HATVANKILENCEDIK RÉSZ
Nem volt nehéz kiszabadítani. A
nagy tekintélyű Arisztonikosz úr fegyveresei nem tartottak éjszakai támadástól,
és nem voltak különösebben éberek. Alig alkalmaztam erőszakot. Mindössze a
dagadt képű Drakónnak kellett megküzdenem, Arisztonikosz bumfordi eszű és bölénytekintetű
fő-fő emberével, akinek még egy réges-régi ökölvívó versenyen törték be az
orrát. Jóvoltomból most még laposabb lett az ormánya, és nagy kék folt jelent
meg a szeme alatt.
Kézen fogva menekültünk
Holdsarlóval. Dobogó szívvel lihegtünk keresztül erdőn, mezőn, réten,
szántóföldön. Napkeltekor nem bírtuk tovább a rohanást; sűrű bozótos közepén
nyomott el bennünket a buzgóság. Másnap dél körül keltett az éhség.
Holdsarló még mélyen aludt, én
pedig harapnivaló után néztem. Némi kenyér, meg kecskesajt volt az iszákomban,
semmi egyéb. Ettem egy keveset, a többit visszatettem. Leültem Holdsarló mellé,
és elnéztem a lány arcát. Vajon miképpen maradhat meg oly sok alakban mindig
ugyanannak? Hogyan sugározhat annyi arcból ugyanaz a mosoly, hogyan ragyoghat
ugyanaz a felhőtlen tekintet, miképpen süthet annyi alakból ugyanaz a
legyőzhetetlen nőiség? Holdsarló sohasem viselt koronát vagy palástot, mégis
sokkal királyibb volt minden korok összes trónra pottyant vagy trónra született
asszonyánál.
Elnéztem a csukott szemhéjon
játszadozó pajkos árnyékokat, és első csókunkról kezdtem ábrándozni. Első
csókunkról, amelyre évezredek óta vártunk mindketten. Az első csókról, az első
ölelésről, az első önfeledt egybeolvadásról, amelynek előszelét, türelmetlenül
vibráló eljövetelét már ott éreztem a karomat simogató tavaszi szellőben. A
levelek énekében és a madarak trilláiban már első együttlétünk bizsergetően
sejtelmes előérzete szállt. Ez aranylott a langymeleg sugarakban, ezt harsogta
körülöttünk az élettől diadalmas, harsány tavaszillat.
Néztem, néztem alvó kedvesem
arcát, minden érzékem bizsergett a boldog várakozásban. Állhatatosan kívántam,
hogy a hosszú szempillák kinyíljanak. Hány testet kellett kinőnünk, hányat
elhajítanunk, hányból kellett kimenekülnünk, mire egymásra találhatunk a
mostaniban? Virágillattal ujjongott egymásra találásunkon a tavasz, gyöngéden
ölelt magához a levélsátor, és nászunkat várva mosolygott ránk az ég.
Ekkor hallottam meg a
kutyaugatást. Nyolc-tíz nagy testű véreb közeledett felénk őrjöngő csaholással.
Mögülük nagyobb csapat ember lármáját sodorta felénk a szél.
Nem volt vesztegetni való időnk.
Rögtön tudtam, nem szórakozó, ismeretlen urak vadászatába csöppentünk, hanem
magunk vagyunk a vad. A nekibőszült fenevadak minket keresnek. Szélfarkas
testvérem bosszúja vicsorog az agyaraikon.
Holdsarló ijedten serkent fel.
Talpra rántottam. Megiramodtunk toronyiránt a bozóton át. Pánikszerű
menekülésünk értelmetlen volt, de itt aligha lehetett mérlegelni.
Méltatlankodva rikácsoló
madárfelhők kavarogtak a levegőben, és rekedt károgással szórtak átkot a
tavaszi csend megszentségtelenítőire. Rémült kapkodással vergődtünk tövisek és
bogáncsok közt. Arcomat, vállamat, homlokomat felsértették a tüskék, de
Holdsarló pompás combjain is több helyen kiserkent a vér. Mögöttünk egyre
közeledett a rosszindulatú csörtetés.
Minden átmenet nélkül ért véget a
bozótos. Hatalmas szántóföld szélén találtuk magunkat. Futni próbáltunk a puhán
morzsolódó, szinte folyékonyan szétomló hantokon és rögökön, de bokáig
süppedtünk a nedves rögökön, és alig jutottunk előre. Pedig rohantunk volna
inunk szakadtából.
Talán nyíllövésnyit botorkáltunk
a szántóban, amikor Holdsarló elcsúszott. Felemeltem, közben óhatatlanul
hátratekintettem. Az első eb akkor ugrott elő a bozótból. Vérbe borult
szemekkel, habzó szájjal rohant egyenesen ránk. Ugrás közben vadul csattogtak
az agyarai.
Hirtelen három másik kutyát is
megpillantottam, majd újabb kettőt.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése