Szent játék vagy profán játszadozás 4. Rész

A sznobizmus, mint a rendszer pillére

A kanonizált lírával kapcsolatban a magyar kultúrában kialakult egy sajátos mimikri. A jól nevelt sznobnak egy-egy vaskos trágárság, vagy egyéb ízléstelenség hallatán illik úgy tennie, mintha valamiféle íratlan szabályrendszer alapján pontosan tudná, hogy a mű mégsem azt mondja, amit „látszólag” mond. A „vájtfülűség” – szerző és sznob közönsége közötti reflexszerű összekacsintás, tanult mimikri – segít az egyes művek kanonizálásában.

Más kérdés, hogy ugyanazon sznob közönség ugyanazon tagjai felháborodva utasítják el ugyanazt a művet, ha nem valamelyik kanonizált szerző követi el. A sznobizmus a rendszer alapvető pillére, nélküle hasonló művészet nem létezhetne.

A rendszer a műalkotás létét és minőségét meghatározottnak, adottnak tekinti, a befogadót pedig változónak. Együtt az egész feltételrendszer azt sugallja, hogy a műalkotások műalkotás-mivoltát és értékelését a befogadó készen kapja, neki pedig ehhez a készen kapott minősítéshez kell alkalmazkodni. Hozzáértése, sőt emberi és érzelmi érettsége is pusztán attól függ, mennyire képes magáévá tenni a műalkotásokról nélküle, készen hozott és általában megfellebbezhetetlen, kinyilatkoztatás jellegű minősítéseket.

Ez természetesen sznob magatartást, a műalkotásokhoz való sznob hozzáállást implikál, és a befogadók egy része pontosan ennek megfelelően reagál. A sznob hozzáállás alapja, hogy a műalkotás mindenképpen kiváló, nekem kell felnőnöm hozzá. Ha pedig mégse nőttem fel, ha nem értem, nem szeretem; akkor úgy kell tennem, mintha érteném és szeretném, sőt lelkesednem is kell érte pusztán azért, mert ezt érzem társadalmi elvárásnak.

Ezen a televényen tenyészik a sznobizmus, amely napjainkra minden eddiginél nagyobb hatalommá vált. Voltaképpen a társadalmi érvényesülés egyik alapja lett. Sznobok ülnek a különféle tanszékeken, a médiában, sznobizmusra oktat az iskola, a nagynéni, és a kulturális élet minden egyes területén versengenek egymással a lelkes sznobok. A sznobok szívósak, kitartóak, az önmagukról önmaguk által kialakított hamis kép fenntartása érdekében igen eltökéltek.

A sznobizmus mára értékmérővé vált, ez a „komolyság” etalonja. Ugyanazon személynek gyakran van egy „hivatalos”, illetve egy személyes, csak a legszűkebb családja vagy baráti köre számára tartogatott véleménye. Amelyek – finoman szólva – nemigen egyeznek meg. Vagy csak igen ritkán.

Sznobnak lenni egyáltalán nem ostoba egyéni döntés eredménye, sznobnak lenni ma már elvárt hozzáállás, egyfajta szellemi jogkövetés.

Hogy’ fordulhatott ez elő? Hogyan jutottunk el idáig?

A dolog (egyik) nyitja természetesen az, hogy a műalkotásokról van egy többé-kevésbé kötelező, normatív, intézmények által kialakított minősítés, amihez ragaszkodni illik. Ezt a minősítést meglehetősen nagyra fejlesztett, a társadalomban szinte megfellebbezhetetlen tekintélyt élvező intézményrendszer hozta létre, és tartja fenn. A műalkotásokat ez válogatja, értelmezi, szelektálja és rangsorolja, sok esetben kinyilatkoztatásszerűen. Nemcsak az egyes műalkotásokat, hanem a szerzőket és az irányzatokat is. Ennek a rendszernek a merő diktatórikus jellege csak akkor válik szembeötlővé, amikor józan értékítéletünkkel azt tapasztaljuk, hogy olyan szerzőket és műveket is kanonizál, akik, és amelyek finoman szólva is megkérdőjelezhetők.

Ez a jelenség, a műalkotások lényegében diktatórikus társadalmi kanonizációja a modern civilizáció legkártékonyabb jelenségei közé tartozik. Tegyem hozzá azonnal: a kanonizáció egyben globális, illetve kvázi-globális jelenség, hatását egyféle kvázi-globális értelemben is kifejti. Kártékonysága, élősdi jellege ez által hatványozódik.

A sznobizmus tehát – a társadalmat irányító mechanizmusok felől szemlélve – nem elferdülésnek, nem erkölcsi eltévelyedésnek, nem a szabad ítéletről való önkéntes lemondásnak, nem álszent hajbókolásnak és nem a hazugság intézményesítésének tűnik – hanem egyféle polgári kulturális jogkövetésnek.

A sznobizmus a kulturális kanonizáció iránti abszolút (lényegében belső tartalom nélküli) lojalitás külső megnyilvánulási formája. A sznobizmus feltétel nélküli kulturális parancsteljesítés, egyben a diktatórikus kanonizációval szembeni teljes behódolás.

A kanonizált irodalmat népszerűsítő oktatás, illetve az infrastruktúra erőteljesen ösztönzi is a sznobizmust. Ennek eklatáns példája például a kortárs líra (vagy általában a kortárs irodalom) termékeivel kapcsolatban számtalanszor elhangzó figyelmeztetés: „Nem elég egyszer elolvasni.”

Elsőre magától értetődik. Ami visszhangot vet bennünk, azt bizony magunktól is elolvassuk, akár ezerszer is. Főleg, ha vers. Meg is tanuljuk. Nagyon sok verset tudunk emlékezetből, fel sem tudjuk mérni, hogy mennyit. Erre igazán nem kell biztatni bennünket. Az irodalmi műalkotás csak értelmezett formában létezik, a polcon heverve halott. Attól él, hogy elolvassuk újra és újra.

De itt egyáltalán nem erről van szó. A megfogalmazás valami mást, valami ettől merőben eltérőt foglal magába. Nem egyszerűen arra biztat bennünket, hogy olvassuk sűrűn a verset, amely tetszik nekünk, amely visszhangot vet a lelkünkben.

„Nem elég egyszer elolvasni.”

A „nem elég” nem azt jelenti, „minél gyakrabban”. Hanem eleve feltételezi, hogy első olvasatra a mű valamiféle hiányérzetet kelt a befogadóban.

„Nem elég egyszer elolvasni.”

Ez a mondat eleve azt tételezi fel, hogy első olvasásra a mű nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ezért kényszerül a kanonizált költészetet támogató propaganda erre a – valljuk be – katasztrofálisan rossz instrukcióra. A mai rohanó világban, amikor információk sohasem látott özöne zúdul az emberre, amikor sokkal többet kell olvasnunk sokkal kevesebb idő alatt, mint bármely korábbi korszak embereinek, és az időnk elképesztően szűkre van parcellázva, bizony naivitásnak tűnik ez ilyesféle elvárás. A propagandának azonban nincs más lehetősége, mindenképpen közölnie kell ezt velünk.

Miért?

„Nem elég egyszer elolvasni.”

Ez persze nem esztétikai, hanem propaganda jellegű elképzelés. Egy tisztességtelen ajánlatot vagy szempontot az emberek többsége elsőre kapásból visszautasít, de aki többször is fontolgatni kezdi, előbb vagy utóbb „megbarátkozik” vele. A sulykolás, a megszokás elfogadhatóvá teszi az elfogadhatatlant. Minden újabb olvasáskor egyre nagyobb a szerepe és befolyása a művet kísérő „hivatalos” értékítéletnek és a sznob propagandának. Az emberek hajlamosak lesznek értéket találni az értéktelenben.

A propaganda tökéletesen tisztában van a népszerűsíteni kívánt alkotás elemi hiányosságaival. Ezért megfelelő – vagy annak tűnő - taktikát eszelt ki, hogy a hiányosságokat semlegesítse, sőt arra, hogy egyenesen előnynek tűntesse fel őket.

Miféle hiányosságokról beszélhetünk?

Ezeknek alapjában két csoportját különböztethetjük meg, befogadóktól függ, hogy egy-egy ilyen műalkotás olvasásakor kinél melyik típus dominál:

Ø  Nem tetszik

Ø  Nem értem

Mivel a propaganda tökéletesen tisztában van a hiányosságok természetével, jó előre igyekszik dehonesztálni azokat a befogadókat, akik a hiányosságok két típusa közül bármelyiket hangoztatják. Az ilyeneket azonnal az eszmei vagy esztétikai szobatisztaság hiányával vádolják meg, az ilyen azonnal dilettáns lesz, vagy eszelős populista, esetleg lábszagú tahó. Senki se szörnyülködjön, szó szerint olvastam ilyen minősítéseket – meg még ilyenebbeket is.

A vád általában magától értetődőnek tünteti fel önmagát, hiszen a „nem elég egyszer elolvasni” tétel már „nem szorul bizonyításra”, már „mindenki tudja, aki ért hozzá”, hogy ez az „elfogadott” eljárás. Aki vitatja, dilettáns, ostoba, esztétikailag fejletlen. Tahó. Minden érvpazarlás nélkül, ingerülten.

Nincs mit csodálkozni rajta, a kanonizált líra szellemi testőrsége nem szereti magyarázni a magyarázhatatlant. Sejti valahol, hogy valóban meztelen a király, hogy a kanonizált líra minősége leginkább a „komikus” jelzővel illethető, de nem esik kétségbe. Segítségül hívja a nagy energiával kifejlesztett, mindenhatónak tűnő sznobizmust. Amivel együtt már erősebbnek tudja magát. A kortárs líra egyik-másik termékének értékét ilyen alapon tagadó befogadó csakhamar olyan helyzetbe kerül, mintha az állította volna magáról, hogy UFO-k rabolták el. A helyzete valóban arra hasonlít, hiszen a mechanizmus azonos.

Valójában sokkal több befogadó érzi a fent említett hiányosságokat, mint ahányan nyilvánosan el merik mondani. Tartanak a támadástól, nevetségessé tételtől. Számos embernek ugyanazon műről kétféle véleménye van; egy nyilvánosságnak szánt, a sznobizmus elvárásainak megfelelő és hazug, illetve egy, amit csak a legszűkebb családi vagy baráti körben hangoztat, ami önálló és őszinte.

A sznobizmus így mára a kanonizáció legfontosabb társadalmi tartópillérévé vált. A kánon fennmaradásának nélkülözhetetlen feltétele.

A kanonizáló intézményrendszerhez tartozik a média, a társadalom- és művészettudományos infrastruktúra, valamint a kulturális ipar jelentős része. Az intézmények adják a kánon tekintélyét, a kánonhoz ragaszkodó egyének pedig a fenntartásához szükséges cselekvő aktivitást.

Kanonizáció és sznobizmus egybe tartozik, ugyanazon szisztéma elemei. A sznobizmus a kánon tömegbázisa.