NEGYVENHARMADIK RÉSZ
Minden mozdulat kín volt,
lélegzetvételnyi pihenés sem akadt.
Minden újabb háztömb újabb
nehézség, újabb kockázat. Minden utcasarok a halál birodalma, ahol újabb
rettentő veszélyek leselkedtek. Mindent ellepő fekete áradat, romok és halottak
mindenütt. Ilyen képet nyújtott Asztlant fővárosa.
Jócskán benne jártunk a
délutánban, mire sikerült a kikötő mögött emelkedő szelíd dombhátra
felvergődnöm. Nem volt ez olyan magas, mint a parti sziklák, de egyelőre nem
érte el az ár. A girbegurba utcácskáknak és szeszélyesen egymásra hajigált
házikóknak eme festői tömkelege még csaknem érintetlen volt a vésztől. Akár a
béke szigete…
Akkortájt értem a dombtetőre,
amikor – mintegy varázsütésre – elállt az eső. A hamuhullás is alábbhagyott,
csupán lassan szállingózó, ritka pernyecsomókat vitt a csendesen fújdogáló
szél. Kimerülten rogytam egy fa tövébe. Száraznak éreztem a jókora pocsolyákkal
tarkított sártengert. Fejemet a reves-vizes fatörzsnek vetve nyomban lehunytam
a szemem. Tudtam: ha nem kelek fel, elnyom a buzgóság. Megpróbáltam volna
feltápászkodni, de csak a gondolatig jutottam el. Nyilván el is aludtam volna,
de magamhoz térített a lábfejembe maró őrjítő, nem emberi fájdalom. Nyitott
szemmel szorítottam össze a fogam, és gondolkodni próbáltam. Hová is igyekszem?
Kit is keresek?
Ezúttal arra ébredtem, hogy fejem
fölött imbolyog a fakorona. Döbbenten néztem. A többi fa és a közeli házak
szintén mozogtak; lassan, ütemesen dülöngéltek jobbra-balra. Dülöngéltek? Nem.
Inkább remegtek. Amerre csak néztem, rezgett-remegett a város. Finoman
rázkódtak a fák, vibráltak a falak, imbolyogtak a háztetők.
Sérült lábammal mit sem törődve
pattantam azonnal talpra. Mi történik itt? Miféle újabb vész fenyeget? A halálsápadt
nap is ideges cikázással vibrált a fekete hamukönnyet hullató, dermedt szürke
égen.
Mélyen morajló félelmetes robaj
döndült fel a Szent Hegyen magasló templomváros irányából, és láttam, amint
porködbe burkolózva összedőlnek a márvány fehér falú templompaloták. Könnycsepp
gördült a szemem sarkába. Onnét jöttem el hajnalhasadáskor, és ott hagytam
magára a Papnőt. Ebben a baljós pillanatban biztosan tudtam: Asztlant utolsó
Papnője többé nem jósol és nem ad örömet senki emberfiának.
Tovább botorkáltam, utam egy
kiálló sziklaperem mentén vezetett. A vizes gránitba kapaszkodva megálltam, és
szétnéztem. A város felé visszatekintve elborzadtam a kietlenségtől. Talán azért,
mert élő embert nem láttam sehol. Balra roppant tó fekete víztükrén akadt meg a
tekintetem: tegnap még nagy testgyakorlótér volt a helyén. A városra többé nem
lehetett ráismerni.
Ha a városban teremtett lelket
sem láttam, annál több embert fedezhettem fel, ha előre tekintettem – a tengerpart
és a kikötő irányába. A rakpartokon, mólókon, meg a parti szirtek lábánál
tengernyi embertömeg hullámzott – valósággal lidérces sokaság. Hatalmas,
szorongó csődület, mérhetetlen hangyaboly vidám nyüzsgés nélkül, zsibongó lárma
nélkül, halálra szánt komorságban. A kétségbeesés fekete felhőjeként, mint
gyéren szállingózó, ítéletnapi fekete hóesés, hullt rájuk a hamu és a pernye.
Volt a látványban valami iszonyú,
valami borzongató, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Nem fogtam fel, de éreztem,
hogy valami nincs rendjén. Nagyon, de nagyon nincs rendjén! Percekig tartott,
mire megértettem, hogy mi az. Akkor azonban égnek meredt minden hajszálam a
rettenettől.
A sziklák alatt a tengerpart
mélykék csíkja kezdődött. Láttam ezerszer. A rakpartok, parti sziklák, kikötői
berendezések, hajók árbocerdeje, mögöttük a tenger. Oda sem kellett néznem,
hogy tudjam, hol kezdődik a tenger. Mélyen belém rögződött, pedig én nem is
voltam asztlanti. A kikötő, és azon túl a tenger. A kúp alakú sziklánál
kezdődött a végtelen óceán.
Csakhogy – nem kezdődött. Nem kezdődött
sem a kúp alakú sziklánál, sem a parti sziklák tövében, sem a hajók árbocerdeje
mögött. Eltűnt a tenger!
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése