2016. április 19., kedd

A Nap ugyanúgy ragyog - LI.



ÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Ha gyümölcsöt, vagy bármi egyebet elfogadok a világot teremtő erőtől, akkor el kell tőle fogadnom a halált is, hiszen az életet és a halált ugyanattól a kéztől kapom. Most a Nagyasszony volt a Mindenség Édesanyjának megszemélyesítője. Aki az általa kínált gyümölcsöt elfogadja és megeszi, jelzi vele: elfogadja a Nagyasszony kezéből a halált. Akkor is, ha nincs tudatában, hiszen a szertartással nem őt kell kibékíteni, hanem halhatatlan szellemét és szellemőseit.

A Napférfi hálásan nézett a Nagyasszonyra, és a gyümölcs után nyúlt.

-         El ne fogadd! – szerettem volna neki odakiáltani, de hang se jött ki a számon. A Napférfi pedig kezébe vette, és mosolyogva elfogyasztotta a gyümölcsöt, aláírva ezzel tulajdon halálos ítéletét. Nem vette észre, hogy a papnők összenéznek, és komoran bólintanak.

A Nagyasszony pedig állt, és kedvesen mosolygott. Vajon hányadszor játszotta most el ezt a gyalázatos komédiát? Hányadszor mészárolta le azt, akivel éjjel még az ágyát is megosztotta?

E pillanatban azt hittem, ennél gyalázatosabb, barbárabb, véresebb és kegyetlenebb korszak nem létezhet. Kénytelen vagyok belátni, hogy ebben nagyot tévedtem. Az utána következő korok ennél sokkal gyalázatosabbak, barbárabbak, véresebbek és kegyetlenebbek voltak. Kivétel nélkül mindegyik.

Az anyauralom kegyetlennek és visszataszítónak tűnő korában azért öltek, mert úgy vélték, ezzel tartoznak a természetnek mindazért, amit elvettek tőle. Ezért öltek, nem másért.

A gyümölcs nem lehetett ártatlan, mert a Napférfi szeme igencsak gyanúsan kezdett csillogni. Ráadásul a papnők valami kotyvalékot itattak vele, amitől bárgyú vigyorra húzódott az arca, és bambán heherészve tűrte, hogy a papnők elvezessék a tölgyliget irányába. Nyilvánvaló volt: olyan állapotba került, hogy azt tehetnek vele, amit akarnak.

Elvitték tehát vesztőhelyére a Napférfit. Messzire, a tölgyliget legtávolabbi sarkába. Onnan már a legeszelősebb fájdalomüvöltések sem hallatszottak el a faluig. Elképzelhetetlen gyötrelmei három teljes napon át tartottak. Meglestem. Bár ne tettem volna, mert éjszakánként azóta is vissza-visszatér, emlékét az évezredek sem tudták eltörölni. A Napférfi halála rettenetes volt, szenvedései leírhatatlanok és elmondhatatlanok.

Közben a tölgyliget másik részében zajlottak a Napférfi-jelöltek kegyetlen erőpróbái. Mire a papnők a harmadik nap délutánján győztest hirdettek, tizenöten haltak meg közülük, és négyen váltak örök életükre nyomorékká. A győztest megkoszorúzva vitték a földekre, ahol nyilvánosan szeretkezett a Nagyasszonnyal, a jó termés biztosítása érdekében. Ez alatt két papnő a segédeivel eltakaríttatta az előző Napférfi földi maradványait.

Szegény Napférfi! Emlékeimben máig daliás, hordómellű szőke óriásként őrzöm, nem szörnyű roncsként, amivé halála napján vált.

Az új Napférfit azután a vesztőhelyre kísérte a Nagyasszony, ahol jelképesen meg kellett ölnie az elődjét, „az apját”. Persze sejtelme sem volt róla, hogy a szertartásnak ez az értelme. Így a gyilkosságot jelképesen magára vállalta, amivel öntudatlanul azt is elismerte, hogy tizenhárom hónap múlva ő is jogosan hal meg majd „a fia” által.

Mélységes undort éreztem. Elmondhatatlan csömöröm volt, kegyetlenül sajnáltam a hajmeresztő kínzások kíséretében legyilkolt Napférfit. Bárcsak figyelmeztettem volna!

Semmi kedvem sem volt látni a boldogan nevető győztest, akiről előre tudtam, hogy mi lesz a sorsa. Egy év múlva ezen a napon ő sem lesz már egyéb nagy rakás véres húsnál, míg az utódja vígan grasszál a Nagyasszonnyal. Ki tudja, meddig fog ez még így menni? Előbb-utóbb mindenképpen megváltozik, hiszen eredetileg Asztlantban és egyebütt is a Nagy Anyát imádták, de ott már boszorkánnyá, rosszindulatú asszonydémonná lett.

Közben az új Napférfit körbevezették a földeken, bemutatták neki sorra a papnőket, beavatták a helyi szokásokba és tabukba. Lezajlott néhány kegyetlen emberáldozat – alattomban nyakon csípett ismeretlen férfiak voltak a szerencsétlenek. Ezt már az új Napférfi irányította. Ezzel kellett bizonyítania: nem habozik vérét ontani az esetleges ellenségnek.

Késő délután a harcosok is felsorakoztak. Ez alól már én sem vonhattam ki magam. Fegyvergyakorlatokat mutattunk be, harci táncot jártunk, tisztelegtünk, majd egyenként hűséget fogadtunk az új Napférfinak, akinek az arcát ekkorra már vörösre festették a papnők. Az új Napférfi feldíszített, magas fatönkön ült, és harcos nőkből álló testőrség vette körül. Ezen korai amazonok sorába tartozott az én egyik nővérem is. mi egyenként elébe léptünk, és mondtuk a fogadalmat.

Az új Napférfi magas termetű volt, de inkább nyúlánk, mint izmos, amellett igen jókötésű, szép férfi. Nagyasszony arcáról sugárzott, hogy nagyon kedvére valónak érzi.

Gyanútlanul belenéztem az új Napférfi szürke szemébe, és elállt a lélegzetem. Szélfarkas volt.

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése