SZÁZHARMINCHATODIK
RÉSZ
A gyakran miniatűr szubkultúrákra való töredezettség nem
speciális magyar sajátosság, de itt nálunk, a mélységes nemzeti nihilizmussal
és a szégyenszagú bennszülött-komplexussal érintkezve talán még sokkal
rombolóbb, mint másutt.
A helyzetképet tovább rontja, hogy a többé-kevésbé
kulturális jellegű szubkultúrák lényegében az értelmiségre terjednek ki, ez az
értelmiség pedig öregszik, utánpótlása alig van.
Melyik az a réteg, amely gyarapodik?
Néhány évtizeddel ezelőtt erre még az lett volna a válasz,
hogy az egész világon gyarapodó „amerikanizálódott” tömegek. A zömmel
fiatalokból álló emberhalmaz, amelyet bajos lett volna bármilyen kulturális
jellegű csoporthoz sorolni.
A franciák akkoriban „atlanti elbutulásnak” nevezték a
jelenséget. Akkoriban ők élcelődtek a legtöbbet az amerikaiak elképesztő
tudatlanságán.
A jelenség azonban sajnos sokkal több, mint a
kulturálatlanság amerikai importja. Oka nem valamiféle tengerentúli lelki
alkatban rejlik, hanem a bárgyú módon anyagias fogyasztói szemléletben és az
utóbbi mögött álló törekvésekben.
A helyzet azóta sokkal rosszabb lett. A mobiltelefon
elterjedése megváltoztatta a világot, világszerte kialakítván a naphosszat a
mobiljukat piszkálgató telefonfüggők „szubkultúráját”, amely képes alulmúlni
minden eddigi elbutulást.
Ez sem sajátosan magyar jelenség, hanem a jelenlegi
globalizáció természetes kísérője. Voltaképpen jelenleg az egyetlen olyan
társadalmi jelenség, amelyben valamiféle „európai egység” fedezhető fel. Ezzel
áll kapcsolatban a dehumanizálódó, közönséges időtöltéssé degradálódó
szexualitás. Mindenütt akadnak értelmiségiek, akik ezzel szembeszegülnének, de
minden ellenállást csírájában fojt el a gondolat konfekcióipara, az ízlés-és
értékzavart abszurdumig fokozó reklámjaival mindent elárasztó média.
Minden ember a saját
tudati szintjén képes boldognak lenni. Az érzelmi intelligencia minimuma
alatt azonban nem lehetséges valódi boldogság. Boldog pillanatok sincsenek.
Beszűkült, ingerszegény élet, bárgyú életpótlékok, ezerféle függés; a
fogyasztástól és az anyagi javak birtoklásának mértékétől függetlenül – bár a
hivatalosság egyedül ez utóbbit nevezi „életszínvonalnak”.
A butaság divattá,
trenddé, követendő példává vált. Hangoskodik, militánsan terjeszkedik.
A butaság a társadalomra kényszerített profitelvű „közgondolkodás”
logikus következménye. A „minél kisebb befektetéssel minél nagyobb anyagi
haszon” elvének adaptációja a gondolati és érzelmi szférába. Annak értéktelenségét
ugyan bebizonyítja, de ennek aligha örülhetünk.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése