezen a ponton: semmi bajom sincs a Habsburgokkal. Személyesen beszélgettem Dr. Habsburg Ottóval, akit kiváló embernek tartottam, és  akinek egyszer egy magyar város valamelyik darabom kéziratpéldányát városi díszajándékként nyújtotta át.

A Habsburgok között akadtak nagyszerű emberek - de igen kevesen. Többségük nagyon szerény uralkodói kvalitásokkal rendelkezett. Arra azonban alkalmasak voltak, hogy bizonyos személyek ócska fedezéknek, rongyos malaclopó köpenynek használva őket, mögöttük elrejtőzve sütögessék pecsenyéjüket. Sok magyar is. A gyenge uralkodókat mindig ilyesféle holdudvar övezi. Ostobán vigyorognak az előtérben, kellőképpen tele vannak tehetségpótló hiúsággal - lehet mutogatni rájuk. Az a véleményem, hogy a Habsburg uralomnak a magyar nemzetre nézve egyoldalúan hátrányos tendenciáiért a legtöbb esetben nem személyesen az uralkodót, hanem az őt irányító, pozíciójához foggal-körömmel ragaszkodó főhivatalnoki réteget terheli a felelősség. Ők rettegtek attól, hogy a birodalom súlypontja keletre tolódik, és a magyar rendi intézményrendszer kiszorítja őket kiváltságos helyzetükből. Ők akarták Magyarországot hadszíntérnek megtartani minél tovább; az idők végezetéig, vagy az ország csaknem teljes elpusztulásáig. A császárok leginkább annyiban felelősek, hogy gyenge uralkodói kvalitásaiknál fogva bábjai voltak a „brancsnak”.


Zrínyit meggyilkolták. Nem hinném,  hogy I. Lipót személyesen lenne érte a felelős. Nemigen törődött ő ilyesmivel; csak hegedülhessen, és ne hallja azt a szót, hogy “török”.

Kétlem, hogy ez a lefittyedt ajkú, koronás  zenebohóc egyáltalán felfogta volna, kicsoda Zrínyi. Azt sem nagyon értette meg később, hogy szinte akarata ellenére vívta meg egész családja legdicsőségesebb háborúját - a török ellen. Szerencsétlen korlátoltságában csak azzal törődött, hogy az ostromlott székvárosa segítségére siető Sobieskivel saját “magasabb rangját” érzékeltesse - mert amaz “csak” választott király. Képes volt nem leszállni a lováról, amikor Sobieski gyalog sietett elé. Megbántotta szövetségesét, aki éppen a fővárosát és a trónját mentette meg…

Folytatása következik.