2015. - XXV.

HUSZONÖTÖDIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”         

BBC

2015. október 6.

17 40

MŰSORVEZETŐ:

A magyar kormány tehát migránsokat fegyverzett fel, és a felvételek tanúsága szerint bevetette őket fővárosában, a saját népe ellen.

Mi erről a nézők véleménye?

A tiszteletre méltó Ali Ahmed Husseini visszaemlékezéseiből

Igazából már órák óta vártam a magyar fegyvereseket. Tisztában voltam vele, hogy jönni fognak. Több órám volt, hogy felkészítsem rájuk az enyémeket, és ezt az időt igyekeztem alaposan kihasználni.

Nagyon aggódtam amiatt, hogy az ebhitű magyar kormány a muszlimok közül toborzott fegyvereseket vetett be saját lázadó népe ellen. A kabinet minden szempontból elszámította magát, és teljesen elveszítette a lakosság bizalmát.

Igazából mi is nehezteltünk a magyar kormányra. Úgy éreztük, semmit sem tesz azért, hogy minél hamarabb Németországba mehessünk, inkább erőszakkal akar itt tartani bennünket azért, hogy idővel növeljük a szavazói számát. Ennek képtelenségét elvakult ostobaságában nem volt képes megérteni.

Felesleges és kárhozatos áldozatokra kényszerítette ez a kormány saját népét, állítólag a mi érdekünkben, valójából saját bűnös tehetetlensége miatt. A magyarok erejükön felül kényszerültek számukra nemcsak terhes és felesleges, de kifejezetten értelmetlen és romboló áldozatokra. Előre látható volt, hogy forradalom fog kitörni. Allah elvette a magyar kormány eszét.

Tudtam, hogy harc lesz, és azt is tudtam, hogy nekünk nem szabad belebonyolódnunk ebbe a harcba.

Sokan vitatták ezt, még képzett hittudósok is.

-         Tiszteletre méltó Ali Ahmed Husseini! – kezdte sértő stílusban az egyik. – Úgy tűnik, elhagyott a bölcsességed! A birkánál is ostobább kormány fegyvert adott a kezünkbe, hogy engedelmességre tanítsuk a piszkos gyaurokat! Ideje megmutatnunk nekik Allah erejét.

-         Ideje, de nem most! – feleltem neki. – Nem a gyaurok háborújában kell elvéreznünk, hanem meg kell őriznünk az erőnket akkorra, amikor ezt az országot az iszlám igája alá hajthatjuk végre Allah támogatásával.

Sokan kimentek az aluljáróból, de gyakorlatilag egynek sem sikerült elmenekülnie. A többségük hamarosan visszatért.

Rémhíreket hoztak – ahogy a többi hozzánk csatlakozó igazhitű is.

-         Fegyverropogás mindenütt! Ebben a városban háború van!

Vállat vontam. Órák óta háború volt. Előre látta, aki nem ostoba.

-         A mieink harcban állnak a gyaurokkal!

Erre is csak rándítottam egyet a vállamon. Akit tudtam, visszatartottam. Akit nem tudtam, vigyázzon magára. Insallah…

-         A magyar katonaság szembefordult a kormánnyal!

Erre meg bólintottam. Várható volt. A kormány nem is bízott bennük, ezért adott fegyvert a mieink kezébe. Most hát muszlimok véreztek egy alkalmatlan kormány érdekében.

A következő hírhozó már veszedelmesebb volt.

-         Ölik a mieinket! Allah nevében gyertek és segítsetek!

Láttam, hogy néhány tucat fiatal férfi már mozdulna is. erővel akadályoztam meg őket, néhány pofont is kiosztottam. Az egyenruhás hírvivő dühösen nézett rám.

-         Mit képzelsz, vénember?

-         Neked nem vénember vagyok, hanem imám, te ebfattya!

Láttam, hogy tehetetlen dühében a fogait csikorgatja.

-         Hogy menjek most vissza a harcolókhoz?

Elmosolyodtam. Tehát innen fúj a szél. A fickó egyáltalán nem akar visszamenni a harcba nem azért jött el. Voltaképpen megszökött.

-         Maradj itt, és élvezd a védelmemet! – mondtam neki nyájasan.

Láttam, hogy megkönnyebbül. Igyekezett persze mogorva képet vágni, de átláttam a szitán.

Tudtam egyet-mást erről a himpellérről. Szíriai katonatisztnek hirdette magát, de én biztos forrásból tudtam, hogy sohasem volt tagja a szíriai hadseregnek, viszont Egyiptomban bitófa vár rá. Közönséges gazember volt, ahogy oly sokan a Nagy Menet idején.

Azoknak, akik kifogásolják, hogy annak idején tízezrével fogadtuk be a Nagy Menetbe a legocsmányabb gonosztevőket, el kell mondanom néhány fontos dolgot.

v     A tiszta emberek nem képesek a hódításra. Aki erényes, becsületes lelkű és igaz, annak az otthona a béke országában van, és sohase akarja fegyverrel terjeszteni az iszlámot, mert arra alkalmatlan.

v     Allah számára a gazemberek is fontosak lehetnek, nekik is adhat feladatokat. Az iszlám harcainak hősei korántsem voltak mindig és mindannyian feddhetetlen jellemű férfiak.

v     Sohasem feledkezhetünk meg arról, hogy még a leghitványabb igazhitű ember is különb bármelyik dhimminél – nem muszlimnál. Nem vehetjük egy kalap alá az igazhitűeket a pogányokkal, ahogy a férfiakat sem a nőkkel. Ezért aljas és istentelen a gyaurok demokráciának nevezett ocsmány rendszere, hiszen az abból az alapfeltételezésből indul ki, hogy az emberek egyenrangúak. Ennél nagyobb istentelenség pedig nem létezhet, hiszen hogyan lehetne egyenrangú egy pogány bármelyik muszlimmal? Akár a legaljasabbal is? Vagy hogyan lehetne egyenrangú egy asszony egy férfival?

Ezért kötélrevaló mindenki, aki kifogást emel az ellen, hogy az iszlám harcosai között cégéres gazemberek is akadtak – ezerszámra. Allah megadta nekik a lehetőséget, hogy jót cselekedjenek, és elfeledtessék korábbi bűneiket. Aki ezzel élt, kedvessé vált Allah szemében, aki meg nem, aki az eurábiai iszlám közigazgatás megszilárdulása után visszatért korábbi aljas szokásaihoz, bitófára került, vagy pallos alá.

Az egyiptomi gazember nagy nyugalommal vette tudomásul, hogy nem buzdítom további harcra, és sietve elvegyült az aluljáróban lapító muszlimok között.

A feszültség percről percre növekedett. Hisztérikus hírek érkeztek.

-         A Nagykörúton magyar katonák géppuskával lövik a mieinket!

-         A Kálvin téren tucatjával hevernek az egyenruhás halott muszlimok!

Mondtam néhány nyugtató szót, imádkoztam, és igyekeztem csillapítani a hisztériát.

Sunyi képű fickó érkezett kevéssel este tíz előtt. Ismertem. Hol szíriainak mondta magát, hol meg irakinak. Nem ismerték se itt, se ott, de az a hír járta róla, hogy a mieinktől is rabol.

-         Istentelenségek történnek! – rikoltozott. – Istentelenkednek a pogányok!

-         Mi történt? – kérdezték többen is.

-         Muszlimokat húztak lámpavasra! Ott lógnak szegények! Tucatjával! Akasztott muszlimokkal van tele az utca!

Megijedtem.

-         A magyarok felakasztják a foglyaikat?

Remegett a szám széle. Ha a magyarok az igazhitű harcos foglyokat kivégzik, mindennek vége. Akkor csak szép álom marad Eurábia, hiábavaló volt a Nagy Menet, a tömérdek szenvedés, imámok százainak imája. Akkor mindannyian hazakerülünk, vagy a Paradicsomban ébredünk, sohasem valósul meg Eurábia – megmarad a gyaurok Európájának…

Néha mennyire kevésen múlik minden…

Mindenkit kivégeznek? Miért ne tennék? Vajon egy iszlám állam mit művelne az ellene fegyvert fogó idegenekkel?

Ha a harcosokat kivégzik, mindenki más számára is megszűnik mindenféle kedvezmény, és kiutasítanak bennünket az országból. Legfeljebb az maradhat itt, aki képes alkalmazkodni az itteniekhez – olyan meg igen kevés akadt a Nagy Menet résztvevői között.

Miért ne végeznék ki őket? Magam is ezt tenném a helyükben. A Próféta is ezt tanácsolta. Ha nem bünteted a gonoszt, a cinkosává válsz magad is.

-         A magyarok felakasztják a foglyaikat?

-         Csak azokat, akik magyar nőket becstelenítettek! De azokat egy szálig!

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Az aluljáróban azonban zaj támadt.

-         Gonosz gyaurok!

-         Nem arra valók-e a gyaur nők, hogy meghágják őket?

-         Micsoda aljas emberek!

Csendre intettem a népséget.

-         Te talán nem ölnéd meg az idegent, aki meghágja az asszonyod?

Villámokat szórt a szeme.

-         Elevenen nyúznám meg a bitangot!

-         Látod, a magyarok kegyesebbek nálad. Ők csak akasztanak.

Visszanyertem a nyugalmamat. Van esélyünk!

Mire a magyar fegyveresek megjelentek, tudtam, mit kell tennem.

Folytatása következik.