Vegyük szemügyre a támadókat!
Az 1566-os hadjárat a források egybehangzó tanúsága szerint
nem volt váratlan. A szultán már az előző esztendőben elhatározta.
Magyarországon hónapokon keresztül találgatták, mi lesz majd a támadás célja,
melyik vár. Eger talán, hogy kiköszörülje a tizennégy évvel korábbi csorbát?
Netán Győr, a Bécs felé vezető utat fedező legfontosabb
erőd?
Esetleg Gyula vagy Szigetvár?
Vajon melyik?
A találgatások között csak ritkán bukkant fel Bécs neve.
Amikor a szultán 1566. május elsején elindult
Konstantinápolyból, a magyarok még mindig találgatták, mi lehet a támadás
célja.
A hivatalos ürügy János Zsigmond erdélyi fejedelem
felső-magyarországi terjeszkedésének támogatása volt, de a kortársak sem hitték
komolyan, hogy egyedül ez ösztönözte a rettegett oszmán uralkodót hetedik
magyarországi hadjáratára.
Ha a szultán személyesen jön, valami nagyobb, fontosabb
céljának kell lennie. Vajon, mit akar?
“Szent Iván havának
tizedik napián
Konstantinápolybul
megindúlt Szulimán,
Avval a sok haddal
vizeket szárasztván,
Nagy hegyeket bontván,
városokat rontván.”
Vegyük kissé szemügyre, miféle sereggel is érkezett
Magyarországra a szultán. A szultán, aki hatalma tetőpontján állt, birodalma
legnagyobb hódítójának érezhette magát.
Számos jel arra vall, közeledni érezte a halálát. Annyira
azonban még nem volt törődött, hogy ne vállalkozott volna ennek a hadjáratnak a
személyes vezetésére.
Lássuk a seregét.
A török had – a vele szemben álló európai hadseregektől
eltérően – állandó hadsereg. Ez az állandó haderő azonban szervezettségében
nemigen hasonlítható az utolsó, hosszú időn keresztül fennálló európai állandó
hadsereghez, az egykori Római Birodalom egyöntetű felszereléssel rendelkező,
államilag felfegyverzett, központilag meghatározott fegyver-és csapatnemekből
álló, állandóan együtt tartott, gondosan kiképzett, bármikor bárhová
vezényelhető fegyveres erőihez.
Az oszmán hadsereg magán viselte a szultáni despotizmus
erejét is, gyengeségét is. Hatalmas erőt tudott kifejteni, időnként
ellenállhatatlannak bizonyult, máskor meglepő kudarcokra volt képes.
Szervezési elvei csaknem kaotikusak voltak, azt
eredményezték, hogy a szultán hadserege különös egyvelege lett állandó,
időszakos zsoldos, feudális alapokon kiállított, illetve alkalmilag fegyverbe
parancsolt egységeknek.
Haditechnikai értelemben (ekkor még) a török hadak minden
eszközzel rendelkeztek, ami egyáltalán létezett az európai hadviselésben; de
nem mindig megfelelően alkalmazták őket, nem mindig rendeltetésszerűen, nem
mindig jól kiképzett személyzettel, és nem mindig hozzáértő parancsnokok
irányítása mellett.
Az oszmán sereg fő támadó erejét a lovasság alkotja, amely
különböző, igen eltérő harcértéket képviselő csapatokból áll.
Az, hogy a török fő ereje a lovasság volt, eleve támadóvá
tette a harcmodorát, és némi nem mindig megérdemelt fölényt biztosított az
oszmán hadaknak a velük szemben felsorakozó korabeli európai csapatokkal
szemben. Sikereik titka a gyorsaságukban rejlett. Az újukba kerülő európai
országok kezdetben nem rendelkeztek olyan csapatokkal, amelyek a rabló török
könnyűlovasságot képesek lettek volna utolérni, és harcra kényszeríteni. Az
albán vagy szerb eredetű, később magyarként világhírűvé váló könnyűlovas csapatnem,
a huszárság eredetileg erre a feladatra jött létre.
A nehéz fegyverzetű, főképpen védekező taktikát alkalmazó
nyugat-európai katonaság önmagában nem volt képes döntő ütközetre kényszeríteni
a törököt, ehhez szüksége volt az ellenséget jól ismerő magyar
könnyűlovasságra.
A török lovasság legfontosabb típusát a szpáhik képezték.
A szpáhi több katonatípust is jelent.
A legtöbben a szó gyakoribb jelentését ismerik:
adománybirtokokkal rendelkező hűbéres lovaskatona, aki az adománybirtok fejében
minden évben tavasztól Kászim Gürü napjáig lovon és előírt fegyverzetben
katonai szolgálatra köteles. Attól függően, hogy hűbérbirtoka éppen a birodalom
melyik részében található, a ruméliai vagy az anatóliai beglerbég seregéhez
tartozik.
A szó azonban jelentette még a reguláris zsoldos lovasság
nagy létszámú elit alakulatát is, amelyet a katonai reformer uralkodó, az első
rigómezei csatában elesett I. Murad szultán (uralkodott 1359-1389) hozott
létre. Egyébként szintén ő osztotta fel a birodalmat Anatóliára és Ruméliára,
megalapítván ezzel a hűbéres szpáhik két kontingensét, az anatóliai és a
ruméliai hadtestet is.
Az ellenségnek általában a szpáhi lovasság szokta a legtöbb
gondot okozni, sokkal veszélyesebbnek tartották őket a janicsároknál is. Még a
törököt kiűző háború hadvezérei, Lotharingiai Károly és Savoyai Jenő is őket
tekintették az oszmán haderő legveszélyesebb elemének. Negyvenfős szakaszaikat
századokba és ezredekbe szervezték.
Az akindzsik voltak
talán a legtöbben, igen jó lovasok könnyű fegyverzetben, általában elő- és
oldalvédként szolgáltak, zsoldot nem kaptak, a zsákmányból éltek. Félelmetes és
alattomos rablók voltak, harcértékük messze a kívánalom alatt maradt.
A nevüket a középkori szaracén lovas íjászoktól
kölcsönző fárisz csapatnem
katonái irreguláris lovas zsoldosok voltak, helyőrségekben szolgáltak, számuk
összesen csak ritkán emelkedett 1-2 ezer fölé. A számos elvetélt hadseregreform
egyikének termékei voltak, sohasem tudtak szaracén névrokonaik taktikai
jelentőségére szert tenni.
Az átszökött arabokból és perzsákból álló zsoldos, csúcsos
turbánt viselő gureba lovasság
sem tartozott az ottomán sereg legrettegettebb alakulatai közé. Létszámuk talán
éppen ebben az időszakban lehetett a legmagasabb.
Az udvari lovassághoz tartozó szilidár egységek rohamok idején a szpáhik segédei voltak,
koronként eltérő harcértékkel. Talán éppen Szulejmán hadjáratai idején értek a
legtöbbet. A dzsebedzsik ekkoriban
kis létszámú vértes, zsoldos lovasság voltak, soraikban elvétve európaiak –
elsősorban franciák és olaszok – is szolgáltak; később a fegyvertárakra ügyelő
gyalogságot hívták így.
A számos egyéb török lovassági csapatnem közül már csak
egyről szeretnék említést tenni, ez pedig a delik.
Számos hadtörténész úgy véli, ezek fegyverzetének és
harcmodorának analógiájára alakult ki a huszárság.
Most pedig nézzük a gyalogságot.
Elsőnek természetesen a janicsárokat
kell említeni. A szó a jenicseri (új sereg) kifejezésből származik, az első
janicsár alakulatot hadifoglyokból állította fel 1362-ben a már említett I.
Murád szultán. Éppen Szulejmán emelte húszezer főre a létszámukat. Az uralkodó
testőrségét is ők alkották, és ekkor még csak a szultán személyes vezérlete
alatt tartoztak hadba vonulni.
A janicsárok képezték ütközetben a török sereg gerincét, fő
támaszpontját, egyben ők számítottak a legjobb gyalogsági alakulatnak.
Voltaképpen ekkor még talán modern fegyverzetűeknek is számítottak, a
lőfegyverrel való ellátottságuk miatt. Szívós és fegyelmezett harcosok voltak,
de a harcmodoruk jelentősen eltért a nyugati gyalogságétól.
A hadtörténeti szakirodalom úgy tartja, hogy a török
gyalogság kiképzettsége jelentősen elmaradt a nyugati hadseregekben szolgáló
gyalogság kiképzése mögött. Ez a janicsárokra is igaz, ha a spanyol terciók katonáival, vagy a landsknechtekkel vetjük össze őket. A
gyakran sebtében, csak a háború időtartamára toborzott és gondolomformán
felszerelt gyalogsági egységeket azonban hiba volna akár csak egyenlő értékűnek
is tekintenünk a janicsár ezredekkel.
Száz évvel később Montecuccoli azt írja majd, hogy a török
gyalogság azért gyengébb a nyugat-európainál, mert nem használ pikát. Ez
természetesen tévedés, a pika napjai meg vannak számlálva. Elsőnek a lengyel
gyalogság hagyja el Sobieski utasítására, a XVII. század végére pedig az összes
hadseregben megfogyatkoznak a pikások.
A török gyalogság taktikájába egészen egyszerűen nem fér
bele a pika, mint fegyver. Eddigi harcterein, a Balkán-félsziget hegyes-völgyes
vidékén, vagy a sivatagok alattomos vádijai és homokdombjai közt nem sokra
mentek volna vele. „Lassúak a kutyák!” – mondta éppen Szulejmán egyik
parancsnoka a pikás gyalogság láttán.
Igaza volt a maga szempontjából. A nyugati seregek lassúsága
– éppen ebben a korszakban – komoly taktikai probléma volt. Három-négy órára
volt szükségük ahhoz, hogy képesek legyenek csatarendbe állni. Ezt egy magyar
huszárcsapat V. Károly egyik háborújában már kihasználta, és elfogta az
ellenség parancsnokát.
Már csak a tüzérségről kell szót ejtenem. Ez jelentős
részben keresztény zsoldosokból áll, parancsnoka Ali Portug bég, nevéhez illően portugál. A török tüzérségről a
korabeli források általában elismerően szólnak.
Ilyen hadsereg indult Magyarország felé 1566 májusában.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése