ÖTVENEDIK RÉSZ
Értelmet nyert minden, amit anyám
mondott. A Nagyasszony az anyánk, a napférfi pedig az apánk. Legalábbis
jelképesen. Ha apámat megölöm, és anyámat feleségül veszem, az annyit jelent:
én állok a Napférfi helyébe. Ettől óvott anyám! Okkal, mert akkor én lennék a
következő áldozat. Az örök fiatalság a korai kínhalált jelenti. A későbbi
időkben sokszor eszembe jutott ez, midőn a boldog héroszok örök ifjúságáról
hordott össze hetet-havat a tudatlan utókor. De vajon mit jelent gyümölcsöt
elfogadni a Mindenek Édesanyjának kezéből? Nyilván ez is a rítus valamelyik
elemére vonatkozik. Engem ugyan be nem ugratnak!
Farkasasszony és Hiúzasszony
között a rossz viszony a nyílt gyűlölködés jeleit öltötte. Ott ártottak
egymásnak, ahol csak tudtak. Örökös patvarkodásaikban nem egyszer a
Nagyasszonynak kellett igazságot tennie, aki emiatt mindkettőjükre megorrolt.
Engem hallgatólagos megegyezéssel kihagytak a csetepatéikból, viszont mindegyik
sietett előttem tetszelegni, ha valami apró-cseprő dologban sikerült orron
fricskáznia a másikat. Mindkettőnek jutottak ilyen jelentéktelen győzelmecskék
ebben a meddő háborúban. Harcuk tökéletesen értelmetlen volt, de egyik sem
hagyta abba, mert mindkettő bízott magában. Farkasasszony érett nőiségének
mindent legyőző erejében hitt, teste varázserejében, szerelmi művészetében.
Mélységesen meg volt róla győződve, hogy nála különb nőt nem találhatok, és az
elbitangolt jószághoz hasonlóan előbb-utóbb úgyis visszatérek a régi etetőre. Hiúzasszony
meg arról volt meggyőződve, hogy az idő neki dolgozik, lévén több mint tíz
esztendővel fiatalabb. Gömbölyödő csípejét nézegetve gyakran beszélt arról,
hogy Farkasasszony napról napra vénül, előbb-utóbb arca aszott lesz, bőre
szederjés, feneke lappadt, melle petyhüdt, ágyéka szikkadt és csontszáraz,
hullani fog a haja és a foga; míg ő, Hiúzasszony a szemem láttára lesz egyre
frissebb, szebb, gusztusosabb és kívánatosabb.
Így köszöntött ránk ennek az
évnek a tizenharmadik hónapja. Bizony, a tizenharmadik. Mert itt holdhónapokat
számoltak, abból pedig egy esztendőben nem tizenkettő van, hanem tizenhárom.
Semmi sem volt már, ami a faluban
tartson, elveszítettem anyámat és szerelmemet. Elhatároztam, hogy tovább állok.
Tavaszig azonban nem volt értelme a szökésnek, ezért egyelőre maradtam.
Megfogadtam azonban, hogy mihelyt becsületesen kitavaszodik, elmegyek.
Örökös szertartásokkal, rítusok
beláthatatlan és megérthetetlen tömegével átszőtt életünknek a tizenharmadik
hónap különösen baljós része volt. szorongó, komor időszak volt eddig is; a
papnők idegesen és izgatottan készülődtek, az idősebb férfiak zord hallgatásba
merültek, a többiekre, a mit sem sejtő beavatatlanokra meg egyszerűen ráragadt
a rossz hangulat. Az esztendő legrövidebb napjaiban – a Mindenség Édesanyjának
haldoklása idején – amúgy is tilos volt mindenféle vidámság, és súlyos
illetlenség a leghaloványabb mosoly is. ennek a komorságnak immáron tudtam az
okát.
Részvéttel és sajnálkozással
figyeltem a Napférfit. Ugyanolyan méltóságteljesen viselkedett, ahogy eddig is.
ha sejtette is, mi vár rá, nem mutatta.
Megtelt a szent tölgyfaliget
közepén álló magányos kunyhó is, amelyet egyébként soha senki meg sem
közelített, az év legnagyobb részében üresen és elhagyatottan állt. Egyszer
kíváncsiságból, még évekkel korábban odaosontam. Nem volt ott semmi különös, de
nyomasztott a hely súlyos kopársága. Valami megfoghatatlanul rémséges bujkált
benne, szinte tapintani lehetett ott a rosszindulatot. Soha többé nem mentem
oda. Mások is hasonlót érezhettek, mert még a szeretkezni elvonuló, magányt
kereső párocskák is nagy ívben elkerülték azt a helyet.
Most megtelt a kunyhó, tűz
lobogott a sok iszonyatot látott falak között. Itt tanyáztak azok a – többnyire
idegen - férfiak, akik a Nagyasszony kezére pályáztak, hogy birtokolják hófehér
testét, és megosszák vele az uralkodást. Három falubeli ifjú is volt közöttük.
Komoran készülődtek a próbatételekre. Közülük kerül majd ki a kiválasztott, aki
a következő évben Napférfi szerepét betölti. Addig azonban számos nehéz és
kegyetlen próbát kell kiállniuk, sokukra halál vár. Eszembe sem jutott irigyelni
őket.
Igazság szerint nekem is – mint a
falu egyik legügyesebb ifjú harcosának – közöttük lett volna a helyem, de a
Nagyasszony könnyűszerrel elfogadta bágyadt érveimet, amelyeket meglepetésemben
elmakogtam. Eszébe sem jutott - miként rendesen lenni szokott – hogy
kapacitáljon, vagy parancsot adjon a részvételre. Ki nem állhatott, egyáltalán
nem óhajtotta velem megosztani az ágyát, még egyetlen rövid éjszakára sem,
nemhogy egy egész esztendőre.
Az ifjak között azonban nagy
felzúdulást keltett a döntésem. Néhányan gyávának neveztek, mások megvetően
hátat fordítottak. Némelyik idősebb férfi szemében azonban felvillant a
megértés.
Jó előre tudtam, mikor érkezik el
ama baljós nap, az emberáldozat napja. Valami ürüggyel szerettem volna akkor
elhagyni a falut, de a zord időjárás megakadályozott benne.
A Nagyasszony és papnői különösen
idegesek voltak ama reggelen. Még Farkasasszony is remegett, akár a kocsonya.
Napférfi herkulesi termete miatt az aggodalmaik korántsem voltak
indokolatlanok.
A Napférfi aznap sokáig aludt, a
papnők pedig nem mentek be felkelteni, türelmesen várták odakint. Amikor végre
lustán nyújtózkodva megjelent, fekete macska sompolygott el keresztben előtte
felborzolt háttal. Eme legrettenetesebb előjelre a Napférfi ijedten
hátrahőkölt.
A jelenet oly színpadias, annyira
megrendezett volt, hogy elöntött a megvetés. A macskát a papnők hozták
valahonnét, a jelenetet ők főzték ki és rendezték meg – minden évben ugyanúgy. A
Napférfinek rögtön uralkodása kezdetén megjósolták: uralma addig tart, amíg
keresztben el nem oson előtte egy ronda koromfekete macska.
A fekete macska a halál egyik
alakja volt, akárcsak más népeknél a fekete kutya. Felbukkanása a legrosszabb
előjel, a legbátrabb és legerősebb harcost is elrettenthette ebben a korban,
amikor az előjeleknek mindennél nagyobb jelentőséget tulajdonítottak.
A Napférfi tehát hátrahőkölt,
ijedtében az ajtófélfához kapott, szemébe kiült a névtelen rettegés. A rettenthetetlen,
bikaerős Napférfi e pillanatban nagyra nőtt, ijedt gyermek volt. Tanácstalanul
nézett fel, rémült pillantást vetett a papnőkre, akiktől mindig is tartott.
A papnők idegesen, de egykedvű
tekintettel ácsorogtak, legfeljebb egy kissé összébb húzódtak a szokottnál. E pillanatban
– Farkasasszonyt is beleértve – közönséges mészárosoknak láttam őket.
mészárosoknak, akik a legvadabb és legerőteljesebb bikát is képesek a vágóhídra
vinni.
Ekkor jelent meg a Nagyasszony. Jött
vidáman, sugárzó arccal, szeretetteljes szavakkal, szeretetreméltó mosollyal. Abban
az ünnepi díszruhában volt, amelyet csak évente néhány alkalommal öltött magára;
mindig olyankor, amikor a Mindenek Édesanyját kellett megszemélyesítenie. Az ilyen
ünnepségeknek természetesen elmaradhatatlan része volt az áldozat, de a
vérfoltokat utána mindig gondosan eltüntették.
A Nagyasszony a lehető legjobbkor
jelent meg, amikor tetőpontjára hágott a napférfi ijedsége és tanácstalansága. A
kedves szavak és az elbűvölő tekintet azonnal megnyugtatta a szerencsétlent. Hordómelléből
megkönnyebbült, örömteli sóhaj tört fel. Megértettem. Egy kedves gesztus láttán
milyen könnyen elhisszük; mégsem fenyeget bennünket semmi borzalom!
A Nagyasszony ekkor újra
rámosolygott. Rámosolygott hosszan, igézően, kacéran é megnyugtatóan, és
mindenki szeme láttára átnyújtott neki egy gyümölcsöt. Gyümölcsöt a tél
közepén!
Mindent értettem, és szerettem
volna hangosan felüvölteni. Eszembe jutottak anyám szavai: ne fogadjam el a
Mindenség Édesanyjának kezéből a gyümölcsöt! Hát persze!
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése