NEGYVENEDIK RÉSZ
Perceken belül hatalmas máglya
lobogott a palota óriási belső udvarán. Vad lánggal égtek a nép adóslevelei, az
adójegyzékek, meg a nép ellen hozott bírósági ítéletek. Sokan tulajdon
adósrabszolga-leveleiket hajították a lángok közé.
Ekkortájt történt, hogy Dékó két
főemberét – éppen a leghírhedtebbek közül – valahogy elcsípték a palotában. Sok
egyszerű ember tragédiájában volt bűnös mindegyik. Minek szépítsem – csúnya
haláluk volt. ekkor határoztam el, hogy félreállok.
Gyorsan akadtak, akik a helyemre
léptek. Alkonyat felé egyetlen kiáltás töltötte be az egész palotateret.
-
Utat a hercegnek! Jön a herceg! Éljen a herceg! Éljen
Pavana herceg!
Néhány előkelőbb külsejű ember
erre mást kezdett kiabálni:
-
Éljen őfelsége, a király! Sokáig éljen Pavana király!
Éljen Pavana király!
No, gondoltam, helyben vagyunk.
Máris itt van a jövő embere, a bakmerő, aki a népfelkelés forgószelét a maga
vitorlájába fogván saját uralmának csendes kikötője felé kormányozza az állam
megtépázott hajóját.
Ez a Pavana herceg Dékónak és az
előző Királynak egyaránt valami félig elfeledett oldalági rokona lévén rendes
körülmények között sohasem kerülhetett volna Asztlant fényes trónusának még
csak a közelébe sem. Így azonban, szinte az egész uralkodóház egyetlen tiszta
kezű férfitagja lévén meglehetős népszerűségre tett szert, és ezt ügyesen
kihasználta. Nem volt túlságosan éles elméjű, de ahhoz elég okos, hogy a
páratlan alkalmat felismerje, és negyven esztendős is elmúlván benőtt már ahhoz
eléggé a feje lágya, hogy ügyesen és higgadtan csupán akkor avatkozzék be,
amikor már minden eldőlni látszott, kockázat nélkül ülhetett a királyi székbe.
Csúnya ember volt, de ez most mit
sem számított. Jól szemügyre vettem, és határtalan megdöbbenésemre Szélfarkas
testvéremet pillantottam meg a kíséretében. Nem hittem a szememnek.
Szélfarkas Pavana herceg egyik
legbensőbb tanácsadójának számított. Tiszteletet parancsoló külsejű, ősz hajú
úr volt, nemes arcán a mindenkor bizalmat keltő bölcs derű kifejezésével. Sokan
lesték szavait szemmel látható lelkesedéssel. Az én szememben azonban talmi
lidércfény volt a Szélfarkast körülölelő nimbusz; gyorsan semmibe tűnő, mit sem
jelentő pillanatnyi félmosoly a hatalmas történelem kiismerhetetlen arcán. Volt
valami, ami ennél sokkal fontosabb: Megöregedett a bátyám.
Később is gyakran láttam
Szélfarkast hasonló helyzetben. Csökönyösen ragaszkodott ősi illúziójához; hogy
a világot egy csapásra igazságosabbá lehet tenni; hogy az egyszerű uralom- vagy
rendszerváltás jobb világot szül; hogy a hatalom megragadása gyógyírt hoz az
emberiség minden bajára. Szélfarkas lelkét rabul ejtették a forradalmas idők
nagy szenvedélyei. Az emberi forgószelet a megtisztulás viharának tartván
kitárt lélekkel lelkesedett, és nem vette észre, hogy az ember ilyenkor csupán
pillanatokra veti le válláról a mindennapos dölyfök, irigységek, megalázások és
megaláztatások hétköznapi rabigáját.
Szélfarkas pedig a végső igazság
aranyfényét vélte felfedezni a forradalmi ragyogásban újra és újra.
Mindannyiszor keserűen kellett ráébrednie, hogy a tünékeny isteni szikra csupán
alkalmanként ver tanyát a tekintetekben.
Szélfarkas ezért örökké
csalódott. A forradalmak megfiatalították, a konszolidációk aggastyánná tették.
Különb volt annál, hogy a győztesek kicsinyes önzésével rekessze el magát az
igazságtól, ezért mindig észre kellett vennie a rossz továbbélését. Ilyenkor
aztán mindig megvált diadalmas cimboráitól. Legkésőbb akkor, mihelyt színre
lépett minden uralomváltások megszokott hordaléka: a karrierista paprikajancsik
és a megtorlásért lihegő hiénák szent eszméket bemocskoló tömege. Szélfarkas
ilyenkor elmenekült előbb az élvezetekbe, aztán az alkotásba; amíg újra elő nem
húzta, és harcra nem kényszerítette minden korok zsarnokainak monotonon
ismétlődő butasága.
Ekkor még útja kezdetén volt,
frissen kezdődő csömöre még neki is ijesztő újdonság. Tétova bágyadtság a
szemében, fanyar ránc a szája sarkában – még maga sem tudta mire vélni.
Megszólítottam őt – először és
utoljára dicsőségének perceiben.
-
Szélfarkas testvérem! Mi keresnivalód van Pavana herceg
kíséretében?
Nem válaszolt, csak végigmért
fensőbbségesnek szánt, valójában inkább tanácstalan tekintettel. Szemében
felrémlett az elbizonytalanodásnak, az érvek hiányának legbiztosabb jele – a
gőg. A gőg, ami mindig megkísérli, hogy az érthetetlent magától értetődőnek, a
baklövést sikernek, a tehetetlenséget megfontolásnak, az alkalmatlanságot
küldetésnek tüntesse fel. Engem azonban sohasem tudott becsapni.
Szó nélkül ment el mellettem,
mivel nem akadt mondanivalója. Sokkal több jó ízlés volt benne ahhoz, hogy
pökhendi szózuhatagot zúdítson rám – amint rossz lelkiismeretű nagyurak teszik,
amikor leginkább tele a nadrágjuk.
Szélfarkas bátyám tehát szó nélkül
faképnél hagyott. Értettem, és lelkem mélyéből sajnáltam őt. Diadalünnepeinek eme
kijózanító pillanataiban később is gyakran láttam, de többé nem szólítottam
meg. ezután mindig tiszteltem sajgó magányát a gyötrelmes percben, amikor
megértette, hogy a legszörnyűbb vereség – a győzelem.
Két napig róttam a város utcáit,
és minden női arcban Holdsarló kedves vonásait kutattam. Közben csengő-bongó
örömünnepből szürke hétköznappá lett Pavana király uralma. Tovatűnt ifjúság
fájó emlékképeivé váltak a mosolyok, és szellők szárnyain hajóztak a
tündérmesék messzeségébe a fennkölt ígéretek. Minden visszazökkent a megszokott
kerékvágásba. Csupán Dékó elvetemült eszelősségét váltotta fel Pavana nagyon is
kiszámítható, együgyű ravaszsága.
A sokadalmak megszűntek, a népet
ismét őfelsége parancsára terelték munkára a fegyveresek. Esténként a
köztereken mindenféle gyanús fickó foglalta el a korábbi népszónokok helyét. Egy
ízben magam is belebotlottam egyikükbe. Foghíjas, hájas képű ember volt,
malacszemei széles zsírpárnák közül pislogtak elő. Mohó szemű kalandorok és
dorongot markoló csirkefogók vették körül. Kapóra jöttem neki. színpadias
gesztussal rám mutatott, és feltetet nekem – éppen nekem! – a kérdést:
-
Mit műveltél Dékó jogtalan uralma idején? – és úgy
nézett rám, mint tenger habjaiból vagy felhők ködéből kiemelkedő, bosszúálló
istenség; mint a számonkérés atyja, mint akinek elvitathatatlan tiszte a múlt
felett ítélkezni.
Külsejéből és hanghordozásából
ítélve azelőtt nyilván hivatalnok lehetett, katonatiszt, vagy – urambocsá! –
éppen adószedő. Bűnei aligha lehettek csekélyek, ezért akarhatott most
bíráskodni mindenáron.
Csaknem elnevettem magam, aztán
úgy döntöttem, blöffel válaszolok a blöffre.
-
Tudod te, ki vagyok én? – kérdeztem szúrós szemekkel,
magabiztos tekintettel. A fickó elbizonytalanodott, én pedig faképnél hagytam a
széltoló társaságot.
Másnap hajnalban fegyvereken
csillant meg a felkelő nap fénye. Dékó király vonult be a városba – hatezer katona
élén.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése