Vezérböjt

Nem is tudom, miről jutott az eszembe…
——
(A kegyes Olvasót csak arra kérem, a történet olvastán ne csak jobbra integessen, és ne csak balra integessen; ez pártatlan történet – jobbra-balra igaz.)
—-
Háború volt. A hadsereg az ellenség legfontosabb várát ostromolta. A dicsőségre sóvárgó hadvezér harci díszbe öltözött, aranyozott mellvértben, remekmívű fegyverekkel a kezében készült a rohamra.
Amikor azonban az ellenség kemény védekezését meglátta, úgy döntött, tisztes lőtávolban marad. Elvégre az anyja nem harcosnak szülte, hanem hadvezérnek, az ő élete fontos, vesszen csak az értéktelen közkatona.
De – mivel azok az értéktelen közkatonák is kezdték félteni a bőrüket – nem haladt az ostrom.
Mit tegyen hadvezérünk?
Magad uram, ha szolgád nincsen…
Valami kis hadvezéri propagandát ki kellene fejteni.
Hadvezérünk odasétált egy nemrég megfutamodott alakulat elé. Szerencsére a tisztek már rendbe szedték a zászlóaljat, így nem taposták le figyelmetlenül a hadvezért.
- Katonák! – kezdte a beszédet.
A tisztek lepisszegték (vagy elkussoltatták) a bakákat, a hadvezér beszélhetett.
- Katonák! Aki ma elesik, odaát a mennyek országában Szent Péterrel fog vacsorázni, méghozzá válogatott finomságokat. Ezt biztosan tudom, Isten jelt adott.
A ritka nagy ökörségre ritka mérges csönd támadt.
Persze, Therszitész minden hadseregben van. Itt is akadt egy, nagy fülű, retkes, kövérkés fickó volt.
- Tábornok úr miért nem jön velünk a mennyei lakomára?
A hadvezér mérgesen nézett a bakára. Ki ez a hülye?
- Azért fiam, – recsegte bosszúsan. – mert ma böjtölök.