2018. április 10., kedd

Szent játék vagy profán játszadozás - 17.

17. Rész

Mi a költészet funkciója?


Mi jelenleg a társadalomban a művészet, illetve mi a költészet funkciója?

Lehet persze azt mondani, hogy ilyesféle funkció nincs, ilyenről nem beszélhetünk, az emberek világában a művészetnek, illetve a költészetnek semmiféle küldetése, funkciója nincs.

Lehet ilyet mondani, csakhogy ez nem igaz. Merthogy ezzel azt állítanánk, hogy a művészetnek, és különösen a költészetnek a társadalom életében nincs semmi értelme.

Lehet olyan költészet, aminek nincs értelme? Lehet bizony, van is időnként, de „a” költészetre nem ez a jellemző. Bár abban is lehet valami, hogy az a líra, amelyik önmagát küldetés, cél és felelősség nélkülinek definiálja, valószínűleg az is.

Napjaink gondolkodóinak zöme nem is állít olyat, hogy a költészetnek – illetve tágabban, a művészetnek – ne lenne funkciója. Induljunk ki Belting fentebb idézett mondatának második feléből:

magára vállalja a kulturális identitás mindazon szolgáltatásait, amiket a társadalom intézményei már nem láthatnak el.”

Nagyon fontos megjegyzés. Rávilágít a lényegre: a művészet minden korban a nem intézményesített kulturális identitás eleme volt – és ma is az. Ezután is az lesz. Soha nem azonosult a fennálló társadalom intézményeivel, nem vetette alá magát nekik. A művészetet soha, egyetlen korban sem sikerült államosítani.

A költészetet meg különösen nem. Átjárja az egész társadalmat, nem szorítkozik a fennálló intézmények támogatására. Az intézmények jönnek-mennek, a költészet örök. Előbb létezett, mint az irányítására, koordinálására létrehozott intézmények, és túl is éli azokat.

A művészet intézményi elmélete voltaképpen azt állítja, hogy kizárólag az intézményeken belüli művészet tekinthető művészetnek, és csak ott jöhet létre valódi műalkotás. A fentiek fényében ez nyilvánvalóan nevetséges állítás. Az intézményrendszer sohasem fedheti le egy adott korban sem a művészet – különösen nem a költészet – egészét. Ráadásul: az intézményrendszer mindig az adott hatalom szolgálatában áll.

Azt pedig senki sem gondolhatja komolyan, hogy a művészet társadalmi funkciója a hatalom szolgálata volna.

Melyek a kulturális identitás nem intézményi elemei?

Azt gondolom, itt, Magyarországon ezeket mindannyian ismerjük. Itt már annyiféle hatalom annyiféle propagandával próbált befolyásolni bennünket az utóbbi évszázadban, hogy az még talán a mai világban is ritkaság. Megszoktuk, hogy kétféle közvélemény van. Egy hivatalos és egy nem hivatalos. Előbbi az éppen aktuális hatalom szemszögéből próbálja értékelni és értelmezni a világot, az utóbbi pedig a hétköznapi ember által megélt mindennapi valóságból táplálkozik.

Az ember nem mindig azt gondolja, amit „hivatalosan” elvárnak tőle. Ha mást mondana, meghurcoltatásnak tehetné ki magát. A bátor kiállás gyakran haszontalan és értelmetlen, a megalkuvás bizonyos szinten kényszer. Nem sok ellenszere van. leginkább kettő: a szűkszavúság és a külsőkörösség. Magyarországon egy évszázada ez a személyes szellemi és erkölcsi identitás megőrzésének leghatásosabb eszköze.

Sehol másutt a világban nem váltotta egymást ilyen gyorsan ennyiféle politikai kurzus, mint nálunk. Hozzászoktunk hivatalos és nem hivatalos ellentmondásaihoz, így lett mostanra Magyarország a kettős igazságok világa.

Az egyik véglet a gazdasági vagy politikai propaganda, a másik a személyes, hétköznapi emberi erkölcs. Az előbbi igen gyorsan változik, az is előfordul, hogy saját ellentétébe csap át. Az utóbbi sem állandó, de változása csak nagyon nehezen érzékelhető. A propaganda mindig hivatalos – akkor is, ha látszólag nem az – a mindennapi erkölcs pedig mindig személyes.

Propaganda és erkölcs közt nem az a legnagyobb ellentmondás, hogy az egyik hazudik, a másik meg igazat mond. Ilyen értelemben az antinómia nem értelmezhető, hiszen az lehetetlen, hogy a kettő közül az egyiknek minden vonatkozásban igaza legyen, a másik pedig mindenben tévedjen. Sokkal gyakoribb, hogy mindkettő különféle részigazságokat hangoztat, amelyek talán nem is lennének összeegyeztethetetlenek, ha megfelelő nézőpontot lehetne találni hozzájuk.

A propagandával soha nem az a legnagyobb baj, ha hazudik. A valótlanság mindig kiderül, vagy előbb, vagy utóbb. Az emberek egy része előszörre sem hiszi el a nyilvánvaló hazugságot. Egy-egy nyilvánvaló füllentés hosszabb időre is hiteltelenné teheti a propaganda forrását.

A propaganda legnagyobb baja, hogy mélységesen életidegen. Elvárásaiban is, sugalmazásaiban is, állításaiban is, világképében is. Ez ma sincs másképpen.

Vele szemben a hétköznapi emberi erkölcs mindig mélyen gyökerezik a valóságban. Akkor is, ha téved.

A hétköznapi emberi erkölcs a propaganda háromnegyede felett idővel mindig győzelmet arat. Az egymást váltó kurzusok első megnyilvánulásai közé tartozik az előző hatalom propagandájának megtagadása, sőt diszkreditálása. Ehhez nálunk még az is hozzájárul, hogy a levitézlett propagandában jócskán exponált közéleti személyiségek gyakorta megtagadják előző „meggyőződésüket”. Kiderül, hogy a korábbi kurzus „üldözte”, „kényszerítette” stb. őket, és közben teljes lendülettel állnak ki az új mellett – ami az új propaganda hitelét is azonnal megrendíti.

A propaganda mindig eljut ara a pontra, ahol bele akar avatkozni az ember legintimebb szféráiba is, ami joggal vált ki ellenérzést.

A hatalom általában szabadságnak nevezi önmagát, a hétköznapi gondolkodás pedig pontosan tudja, mik is ennek a „szabadságnak” a korlátai. Ezzel szemben a hétköznapi emberi megfontolások kollektív személytelenségében gyakran előítéletekhez ragaszkodik.

Nagyon fontos ponthoz érkeztem. Előítélet. Tipikusan olyan téma, amelynek kapcsán mindkettő gyakran téved. Dimenziók keverednek itt. Fentről nézve előítéletnek tűnhet még a konkrét személyes tapasztalatból eredő ellenszenv is. Az ilyen előítéletek semmiféle felülről indított kampányok útján nem számolhatók fel, kizárólag az érdekeltek személyes kommunikációja hozhat békét.

Olyan témához értem, amely napjainkban nagyon is gyakran szerepel a köztudatban, hatalmas médiakampány kíséri, és számos vonatkozása körül sisteregnek az indulatok.

A másság elfogadása.

Annyit halljuk, hogy már azt képzeljük, értjük is. Pedig egyáltalán nem könnyen érthető, főleg nem abból, amit harsognak.

Azért nem érthető könnyen, mert a fent leírt mondatnak a jelenlegi formájában nincs értelme. Helyesen talán így kellene hangoznia: egymás identitásának kölcsönös elfogadása. A hasonló jogok alapja mindig a kölcsönösség. Anélkül igen nehezen volna elképzelhető, a leírt formájában egyoldalúságot sugall, ami veszélyes, hiszen az egyoldalúság soha semmiféle jognak nem felel meg, hanem mindig valamiféle elvnek a túlhajtása.

Akkor igényelhetem jogosan az identitásom elfogadását, ha azzal egyidejűleg magam is ugyanúgy elfogadom annak a személynek, vagy közösségnek az identitását, akitől az elfogadást várom.

Elvek és propaganda szólamok között igen nagy lehet a különbség. A másság elfogadása önmagában hiányosan megfogalmazott gondolat, a helyes elv: egymás identitásának kölcsönös elfogadása. A gondolatban jelenleg rejlő veszélyes egyoldalúság az, ami könnyen teheti közönséges propaganda szólammá, expanziót fedező ideológiává.

Az egyoldalúság megbonthatja önrendelkezés és elfogadás egyensúlyát, hiszen csak az egyik felet kötelezi elfogadásra. Mindenféle expanzió ideológiai megalapozása így kezdődik.

Az egyoldalúság legismertebb gondolati modellje a hittérítés. Fogadd el és tedd magadévá az én identitásomat minden ellenszolgáltatás nélkül, tedd kötelezővé magad, családod, néped számára, éljetek olyan életmódot, amilyet én teszek a számotokra kötelezővé. A jelenlegi társadalomban a propaganda igen gyakran a hittérítés elvei alapján működik.

A jelenlegi propaganda egyik kényes pontja az álságosan buta verbális inkvizíció, a „polkorrektség”, a társadalmi problémák együgyű nyelvi kuruzslása. Tipikus cselekvéspótlék. Sok ember szeret a „felvilágosult” szerepében feltűnni, ők szeretnek azon lovagolni, hogy mások milyen szavakat használnak.

Az Amerikából indult jelenség ártalmatlan bolondériának tűnik, de sokkal veszélyesebb annál, amilyennek látszik, mert igen sötét zsarnokság csíráit hordozhatja magában. Helyenként máris orwelli jelenségeket produkál. Nehéz alulmúlni annak az embernek a szellemi képességeit, aki azt veti fel, hogy „rasszizmus” miatt ne maradjon „cigánypecsenye” a cigánypecsenye, vagy kapjon más nevet a cigánykerék.

A mindig jelen lévő politikai vagy gazdasági propaganda zömét nem is érintettem, de már ebből is könnyen belátható: a személyes identitásért az embernek a társadalomban mindig meg kell küzdenie.

A személyes kulturális identitás emberi mivoltunk alapvető tényezője. Ha nincs személyes autonómia, emberiség sincs.

Mit is mondott Belting a művészet feladatairó?

magára vállalja a kulturális identitás mindazon szolgáltatásait, amiket a társadalom intézményei már nem láthatnak el.”

Egyetértek Belting véleményével, ez a művészet egyik igen fontos feladata. Leginkább éppen a költészeté.

Csakhogy…

Elláthat-e ilyen küldetést egy hivatali líra? Egy intézményrendszeren alapuló líra, amely a művészet intézményi elmélete alapján alakította ki értékrendszerét? Aligha.

A költészet hová tartozik? Mit képvisel? A hivatali, állami, gazdasági vagy egyéb propagandát? Esetleg a hétköznapi, személyes erkölcsi felfogást?

A líra a személyesség műfaja, illetve a nyilvános személyességé. A költő sohasem valami „kívülről” oktrojált értéket akar a közönségére tuszkolni, hanem maga is a közösség tagja.

A költészet nem propaganda.

Miért mondom ezt? A jelen kanonizált költészet képviselői között egy sincs, aki ne kérné ki ezt magának azonnal. Ő nem propagandaköltő! Dehogyis az! Mit képzelek? Hosszan magyarázná, miféle magasságokba rugaszkodott a lírája, és nem mulasztaná el felhívni a figyelmemet, hogy a kánon köréhez tartozó melyik orgánumban kicsoda írt róla bőbeszédű dicshimnuszt.

Csakhogy…

Egy intézményi költészet mindenképpen képviselője annak az intézményrendszernek, ahová tartozik, amelyik eltartja. Ha ráadásul poétikai és esztétikai felfogása, valamint lírai kommunikációs létmódja a potenciális közönség felfogásától nagymértékben eltér, kénytelen ezt kimondatlanul is képviselni a közönség felé, különben nem lehetne saját intézményrendszerének része.

Amelyik költészet nem független, az bizonyos mértékig mindig propaganda költészet.

Az intézményi költészet bizonyos mértékben mindenképpen propaganda költészet, akkor is, ha nem akar az lenni. Propaganda, ha ez nem is mindenki számára nyilvánvaló. Az intézményi érdekekkel nem fordulhat szembe.

Ez pedig igen súlyos problémákat vet fel.

Az intézményi költészetet valamiféle hatalom tartja el. Jól vagy rosszul, vitákkal vagy viták nélkül, de az ilyen líra mindig függvénye valaminek. Nem feltétlenül az államhatalomnak; lehet az eltartó igen sok áttételen keresztül operáló arctalan és megtalálhatatlan, elvileg nem létező csoport is, amely a kanonizált líra nemzetközi kapcsolatai, médiatámogatása mögött áll a maga közvélemény-formáló apparátusával. A kanonizált költészet nem képviselhet mást, mint amit ez a virtuális birodalom elvár tőle.

Mennyire esik ez egybe a magyar költészet elemi küldetésével?

Nem érdemes latolgatni, teljes mértékben nem eshet egybe. Az lehetetlen. Ha választani kell, vajon mi kap primátust? Nyilván a kenyéradó gazda érdekei.

Ennek nyilván politikai vetületei is vannak. A világot jelenleg uraló pénzügyi körök és multinacionális vállalatok a globalizáció jelszavával igyekeznek hatalmukat megszilárdítani az államok fölött. A jelenlegi liberalizmus elsősorban az ő ideológiájuk – erre utolsó művében már Jacques Derrida is felhívta a figyelmet.

Ha megnézzük, hogy a jelenlegi kánon fő dinoszauruszaihoz időnként miféle politikai megnyilvánulások fűződnek, azt kell mondanunk, hogy ezek szinte teljesen egybeesnek a liberális globalizációs ideológia célkitűzéseivel. Ellenkező értelmű gesztusok csak a kánon peremvidékeiről érkeznek.

Egybeesik ez a magyar nép érdekeivel? Jelenlegi formájában aligha. Más népek érdekeivel sem esik egybe.

Mindenki tudja, hogy valamiféle globalizációra mindenképpen szükség van. ennek azonban alapkérdése globális és lokális egyensúlya. A gyakorlatban azonban a globális fölénye látható, amely egyetlen nép érdekeit sem veszi figyelembe. A globalizáció irányítói nyílt és burkolt módszerekkel olyan, végletesen kevert lakosság létrehozásán tevékenykednek, ahol mindenféle közösségi kulturális identitás megszűnik.

A magyar költészetnek ezt kellene támogatnia? Nyíltan vagy hallgatólagosan? Nem kellene szembehelyezkednie vele? Nem ez volna a magyar költészet küldetése?

A nyelvek és kultúrák sokasága a világ legnagyobb emberi kulturális erőforrásainak egyike. A globalizáció csak akkor képviselheti az emberiség érdekeit, ha egymással harmóniában élő, és közös jövőt építő, egyenrangú nyelvek és nemzetek, egyenrangú kultúrák közösségéhez vezet. A globalizáció jelenlegi gyakorlata ezzel szinte minden lehetséges ponton ellentétes.

Jelenlegi kanonizált költészetünk nem tölti be a magyar líra küldetését, helyette azzal ellentétes célkitűzéseket követ. Ezért minősítem propaganda költészetnek.

A propaganda-költészet minden korban a giccs témaköréhez tartozott, oda tartozik ma is, és oda fog tartozni a jövőben is. Művelőit a mindenkori hatalom hálája időnként elkényezteti; pénzzel, díjakkal, pozíciókkal, kedvezményekkel jutalmazza; ez azonban teljesen független a költészetük értékétől.

Természetesen a költő egyetérthet az állami, gazdasági vagy egyéb propagandával, és ennek verset is szentelhet, de művét nem az állásfoglalás teheti értékessé, hanem a versében való hiteles személyes jelenlét, az érintettség, az őszinteség. Valamint – a mesterségbeli tudás.

A líra intézményrendszere a társadalom intézményrendszerének része, ahhoz idomult, azzal együtt működik. Ha viszont – Belting véleményével egyetértve – úgy gondoljuk, hogy a líra feladata az, hogy:

magára vállalja a kulturális identitás mindazon szolgáltatásait, amiket a társadalom intézményei már nem láthatnak el.”

Ezt semmiféle intézményi költészet nem töltheti be. Ez ellentmondás. Ezt csak másféle, a jelen kanonizált, intézményesített lírától független, attól eltérő esztétikai felfogást képviselő költészet tudja csak megvalósítani.

Döntő ponthoz érkeztem.

Mi hát a költészet funkciója?



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése