ÖTVENEGYEDIK RÉSZ
Ha gyümölcsöt, vagy bármi egyebet
elfogadok a világot teremtő erőtől, akkor el kell tőle fogadnom a halált is,
hiszen az életet és a halált ugyanattól a kéztől kapom. Most a Nagyasszony volt
a Mindenség Édesanyjának megszemélyesítője. Aki az általa kínált gyümölcsöt
elfogadja és megeszi, jelzi vele: elfogadja a Nagyasszony kezéből a halált.
Akkor is, ha nincs tudatában, hiszen a szertartással nem őt kell kibékíteni,
hanem halhatatlan szellemét és szellemőseit.
A Napférfi hálásan nézett a
Nagyasszonyra, és a gyümölcs után nyúlt.
-
El ne fogadd! – szerettem volna neki odakiáltani, de
hang se jött ki a számon. A Napférfi pedig kezébe vette, és mosolyogva
elfogyasztotta a gyümölcsöt, aláírva ezzel tulajdon halálos ítéletét. Nem vette
észre, hogy a papnők összenéznek, és komoran bólintanak.
A Nagyasszony pedig állt, és
kedvesen mosolygott. Vajon hányadszor játszotta most el ezt a gyalázatos
komédiát? Hányadszor mészárolta le azt, akivel éjjel még az ágyát is
megosztotta?
E pillanatban azt hittem, ennél
gyalázatosabb, barbárabb, véresebb és kegyetlenebb korszak nem létezhet.
Kénytelen vagyok belátni, hogy ebben nagyot tévedtem. Az utána következő korok
ennél sokkal gyalázatosabbak, barbárabbak, véresebbek és kegyetlenebbek voltak.
Kivétel nélkül mindegyik.
Az anyauralom kegyetlennek és
visszataszítónak tűnő korában azért öltek, mert úgy vélték, ezzel tartoznak a
természetnek mindazért, amit elvettek tőle. Ezért öltek, nem másért.
A gyümölcs nem lehetett ártatlan,
mert a Napférfi szeme igencsak gyanúsan kezdett csillogni. Ráadásul a papnők
valami kotyvalékot itattak vele, amitől bárgyú vigyorra húzódott az arca, és
bambán heherészve tűrte, hogy a papnők elvezessék a tölgyliget irányába.
Nyilvánvaló volt: olyan állapotba került, hogy azt tehetnek vele, amit akarnak.
Elvitték tehát vesztőhelyére a
Napférfit. Messzire, a tölgyliget legtávolabbi sarkába. Onnan már a
legeszelősebb fájdalomüvöltések sem hallatszottak el a faluig. Elképzelhetetlen
gyötrelmei három teljes napon át tartottak. Meglestem. Bár ne tettem volna,
mert éjszakánként azóta is vissza-visszatér, emlékét az évezredek sem tudták
eltörölni. A Napférfi halála rettenetes volt, szenvedései leírhatatlanok és
elmondhatatlanok.
Közben a tölgyliget másik
részében zajlottak a Napférfi-jelöltek kegyetlen erőpróbái. Mire a papnők a harmadik
nap délutánján győztest hirdettek, tizenöten haltak meg közülük, és négyen
váltak örök életükre nyomorékká. A győztest megkoszorúzva vitték a földekre,
ahol nyilvánosan szeretkezett a Nagyasszonnyal, a jó termés biztosítása
érdekében. Ez alatt két papnő a segédeivel eltakaríttatta az előző Napférfi
földi maradványait.
Szegény Napférfi! Emlékeimben
máig daliás, hordómellű szőke óriásként őrzöm, nem szörnyű roncsként, amivé
halála napján vált.
Az új Napférfit azután a
vesztőhelyre kísérte a Nagyasszony, ahol jelképesen meg kellett ölnie az
elődjét, „az apját”. Persze sejtelme sem volt róla, hogy a szertartásnak ez az
értelme. Így a gyilkosságot jelképesen magára vállalta, amivel öntudatlanul azt
is elismerte, hogy tizenhárom hónap múlva ő is jogosan hal meg majd „a fia”
által.
Mélységes undort éreztem.
Elmondhatatlan csömöröm volt, kegyetlenül sajnáltam a hajmeresztő kínzások
kíséretében legyilkolt Napférfit. Bárcsak figyelmeztettem volna!
Semmi kedvem sem volt látni a
boldogan nevető győztest, akiről előre tudtam, hogy mi lesz a sorsa. Egy év
múlva ezen a napon ő sem lesz már egyéb nagy rakás véres húsnál, míg az utódja
vígan grasszál a Nagyasszonnyal. Ki tudja, meddig fog ez még így menni?
Előbb-utóbb mindenképpen megváltozik, hiszen eredetileg Asztlantban és egyebütt
is a Nagy Anyát imádták, de ott már boszorkánnyá, rosszindulatú asszonydémonná
lett.
Közben az új Napférfit
körbevezették a földeken, bemutatták neki sorra a papnőket, beavatták a helyi
szokásokba és tabukba. Lezajlott néhány kegyetlen emberáldozat – alattomban
nyakon csípett ismeretlen férfiak voltak a szerencsétlenek. Ezt már az új
Napférfi irányította. Ezzel kellett bizonyítania: nem habozik vérét ontani az
esetleges ellenségnek.
Késő délután a harcosok is
felsorakoztak. Ez alól már én sem vonhattam ki magam. Fegyvergyakorlatokat
mutattunk be, harci táncot jártunk, tisztelegtünk, majd egyenként hűséget
fogadtunk az új Napférfinak, akinek az arcát ekkorra már vörösre festették a
papnők. Az új Napférfi feldíszített, magas fatönkön ült, és harcos nőkből álló
testőrség vette körül. Ezen korai amazonok sorába tartozott az én egyik nővérem
is. mi egyenként elébe léptünk, és mondtuk a fogadalmat.
Az új Napférfi magas termetű
volt, de inkább nyúlánk, mint izmos, amellett igen jókötésű, szép férfi. Nagyasszony
arcáról sugárzott, hogy nagyon kedvére valónak érzi.
Gyanútlanul belenéztem az új
Napférfi szürke szemébe, és elállt a lélegzetem. Szélfarkas volt.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése