Százhatodik rész
A státuszköltő nagyjából olyan viszonyban van a valódi lírával, mint a békebeli hadvezér a győzelemmel.
A békebeli katonatiszt lehet nagyon fess, parádézhat festői
egyenruhában, tele lehet a válla aranycsillaggal, szakadhat a
díszegyenruhája a kitüntetéstől, masírozhat díszlépésben ide-oda,
pöffeszkedhet a díszszemlén, vagy éppen kicsinyesen veszekedhet a
bakával, hogy ki van-e suvickolva rendesen a bakancsa; mindezektől még
nem igazi hadvezér. Akkor sem, ha elérte a legmagasabb rendfokozatot, és
a kitüntetések számában minden vetélytársán túltesz. Mindezek egyike
sem jelent semmiféle biztosítékot arra nézve, hogy képes volna-e a
kötelességét teljesíteni, amennyiben valóban meg kellene az országot
védelmeznie.
A békebeli tábornok azonban semmiképpen sem alaptól nevetséges, csak
akkor válik azzá, ha a protokolláris sikerei értékét kellőképpen
eltúlozza, és láthatólag ebben látja a katonai pálya lényegét. Minél
több energiát fektet a látszatba, annál kevésbé veszik komolyan.
Mindig nevetségessé válik azonban, ha összetéveszti a díszelgés értékrendjét a valódi háborús győzelemmel. Ha
egy hadgyakorlaton valaki megdicsérnek a szépen végrehajtott manőver
miatt, rendjén van, de ha ugyanitt kitüntetések záporoznak „ellenség
előtt tanúsított vitéz magatartás” miatt, az gigantikus értékzavar, és
merőben nevetséges. Elrugaszkodás a valóságtól. Egy hadvezér
természetesen nem attól jó, ha magas a rendfokozata, vagy sok a
kitüntetése.
Amikor a hangsúly végképp a látszat-értékekre, a díszelgés világára tolódik át, megjelenik az operett-tábornok és az operett-hadsereg. Silány
utánzat, deklarált rendeltetésére alkalmatlan képződmény. Egyébre sem
való, mint díszelgésre. Amikor szorul a kapca, és valódi harcra, igazi
helytállásra lesz szükség, az elegáns díszszemle-marsallok és a
páváskodó játékkatonák eltűnnek a süllyesztőben, mert igazi harcosokra
van szükség, akik talán kopottak, de teljesítik a feladatukat. Grant,
Napóleon, Hunyadi, Damjanich.
A státusz-költő létezése voltaképpen kísérlet a költészetnek a bürokratikus síkon való elhelyezésére. Mivel
a líra önmagában a hivatal értékrendszere számára minden korban
felfoghatatlan és értelmezhetetlen volt, ma is az, a jövőben is az
marad; a bürokrácia elemi igénye, hogy olyasféle tulajdonságokkal
ruházza fel, ami a maga kartotékrendszerében is el tud helyezni.
A vers nem bürokratizálható, de a verset író magánember igen. Más kérdés, hogy a verset író magánember, mint az apparátus része, mennyiben tekinthető költőnek.
Státusz-költőnek lenni azonban számos előnnyel is jár az egyén
számára a társadalom anyagi és kapcsolati dimenzióiban, korábban is így
volt ez, napjainkban pedig már Dunát lehetne rekeszteni az ilyesféle
„hivatalos”, „kinevezett”, apparátus-költőkkel. A státusz-költő léte
speciális létmód. Egy idő múlva maga is elhiszi, hogy a költő-lét
lényege kapcsolati sikerekben és szociológiai jelenségekben merül ki,
hogy attól jó költő valaki, ha sok a díja, megjelenése, ha az apparátus
szamárlétráján minél magasabb fokról vigyorog alá.
A státus-költő az apparátus poétája, értéke a rendfokozatától függ.
Csakhogy…
A költő-státusz igen messze van a költői jelenség lényegétől. Magánemberként senki sem költő. Költővel
nem találkozhatunk az utcán, nem ripakodhat ránk a lépcsőházban, nem
tolakodhat elénk a buszon. Ilyeneket csak költő státuszt viselő
magánember tehet.
Az apparátus minden korban olyan jogosítványokat próbált magának
vindikálni, amelyek nem illették meg. A búcsúcédulák árusításával
kinyilvánította, hogy hatalma van a túlvilági szféra felett, az általa
javasoltakat Szent Péter a mennyekbe bocsátja, ha eleget tettek földi
fizetési kötelezettségeiknek.
Az ilyesmi persze mindig nevetséges.
A státusz-költő a búcsúcédulával analóg jelenség. Az apparátus
azt képzeli, hogy rajta keresztül behatolhat a líra területére, és ott
uralkodó helyzetbe kerülhet. Ez azonban csak látszólagos hódítás. A státusz-költő csupán költőnek nevezett magánember.
Ahogy az irodalmi műalkotás kizárólag értelmezett formában létezik, úgy költő is csak a versein keresztül lehet valaki, de még úgy sem bármikor és bárhogyan. A
költemény hatását a lírai élményközösségen keresztül fejti ki, a
költő-lét is csupán ezen keresztül nyilvánulhat meg a maga
teljességében, küldetését ezen keresztül válthatja valóra. A státus
nem számít, sem a megjelenések, sem a díjak, sem az egyéb rendfokozatok.
De csak a valódi lírai élményközösség számít, utánzata, imitációja mit
sem ér.
Konferenciázhat akárhány státusz-költő, beszélhetnek szépen és
csúnyán, bikkfanyelven és természetesen a költészetről – ha pediglen
lírai élményközösség nem történik, költészet sincs jelen.
Összetrombitálhatnak protokolláris rendezvényre több ezer
státusz-költőt is, zajonghatnak, vagy tarthatnak csendes pihenőt – ha
pediglen lírai élményközösség nem történik, költészet sincs jelen.
A költő önmagával szembeni felelősségének egyik legfontosabb
megnyilvánulása, ha nem ragad le a státusz-költők szintjén, ha nem éri
be a látszattal, ha valódi költő akar lenni akkor is, ha az nehezebb, és
semmiféle anyagi előnnyel nem jár.
Folytatása következik.
2013. december 12., csütörtök
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése