2016. április 26., kedd

A Nap ugyanúgy ragyog - LII.




ÖTVENKETTEDIK RÉSZ

Forgott velem a világ. Az én oly könnyen hívő és könnyen lelkesülő Szélfarkas testvérem pedig ott pózolt a tönk tetején a harcosnők között, nem is sejtvén, miféle hurokba dugta bele a nyakát. Azt persze frissen szerzett méltóságán alulinak tartotta, hogy engem felismerjen. Minden korban tudta játszani az előkelőt, örömét lelte a legmegveszekedettebben ostoba etikett legbárgyúbb előírásaiban is. nem volt képes észrevenni semminek a fonák oldalát, mint aki fél szemére vak.

Agyamban egymást kergették a gondolatok. Mindeme felhajtás azt jelenti, hogy egy esztendő múlva Szélfarkas testvérem iszonyatos tapasztalattal fog gazdagodni, amitől én mindenképpen meg akartam óvni. Saját maga sohasem fogja magától megérteni, mibe is csöppent bele, segíteni kell tehát neki. semmiképpen sem hagyhattam, hogy a testvéremet feláldozzák. Ehhez viszont alaposan fel kellett kavarnom a falu életét.

Ennek a kornak az embere a Mindenek édesanyjában hitt, akit a természettel azonosított. Tavasszal Szűz, nyáron Asszony, télen Anyó; meghal és újjászületik minden esztendőben, gyermekei az emberek, de a fák, virágok és a gyümölcsök is. minden, ami él, egyedül Tőle származik. Az ember nem művel mást, mint elveszi és a maga céljaira használja a Mindenek Édesanyjának adományait.

Feleslegesen, öncéllal elvenni soha semmit sem szabad. Ez a korszak elvetette a „sport” okából történő vadászatot, meg a lelkiismeretlen famészárlást, vagy bármilyen élet felesleges kioltását. A Mindenek Édesanyjától csak azt veheted el, ami a saját életed fenntartásához kell. Egyebet nem! Egyetlen más ok sem fogadható el, hajítófát sem érnek a nyakatekert, szőrszálhasogató politikai okfejtések.

Emellett minél többet vissza kell adnunk a Mindenek Édesanyjának abból, amit tőle elveszünk, és segíteni kel őt, amivel csak tudjuk. Például akkor, amikor szenved. A szenvedésből pedig bőven jut neki – ahogy a földi asszonyoknak is. előbb meghal, aztán újjászületik, és a világot is újjászüli. Ez nyilván pokoli gyötrelmekkel jár, hiszen az egyszerű, halandó asszony is a kínok kínját éli szülés közben át. Ebből a szenvedésből részt kell vállalni – ez az áldozat lényege. Az áldozatot csakis férfi hozhatja, hiszen az ő életében a nőhöz képest sokkal kevesebb a szenvedés. Áldozatával a többi férfi helyett, azok nevében is fizet adományaiért a Mindenek Édesanyjának. Mindazzal a fájdalommal, amit elvisel, a Mindenek Édesanyjának szenvedéseit könnyíti meg, az ő kínjaiból vállal magára. Áldozata nélkül nem születhet újjá a Mindenek Édesanyja, nem újulhat meg a természet, nem teremne a föld, nem borulnának virágba a fák, örökös hideg maradna, sohasem követhetné a telet újabb tavasz. Amikor az ember nem áldozott a Mindenek Édesanyjának, így is volt: hó és jég borított mindent, éheztek és fáztak az emberek. Ezért szent dolog az áldozat, ez a létező legnagyobb megtiszteltetés. Az áldozatot vállaló férfi a hérosz, a hős, minden más férfinél különb. Jutalma, hogy a Mindenek Édesanyjával együtt születik újjá évről évre, és örökkön örökké ifjú férfi marad. Megismerszik arról, hogy ő a legkiválóbb, a próbákon csakis ő győzedelmeskedhet, és évről évre mindig visszatér. Szenvedésével világot vált, vére hullatásával hozza meg a tavaszt, ezért minden más férfinél nagyobb gyönyörűség illeti meg: a Nagyasszony szeretője egyedül ő lehet. ő volt a napférfi, a Haragvó Tekintetű, a Szent Király, a hérosz, akinek neve oly sok alakban maradt ránk, minden hősregék öregapja és elszenvedője. Aki most éppen nem egyéb volt, mint az én kelekótya Szélfarkas bátyám.

A fentebb elmondottakban hittek ezek az emberek. Őszintén, mint talán a Nagyasszony, vagy hézagosabban, mint Farkasasszony, de ez irányította az életüket. Ez volt az ősi, a legősibb hit, amelynek egyes elemei szétszórva, eredeti értelmüket elveszítve, kificamítva, újraértelmezve, de szívósan átvészelték az évezredeket.

Amellett, hogy elképzeléseiket értettem és megértettem, emberáldozatukat nem tudtam elfogadni. Azt meg mindenképpen meg kellett akadályoznom, hogy Szélfarkas testvérem a többi Napférfi sorsára jusson.

Szélfarkas azonban tövig kiélvezte Napférfi-mivoltát, és egyáltalán nem mutatott hajlandóságot az ébredésre. Sajnos a bátyám volt az elképzelhető legjobb Napférfi-alany, aki képes volt önmaga előtt is kidüllesztett mellel tetszelegni és tökéletesen gyanútlan maradni a legutolsó pillanatig. Vele ugyan semmit se kellett volna itatni!

Próbáltam figyelmeztetni, de sokáig nem volt rá módom. Kétségkívül felismert, de nem állt szóba velem, hanem kifejezetten került. Mintha azon igyekezett volna, hogy semmiképpen se adjon alkalmat egy beszélgetésre. Alighanem azért, mert én voltam a faluban az egyetlen, aki képes voltam újonnan szerzett fene nagy méltóságát megtépázni pusztán azzal, hogy nem veszem komolyan. Szegény Szélfarkas! Ostoba döntéseinek egyik ősforrása volt, hogy rendszeresen túlbecsülte a külsőségek jelentőségét. Eme tragikusan téves alapállásából fakadt, hogy az igazi helyett mindig sikerült az álságost kiválasztania. De ebből eredt az is, hogy korábbi balvélekedéseiből csak igen ritkán tanult. A Nagyasszonyhoz és a papnőkhöz húzott, engem kutyába se vett.

Megpróbáltam kierőszakolni egy beszélgetést, de sohasem sikerült. Közben teltek-múltak a hónapok, eljött a tavasz, amikor távozni akartam, de nem vitt rá a lélek, hogy a napférfiség talmi fényében gőgösen pöffeszkedő Szélfarkast magára hagyjam a bajban. Elzúgott fölöttünk a tavasz, elszállt a nyár, és hamarosan sárgulni kezdtek a levelek. Szélfarkassal mindeddig egyetlen szót sem tudtam váltani.

Nagyon haragudtam a bátyámra. Elhatároztam, hogy kijózanítom. Ha nem megy szépszerével, majd megy durván.

A nagy betakarítási orgia előestéjén, amikor férfiak és asszonyok nagy tömegben táncoltak a tábortűz körül, miközben az idősebb asszonyok az ünnepi lakoma készítésével foglalatoskodtak, farba rúgtam Szélfarkast. Úgy, ahogy siheder korában ő maga is gyakran megtette velem odahaza.

Arccal zuhant az ünnepi étkek közé, és orrlyukaival előre korcsolyázott a lekvár felszínén egyenesen bele az árpasörbe. Mindent, de mindent felborított. Még a hatalmas tölgyek koronáját is megrázta a vad röhögés.

Ebből hatalmas botrány lett.

Folytatása következik.

                                                                       

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése