Kétszázharmincharmadik rész
Karen Bozchana Kadlecikova agyában őrült sebességgel űzték egymást a gondolatok. Érezte, hogy halálsápadt lett. A következő pillanatban kiverte a hideg veríték. Mindent egyetlen lapra tett fel, de olyan őrült módon, olyan elképesztő kockázattal, amilyet valószínűleg még soha senki sem cselekedett a világtörténelem folyamán.
Nincs más választása. Erről a helyről legfeljebb ilyen módon lehet megszökni, ha meg lehet egyáltalán.
A térmanipulátor! Vajon működik ebben a közegben? Mindegy, mindenképpen meg kell vele próbálkozni.
Karen keze remegett. Tizennyolc másodperc! Mitől ennyire hosszú? Akár egy örökkévalóság…
A térváltást a tüzeléssel egyidejűleg kell megkísérelni. A szőke nő tökéletesen biztos volt benne, hogy csak ilyen módon lehetséges a szabadulás. Egyetlen másodperc csúszás nélkül.
Természetes, hogy szeretné látni a tüzelés eredményét, hogy egyáltalán sikerül-e kárt tenni ebben az ördögi létesítményben, de akkor a menekülés válhat lehetetlenné. Pokolba a kíváncsisággal! El innen! El!
Valószínűleg csak akkor lehetséges a szabadulás, ha nemcsak az emberek, hanem a műszerek figyelmét is elterelik. Ott egyetlen másodperc elpazarlása is megbosszulhatja magát.
Karen nagyot sóhajtott. Hosszú ez a tizennyolc másodperc. Koncentrálni próbált.
Mégsem volt felkészülve arra, ami következett.
Hirtelen pokoli robbanással kivágódott az ajtó, és egy robot jelent meg a küszöbön.
- Jöjjön, admirális!
Karen tüstént felpattant. A sötétben semmit sem látott, csak a lövöldözés fülsiketítő zaját hallotta. Több tucat robotharcosa volt az udvaron, és tüzeltek szinte mindenre. A fegyverropogás betöltötte a teret, torkolattüzek villantak szinte mindenütt, és vad, lobogó lánngal égett köröskörül az összes épület.
Karen megtorpant. Mit tegyen? A robotok azonban nem voltak érzelmileg kimerülve.
- Jöjjön, admirális!
Az egyik robotharcos minden teketória nélkül felkapta, és a nyakába ültette Karen Bozchana Kadlecikova admirálist. A szőke nő mukkanni sem tudott, és egy villanással eltűnt a szeme elől a világ. Mint adásszünet idején.
A következő pillanatban már a könnyűcirkáló padlóján hevert. Megpróbált felállni, de a robotok a padlóhoz szorították. Persze, térváltás. Nincs rá idő, hogy beszíjazza magát. Látta, hogy Ed Philips és Helmut is a földön hevernek a robotok karjaiban.
Sötétség, majd újra világosság.
A térmanipulátor! Működnie kell! Hát persze, hogy működnie kell!Azoknak is mozogniuk kell valamivel, aligha zárták be magukat örökre ebbe a dimenzióba!
Karen behunyta a szemét. Megint sötétség, ismét világosság. Igen, éppen ő adott erre parancsot. Tizenhárom egymás utáni térváltás. Minél szeszélyesebben, annál jobb. Minél több irányba, és lehetőleg olyan helyekre, ahová a térmanipulátor rendszere még nincs kiépítve. Elmosolyodott. Éppen ő viszi el minden olyan helyre, ahol csak megfordul.
Vajon ezt tudják? Aligha…
Behunyta a szemét. Távolabbról érezte a villódzást. Talán el is szunnyadt néhány pillanatra.
Néhány perc múlva kinyitotta a szemét. A könnyűcirkáló padlóján hevert, nem messze a két férfitől. A robotok arrébb álltak, kifejezéstelen arcukon valami fáradt diadal csillant.
Helmut üres tekintettel meredt maga elé, Ed Philips viszont döbbenten fogdosta, tapogatta a saját testét.
- Nem! Mégsem! Csak virtuális volt! – ordította. – Csak virtuálisan! Csak virtuálisan tették velem a gazemberek! Csak virtuálisan!
Karen közelebb lépett hozzá.
- Jól vagy?
- Csak virtuálisan! Egyben vagyok! Élek! Csak virtuálisan tették velem! Csak virtuálisan!
- Mi történt!
- Csak virtuálisan, Karen, csak virtuálisan! Épségben vagyok! Átkozott gazemberek! Rohadt szemét állatok!
Karen elkapta, és jól megrázta a férfit.
- Ed! Mi történt?
A férfi összerázkódott. Tágra nyílt szemmel meredt a nőre:
- Karóba húztak, Karen! Borzalmas volt! Karót vertek belém, a gerincem mentén vezették. A számon jött ki! Végigéltem, Karen! Elmondhatatlan kínokat éltem át, ömlött a vérem! Olyan valóságos volt!
Bámult maga elé, aztán felzokogott, mint egy kisgyerek.
Karen végtelen szánalmat érzett.
Könnyebb a tevének a tű fokán átkelnie, mint a gazdagnak a mennyországba jutnia – jutott eszébe hirtelen, és úgy kapaszkodott ebbe a mondásba, mint aki egyensúlyát veszítette.
Miért ne juthatna a gazdag ember a mennyországba? A gazdagság nem erkölcsi fogyatékosság, és egyáltalán nem biztos – bármilyen sokan képzelik is – hogy a nagy vagyonok mögött fel nem simert bűncselekmények lappangnak, vagy hogy a tulajdon lopás.
Mi hát a baj a gazdagsággal?
Talán csak az, hogy puszta létével magában hordozza a szegénység valóságát?
Vagy az, hogy a gazdagság társadalomismereti fogyatékosságot eredményezhet? Hogy megkíméli a benne élőket a valóság mélyebb megtapasztalásától?
De az igazi bajt nem a gazdagság okozza, hanem a gazdagság kiszolgálói, a gazdagok szeszélyeinek valóra váltói. A legaljasabb és leghitványabb emberek a világon. Olyanok, mint akik ilyen vadálati módon megkínozták Edet.
Külön téridő…
Karen összerázkódott az undortól.
Csak egy másodpercig töprengett.
„Admirális a hajónak! A legénységnek sürgősen pihenésre van szüksége, de én moccanni sem tudok!”
A számítógép nem felelt, de a robotok felélénkültek. Egyikük szinte gyengéden lépett Karenhez:
- Jöjjön, admirális!
A robotok az egyik fürdőszobába támogatták, és személytelen buzgalommal segédkeztek. A végén az egyik az ágyához vitte.
Amíg kapaszkodott, Karen nagyon is tudta, hogy kiadós alvásra van szüksége. Mire feje a párnához ért, már az álmok birodalmában járt.
Legalább tíz órát aludt. Ébredés után lassan tisztult ki a feje.
Aztán hirtelen minden rászakadt. Mik is a problémák, és hogyan lehet megoldani őket?
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése