Enyhe téli estén

Szürkén lebegnek az est falai.
Elcsitultak a tél rohamai.
——
Vad volt az attak, cudar és kemény,
De kifulladt, mint egy vén vőlegény.
—–
Az öreg Tél, a vén fogatörött,
Erőt gyűjt most a horizont mögött.
——
Fáradt földgolyónk csendesen forog,
Fent az égen vidám Hold hunyorog.
—–
A messzeségen sötét fátyol ül,
Mögötte töpreng a Tél – egyedül.
—–
Mért nem lehet soha biztosra menni,
Mért nincs előre elrendelve semmi?
—–
Miért fogatlan bábú az Enyészet;
Miért vall mindig kudarcot a végzet?
——-
Az alvó Föld már új tavaszt remél,
Hogy mi az Élet – nem érti a Tél.
—–
Bár zsákutcában az emberiség;
Ez világvégéhez még nem elég.
——
Bár végzet rendeltetett el megint;
Talán az Élet erre még legyint.
——
Kicsorbulhat a tőr, a reszelő,
Kudarcot vallhat a pénz-túlerő.
——
Pénz-világállam rossz álom marad;
S világvégénk megint hoppon marad.
——
A téli ködbe már remény vegyül;
A Tél csak töpreng, töpreng egyedül.
——
A Jövő ingerlő és büszke nő;
De ringyóvá sohasem züllik ő.
——
Akadt már errefelé világvége,
Szép Atlantiszok hullottak tüzébe.
—-
Látszólag minden ugyanúgy halad;
De az özönvíz mégis elmarad.
—
Hátha az ember tovább menetel;
Hátha önmagát nem árulja el?
——
Pénz, öltöny, blabla, igyekezzetek;
Mire megy a végzet nélkületek?
—–
Az égbolt már új Tavaszról regél;
S rosszkedvűen töpreng tovább a Tél.