A Nap ugyanúgy ragyog - XL.

NEGYVENEDIK RÉSZ

Perceken belül hatalmas máglya lobogott a palota óriási belső udvarán. Vad lánggal égtek a nép adóslevelei, az adójegyzékek, meg a nép ellen hozott bírósági ítéletek. Sokan tulajdon adósrabszolga-leveleiket hajították a lángok közé.

Ekkortájt történt, hogy Dékó két főemberét – éppen a leghírhedtebbek közül – valahogy elcsípték a palotában. Sok egyszerű ember tragédiájában volt bűnös mindegyik. Minek szépítsem – csúnya haláluk volt. ekkor határoztam el, hogy félreállok.

Gyorsan akadtak, akik a helyemre léptek. Alkonyat felé egyetlen kiáltás töltötte be az egész palotateret.

-         Utat a hercegnek! Jön a herceg! Éljen a herceg! Éljen Pavana herceg!

Néhány előkelőbb külsejű ember erre mást kezdett kiabálni:

-         Éljen őfelsége, a király! Sokáig éljen Pavana király! Éljen Pavana király!

No, gondoltam, helyben vagyunk. Máris itt van a jövő embere, a bakmerő, aki a népfelkelés forgószelét a maga vitorlájába fogván saját uralmának csendes kikötője felé kormányozza az állam megtépázott hajóját.

Ez a Pavana herceg Dékónak és az előző Királynak egyaránt valami félig elfeledett oldalági rokona lévén rendes körülmények között sohasem kerülhetett volna Asztlant fényes trónusának még csak a közelébe sem. Így azonban, szinte az egész uralkodóház egyetlen tiszta kezű férfitagja lévén meglehetős népszerűségre tett szert, és ezt ügyesen kihasználta. Nem volt túlságosan éles elméjű, de ahhoz elég okos, hogy a páratlan alkalmat felismerje, és negyven esztendős is elmúlván benőtt már ahhoz eléggé a feje lágya, hogy ügyesen és higgadtan csupán akkor avatkozzék be, amikor már minden eldőlni látszott, kockázat nélkül ülhetett a királyi székbe.

Csúnya ember volt, de ez most mit sem számított. Jól szemügyre vettem, és határtalan megdöbbenésemre Szélfarkas testvéremet pillantottam meg a kíséretében. Nem hittem a szememnek.

Szélfarkas Pavana herceg egyik legbensőbb tanácsadójának számított. Tiszteletet parancsoló külsejű, ősz hajú úr volt, nemes arcán a mindenkor bizalmat keltő bölcs derű kifejezésével. Sokan lesték szavait szemmel látható lelkesedéssel. Az én szememben azonban talmi lidércfény volt a Szélfarkast körülölelő nimbusz; gyorsan semmibe tűnő, mit sem jelentő pillanatnyi félmosoly a hatalmas történelem kiismerhetetlen arcán. Volt valami, ami ennél sokkal fontosabb: Megöregedett a bátyám.

Később is gyakran láttam Szélfarkast hasonló helyzetben. Csökönyösen ragaszkodott ősi illúziójához; hogy a világot egy csapásra igazságosabbá lehet tenni; hogy az egyszerű uralom- vagy rendszerváltás jobb világot szül; hogy a hatalom megragadása gyógyírt hoz az emberiség minden bajára. Szélfarkas lelkét rabul ejtették a forradalmas idők nagy szenvedélyei. Az emberi forgószelet a megtisztulás viharának tartván kitárt lélekkel lelkesedett, és nem vette észre, hogy az ember ilyenkor csupán pillanatokra veti le válláról a mindennapos dölyfök, irigységek, megalázások és megaláztatások hétköznapi rabigáját.

Szélfarkas pedig a végső igazság aranyfényét vélte felfedezni a forradalmi ragyogásban újra és újra. Mindannyiszor keserűen kellett ráébrednie, hogy a tünékeny isteni szikra csupán alkalmanként ver tanyát a tekintetekben.

Szélfarkas ezért örökké csalódott. A forradalmak megfiatalították, a konszolidációk aggastyánná tették. Különb volt annál, hogy a győztesek kicsinyes önzésével rekessze el magát az igazságtól, ezért mindig észre kellett vennie a rossz továbbélését. Ilyenkor aztán mindig megvált diadalmas cimboráitól. Legkésőbb akkor, mihelyt színre lépett minden uralomváltások megszokott hordaléka: a karrierista paprikajancsik és a megtorlásért lihegő hiénák szent eszméket bemocskoló tömege. Szélfarkas ilyenkor elmenekült előbb az élvezetekbe, aztán az alkotásba; amíg újra elő nem húzta, és harcra nem kényszerítette minden korok zsarnokainak monotonon ismétlődő butasága.

Ekkor még útja kezdetén volt, frissen kezdődő csömöre még neki is ijesztő újdonság. Tétova bágyadtság a szemében, fanyar ránc a szája sarkában – még maga sem tudta mire vélni.

Megszólítottam őt – először és utoljára dicsőségének perceiben.

-         Szélfarkas testvérem! Mi keresnivalód van Pavana herceg kíséretében?

Nem válaszolt, csak végigmért fensőbbségesnek szánt, valójában inkább tanácstalan tekintettel. Szemében felrémlett az elbizonytalanodásnak, az érvek hiányának legbiztosabb jele – a gőg. A gőg, ami mindig megkísérli, hogy az érthetetlent magától értetődőnek, a baklövést sikernek, a tehetetlenséget megfontolásnak, az alkalmatlanságot küldetésnek tüntesse fel. Engem azonban sohasem tudott becsapni.

Szó nélkül ment el mellettem, mivel nem akadt mondanivalója. Sokkal több jó ízlés volt benne ahhoz, hogy pökhendi szózuhatagot zúdítson rám – amint rossz lelkiismeretű nagyurak teszik, amikor leginkább tele a nadrágjuk.

Szélfarkas bátyám tehát szó nélkül faképnél hagyott. Értettem, és lelkem mélyéből sajnáltam őt. Diadalünnepeinek eme kijózanító pillanataiban később is gyakran láttam, de többé nem szólítottam meg. ezután mindig tiszteltem sajgó magányát a gyötrelmes percben, amikor megértette, hogy a legszörnyűbb vereség – a győzelem.

Két napig róttam a város utcáit, és minden női arcban Holdsarló kedves vonásait kutattam. Közben csengő-bongó örömünnepből szürke hétköznappá lett Pavana király uralma. Tovatűnt ifjúság fájó emlékképeivé váltak a mosolyok, és szellők szárnyain hajóztak a tündérmesék messzeségébe a fennkölt ígéretek. Minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Csupán Dékó elvetemült eszelősségét váltotta fel Pavana nagyon is kiszámítható, együgyű ravaszsága.

A sokadalmak megszűntek, a népet ismét őfelsége parancsára terelték munkára a fegyveresek. Esténként a köztereken mindenféle gyanús fickó foglalta el a korábbi népszónokok helyét. Egy ízben magam is belebotlottam egyikükbe. Foghíjas, hájas képű ember volt, malacszemei széles zsírpárnák közül pislogtak elő. Mohó szemű kalandorok és dorongot markoló csirkefogók vették körül. Kapóra jöttem neki. színpadias gesztussal rám mutatott, és feltetet nekem – éppen nekem! – a kérdést:

-         Mit műveltél Dékó jogtalan uralma idején? – és úgy nézett rám, mint tenger habjaiból vagy felhők ködéből kiemelkedő, bosszúálló istenség; mint a számonkérés atyja, mint akinek elvitathatatlan tiszte a múlt felett ítélkezni.

Külsejéből és hanghordozásából ítélve azelőtt nyilván hivatalnok lehetett, katonatiszt, vagy – urambocsá! – éppen adószedő. Bűnei aligha lehettek csekélyek, ezért akarhatott most bíráskodni mindenáron.

Csaknem elnevettem magam, aztán úgy döntöttem, blöffel válaszolok a blöffre.

-         Tudod te, ki vagyok én? – kérdeztem szúrós szemekkel, magabiztos tekintettel. A fickó elbizonytalanodott, én pedig faképnél hagytam a széltoló társaságot.

Másnap hajnalban fegyvereken csillant meg a felkelő nap fénye. Dékó király vonult be a városba – hatezer katona élén.

Folytatása következik.