Vén Muskétás: Szerelem és líra

KÉTSZÁZHETVENEDIK RÉSZ

Hogyan tudnám a verset összefoglalóan jellemezni?

Amikor a kereszténység államvallássá lett, a Kelet-római Birodalom területén olyan óriási templomok épültek, ahol a centrálisan elhelyezkedő középponti, kör alakú szent térhez kereszt alakban négy háromhajós bazilikát csatlakoztattak, így az épület görögkereszt alaprajzú lett.

Képzeljünk el egy ilyen hatalmas templomot.

Idővel különféle méretű, alakú és rendeltetésű épületek csatlakoztak hozzá, elfedve és zavarossá téve az alaprajzát. Újabb évszázadok elteltével hódítók égették fel, azóta romokban áll. Tégláinak, köveinek egy részét elvitték, építkezésekhez használták el. Idővel a romokhoz agyagviskók, fabódék illeszkedtek, majd ezek is romba dőltek.

A világháborúk alatt légibombák, tüzérségi lövedékek robbantak a közelében, harckocsik lánctalpai taposták meg néhány részét.

Ma hatalmas, eklektikus romhalmaz a pusztaság közepén. Tapasztalt építész sem képes átlátni, és észrevenni benne a monumentális koncepciót.

Ilyen épületre emlékeztet engem Parti Nagy Lajos verse.

A kánon versei gyakran a róluk szóló értékelésekkel együtt kezelendők, sőt időnként azokkal együtt olvasandók – mint arra gyakran figyelmeztetnek bennünket.

Szerencsére Parti Nagy verse azok nélkül is megáll.

Érdemes azonban újra megvizsgálni a versről szóló egyik ömlengést. Az „értékelés” alaposabb vizsgálata számos ki nem mondott kérdésre adhat választ.

Előbb a szöveg a maga teljességében:

„Egy nagy vers a hazához. Lesz idő, amikor tanítani fogják a rendszerváltást követő bő évtized szépirodalmi lenyomataként, egyik alapműveként, melyből a versre még fogékony kései utódaink sűrített formában ismerhetik meg a korszak felülmúlhatatlan báját és hasonlíthatatlan bukéját. Ahogy a bugris előbújik kapitalistaként. A párttitkár demokrataként. Ahogy „nátótag lettek Ischlerék." A Vecsés alatt leszívott Lada, ahogy tolja Zombi és Zombiné. Vattás „aranypufajka." És egyáltalán: ez az egész, irányát és értékrendjét vesztett „aranykalászvegasz."

Röhögünk, közben meg mi vagyunk azok: mi csináltuk, mi akartuk, és mi hagytuk, hogy így legyen. „Hazám hazám te min – de nem."

Belenézünk a vers tükrébe – és hirtelen kijózanodunk. Megfagy bennünk a nevetés.

Parti Nagy verse ugyanis nem csupán egy rímbe szedett, pazar és bravúros korfestő tabló, hanem egy -- enyhén szólva – ambivalens viszony, vívódó kapcsolat, Hassliebe drámai dokumentuma. Még komoly, hozzáértő, ivarérett népek is szerették a legutóbbi időkig annyival letudni, olyannak látni ezt az életművet, hogy itten valami szórakoztató madárfüttyös történetről volna szó, tavaszi trilláról a magyar költészet törzsanyagát megképző súlyos, emelkedett szólamok árja fölött. Én ezt a második könyv, a Csuklógyakorlat(1986), de legalábbis a Szódalovaglás (1990) óta gyökeresen és igazolhatóan másként gondolom. A magam részéről folytonosan hallani és érteni vélem a drámai akcentus jelenlétét a zseniális nyelvművészet mélyén. Ahogy itt, a Szívlapátban sem valami külső, cinikus, fölényes krónikás beszél, hanem olyasvalaki, aki számára – holott nem kérte tőle senki – nem megkerülhető, hogy a hazájához való viszonya tisztázva legyen.

Innen a versfolyam végig érezhető tétje, a „Mentem haza, s a haza hol van?" kínzó kérdésfelvetése és személyes érintettsége. És persze hagyományba-ágyazottsága, hisz a költemény mögött ott lüktet a magyar lírai tradíció, a hazát részvéttel szerető, vívódó elődök – mindenekelőtt József Attila – szellemujja. Mindezt Parti Nagy játszi könnyedséggel hozza párbeszédbe, megújítva, továbbírva a magyar lírai hagyomány egyik fontos szólamát. Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”

Most pedig érdemes elemeire bontani ezt a szöveget.

„Egy nagy vers a hazához.”

Nem az. Korántsem az. Egyáltalán nem nagy vers. A jelen állapotában különböző minőségű részek egyvelege, teljességében legfeljebb a felső középszerhez tartozhat. A magyar líra időbeli teljességét vizsgálva azonban oda se.

A vers jelenlegi állapotában torzó. Mindaddig az is marad, amíg a Költő meg nem írja. A rossz részek helyett új, erőteljes, ha kell, éles, de mindenképpen őszinte új sorok beiktatásával.

„Lesz idő, amikor tanítani fogják a rendszerváltást követő bő évtized szépirodalmi lenyomataként, egyik alapműveként, melyből a versre még fogékony kései utódaink sűrített formában ismerhetik meg a korszak felülmúlhatatlan báját és hasonlíthatatlan bukéját. „

Nem hinném. Jelenlegi formájában semmiképpen.

„Lesz idő, amikor tanítani fogják”

Jelenlegi formájában sohasem fogják tanítani, mert így alkalmatlan arra, hogy a tananyag része lehessen.

„a rendszerváltást követő bő évtized szépirodalmi lenyomataként, egyik alapműveként,”

Nemigen. Jelen formájában nem.

A hipotetikus jövőben a posztmodern esztétika már régen érvényét veszítette, sőt talán még nevetség tárgya is lesz. Ha lesz jövőbeli magyar oktatás, a szépirodalmi minőséget a jelen kánontól merőben különböző elvek mentén fogja meghatározni. Ezt a művet jelenlegi formájában senki sem tekinti majd a kor szépirodalmi lenyomatának, még kevésbé alapművének.

„a versre még fogékony kései utódaink”

Ha a magyar kultúra fennmarad, lesznek versre fogkákony utódok, verset kedvelő magyarok is. Ebben az esetben a részlet hangvétele nem indokolt.

„a versre még fogékony kései utódaink”

A bonyolult jelzős szerkezet kulcsszava a „még”.

Mintha a „versre való fogékonység” éppen kihalóban volna. A kánon oldaláról nézve talán jogos az árnyaltan tragikus felfogás, abszolút értelemben véve azonban nem.

„a versre még fogékony kései utódaink”

A „versre még fogékony kései utódaink” – ha lesznek – egészen másfajta költészetet teremtenek majd, mint a mai kanonizált magyar líra. Bátrabb, erőteljesebb, a tradíciókhoz jobban kötődő költészetet.

„Ahogy a bugris előbújik kapitalistaként. A párttitkár demokrataként.

Ezekről a dolgokról a vers önmagában semmit sem mond. Belemagyarázni mindent lehet, de a vers akkor sem forrás.

„Ahogy „nátótag lettek Ischlerék."

Ez is csak egyetlen tényközlés.

A Vecsés alatt leszívott Lada, ahogy tolja Zombi és Zombiné.

Ennek információs értéke egy utólagos történelmi visszatekintés szemszögéből erősen tart a nullához.

„Vattás „aranypufajka."

Ez se különb.

„És egyáltalán: ez az egész, irányát és értékrendjét vesztett „aranykalászvegasz."

Az utókor a saját szempontjai szerint értékeli majd a korszakot.

„Röhögünk, közben meg mi vagyunk azok: mi csináltuk, mi akartuk, és mi hagytuk, hogy így legyen. „Hazám hazám te min – de nem."

Az utókor aligha fog „röhögni” ezen.

„Belenézünk a vers tükrébe – és hirtelen kijózanodunk. Megfagy bennünk a nevetés.”

Nem. Ez a vers egyáltalán nem tükör. A kornak nem tükre. Korlátozott mértékben sem az. Vagy ha tükör, leginkább szerzője gyakran meddő elképzeléseit tükrözi.

Aligha fagy meg a nevetés. Igazából a vers nem is ingerel nevetésre. Nem humoros, nem vicces. Ami az szeretne lenni, nem lépi át az ingerküszöböt. A szójátékok, „nyelvi lelemények” meg éppen szánalmasak.

Igen, a szánalom. Leginkább ezt érezzük. Ez egy elvetélt vers. Számos szép része van, de az egész együtt nem üti meg a mértéket.

„Parti Nagy verse ugyanis nem csupán egy rímbe szedett, pazar és bravúros korfestő tabló,”

Kötelező terménybeszolgáltatás – kánoni túlzás.

„rímbe szedett, pazar és bravúros korfestő tabló,”

Szegény vers nagyon messze áll attól, hogy az lehessen.

„hanem egy -- enyhén szólva – ambivalens viszony, vívódó kapcsolat, Hassliebe drámai dokumentuma.”

A kánoni ítészek és méltatók tipikus eljárása. Ilyenkor voltaképpen nem az elvileg górcső alá vett versről beszélnek, hanem annak kapcsán a saját hiedelmeiket adják elő.

„Még komoly, hozzáértő, ivarérett népek is szerették a legutóbbi időkig annyival letudni, olyannak látni ezt az életművet, hogy itten valami szórakoztató madárfüttyös történetről volna szó, tavaszi trilláról a magyar költészet törzsanyagát megképző súlyos, emelkedett szólamok árja fölött.”

Ez voltaképpen a kánon belügye, Parti Nagy kánonon belüli megítélésének kérdése. A vers értékelése szempontjából voltaképpen érdektelen.

Jellemző, hogyan minősíti kollégáit:

„komoly, hozzáértő, ivarérett népek”

Ez a gügye poénkodás fordul aztán gyalázkodásba, amikor nem kanonizált szerzőkről vagy művekről kell írni.

„Én ezt a második könyv, a Csuklógyakorlat(1986), de legalábbis a Szódalovaglás (1990) óta gyökeresen és igazolhatóan másként gondolom.”

Ez is tipikus kánon-reflex. Megteremti magának ködből az ellenfelet, amellyel aztán konfrontálódhat.

„ A magam részéről folytonosan hallani és érteni vélem a drámai akcentus jelenlétét a zseniális nyelvművészet mélyén.”

Semmiképpen sem hallucináció. Part Nagy verseiben tagadhatatlanul van drámai akcentus, de korántsem „a zseniális nyelvművészet mélyén”. Utóbbi ennek hordozására alkalmatlan is. Hanem mellette. A valóban erőteljes részek között, a hiátusok vidékén.

„Ahogy itt, a Szívlapátban sem valami külső, cinikus, fölényes krónikás beszél, hanem olyasvalaki, aki számára – holott nem kérte tőle senki – nem megkerülhető, hogy a hazájához való viszonya tisztázva legyen.”

Méltató nyilván egy másik verset olvasott.

„Innen a versfolyam végig érezhető tétje, a „Mentem haza, s a haza hol van?" kínzó kérdésfelvetése és személyes érintettsége.”

A „tét” egyáltalán nem „végig érezhető”. Ez a vers legnagyobb fogyatékossága. A kérdésfeltevés leginkább befelé irányul. A személyes érintettség aligha vitatható, de hogy a Költő ezt nem egyértelműen vállalja – az se.

„ És persze hagyományba-ágyazottsága,”

Ezt kár felvetni. Ilyen oldalról a vers – minek szépítsük a dolgot – csökevényes. A József Attila-parafrázisok halmozása, a mögéjük való elbújás nem jelent hagyományba ágyazottságot.

„hisz a költemény mögött ott lüktet a magyar lírai tradíció,”

Dehogy lüktet!

„ a hazát részvéttel szerető, vívódó elődök – mindenekelőtt József Attila – szellemujja.”

József Attila valóban ott van, de nem úgy, ahogy kellene. Nem gondolataiban, a vers által indirekt módon megszólított, felmagasodó elődként. Nem így, hanem direkt implikálva, elferdített, helyenként lopott, kölcsönvett szavaival…

„ a hazát részvéttel szerető, vívódó elődök – mindenekelőtt József Attila – szellemujja.”

Ha azonban komolyan vesszük ezt a minősítést, ha valóban hozzátesszük a verset, mit is mond Méltató?

„ a hazát részvéttel szerető, vívódó elődök – mindenekelőtt József Attila – szellemujja.”

Lényegében József Attila-epigonnak minősíti a Költőt…