Szerelem és líra - CCXLVI.

KÉTSZÁZNEGYVENHATODIK RÉSZ

Ilyen értelemben kellene tovább hömpölyögnie a versnek.

Helyette:

„Ha nyelvvel és ha felesel,
ha Cola Light, ha langy melasz,
ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,
ha egyfogaddal megeszel,
a nyammogásod is vigasz,
ha fel-feldobott kő leszel,
ha óvatlan vagy épp ravasz,
és mondjuk puff, és rámesel,
hazám, hazám, te Mol, te Shell,
te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Helyette bizony ez a híg szóáradat következik.

Nézzük részleteiben:

„Ha nyelvvel és ha felesel,”

Szándékos elírás lehet a „nyelvvel” a „nyelvel” helyett? Igazából kevés a jelentősége, a sor lényegében nem szól semmiről.

„Ha nyelvvel és ha felesel,

A legjobb esetben is önmagát ismétli.

„Ha nyelvvel és ha felesel,

Innentől a vers tömény formatúltengés. Játszadozás.

„Ha nyelvvel és ha felesel,

Ha a szónokra vonatkoztatjuk, akkor is logikai bukfencet állapíthatunk meg. kivel felesel a szónok? Eddig nem volt arról szó, hogy valakivel vitázna. Eddig szónokolt, „ordibált”.

A Költő úgy változtatta meg a vers szituációját, hogy talán még maga se vette észre.

Tovább:

„ha Cola Light, ha langy melasz,”

Jönnek a közhelyek tömött sorban.

„ha Cola Light, ha langy melasz,”

A Coca Cola fél évszázada a modern irodalom legkedveltebb közhelyei közé tartozik, képletesen szólva már rojtosra rágták. A Cola Light manapság divatos, a globalizáció egyik jelképe.

A „langy melasz” szembeállítása a Cola Light-al tagadhatatlanul szellemes, de önmagában még nem koncepciózus.

„ha pótkávé, mit teleszel”

Megint a rím van domináns helyzetben:

„ – felesel

-         teleszel”

Ráadásul ismét egy teljesen funkció nélküli enjambement. Más oka nincs, csak az, hogy a „teleszel” sorvégi rímelő helyzetbe kerüljön.

„ha pótkávé, mit teleszel”

Voltaképpen ez is banalitás.

„ha pótkávé, mit teleszel”

Cola Light, langy melasz pótkávé…

Az italok sajátos kollekciója. Ha nagyon akarjuk, ebbe természetesen „bele lehet érteni” bármilyen társadalmi vonatkozást, az italok jelképezhetnek egy-egy társadalmi réteget. Lehet érvelni mellette is, ellene is, de nem szeretnék ebbe belemenni, mert az ilyesmit közönséges belemagyarázásnak tartom. A vers nem támogatja.

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

Hát ezzel a sorpárral így mit kezdjünk?

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

Lehet ez konkrét helyzetre való emlékezés is, puszta fantázia is.

Csakhogy…

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

Hogyan kapcsolódik ez előzőekhez?

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

A legújabb kori költészetnek van az ilyesmire egy bűvös szava: asszociáció. Ha meg a vers végképp a halandzsa sötét susnyás vidékére téved, meg is fejelik egy jelzővel: szabad asszociáció.

Csakhogy…

Az értelmetlen szöveghalmaznak semmi köze a lírai költészethez, akárhány „tudós” dolgozat is bizonygatja ennek ellenkezőjét. Lírai költészet ott létezik, ahol Költő, mű és közönség egymásra talál. Az olvasatlan vers nem lesz a valódi líra része, akárhány díjat is kapott érte a szerzője.

A valódi asszociáció fokozott alkotói felelősséget igényel. A Költő ilyenkor részben némileg szabadabban kezeli saját tudatvilágát, ugyanakkor azonban meg is teremti a közönség számára a részvétel lehetőségét.

A magyar lírában erre József Attila a legjobb példa. Számos alkalommal él az asszociáció eszközével, de minden esetben hidat épít hozzá az olvasónak.

Hát itt?

Hogy fest a megelőző és a követő sorokkal együtt?

„Ha nyelvvel és ha felesel,
ha Cola Light, ha langy melasz,
ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,
ha egyfogaddal megeszel,
a nyammogásod is vigasz,”

A zavar nem szintaktikai szinten jelentkezik. Egyszerű felsorolás, amit nem igazán a tartalom szervez, hanem – megint a rímek.

„ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,”

A kenyérrel teleszelt pótkávé sajátos fogás lehet, de ez mellékes kérdés. De gustibus non est disputandum.

Van azonban itt egyéb is.

„nénikém tavasz,”

A magyarban ez így vaskos nyelvhelyességi hiba.

Mit akar mondani? Két lehetőség is van.

1. A Költő „elfelejtette kiírni” a határozóragot.

Ebben az esetben „nénikém tavasszal” lenne a helyes megfejtés. Ebben az esetben súlyos, értelemzavaró nyelvhelyességi hiba.

2. A magyarban szokatlan jelzős szerkezet akar lenni.

„Tavasz nénikém”

A latin vagy a francia nyelvben ez teljesen szabályszerű jelzős szerkezet volna. A magyarban azonban nem. Ebben az esetben is súlyos értelemzavaró nyelvi hiba.

Mindkét lehetőség a nyelvhelyességi hiba zsákutcájába torkollik.

Ilyenkor szokta a kánon kórusa azt dalolni, hogy a költő „nyelvteremtő”, meg „nyelvi újító”, aki „jelentésteremtő nyelvet” alkalmaz.

Ez persze lárifári – a halandzsa akkor is halandzsa marad, ha díszszegélyes keretbe foglaljuk. A költő – minden költ mindenkor – valóban „nyelvteremtő”, de a nyelvteremtés sohasem azonos a nyelv rombolásával.

Caesar non supra lingua…

„kenyérrel nénikém tavasz,”

Így persze közönséges halandzsa, de a Költő nem hibáztatható. Ha a nyelvhelyességi hibáit rendszeresen ötletességnek és szójátéknak titulálják, nyilvánvalóan vérszemet kap. Szokta valaki bírálni az ilyen „ötleteit”?

Bármit leírhat, elvtelen hozsanna kíséri.

Ha Ubulka mond ilyet, a tanító néni helyre teszi, esetleg még egy kokit is kap otthon apucitól.

Hát a Költő?

Neki mindent szabad… Amit tesz, leír – zseniális..

Sokadszorra lepleződik le a művészet hivatali elméletének abszolút használhatatlansága és a kánon elvtelensége…

„kenyérrel nénikém tavasz,”

Nehogy azt képzeljük ám, hogy a halandzsa a költészetet minősíti. Még csak nem is a Költőt. Egyedül a kánont, amely azon erőlködik, hogy „beemelje” a lírai értékek közé.

Folytatása következik.