19 Rész
A nyelv
uralhatatlansága?
A hetvenes évek végétől[1]
kezdve a hazai kanonizált irodalom – különösen a líra - jelentős része elvben a
nyelvfilozófia divatos gondolatainak inspirációjára „a nyelv uralhatatlansága”
ürügyén áttért „a jelentéshordozó nyelvről a jelentésteremtő nyelvre; azaz
sajátos preciőz műnyelvet kezdett kialakítani. A folyamat azóta is tart.
Némelyik, az értelemnek hadat üzenő státuszköltőt a pártoló kritika és
szakirodalom „vagány”, „újító” stb. jelzőkkel szokta feldíszíteni. Azt is írták
már néhányszor, hogy felbukkant „a posztmodern Ady”.
Ha nyersebben fogalmazunk, azt mondhatjuk, hogy kezdetét vette a magyar lírában a halandzsa
térhódítása.
A „nyelv uralhatatlanságára” vonatkozó érvek zömével semmi
baj, ezek voltaképpen igazak – csak az érvelők szempontjai vitathatók. A nyelv
valóban uralhatatlan. De miért is kellene „uralhatónak” lennie?
Amikor a múlt században a fonetikusok eljutottak oda, hogy
egyre finomabb eszközökkel elemezvén az emberi beszédet, kimondták, hogy nincs
két azonos beszédhang. Furcsa helyzet volt; éppen a tudomány fejlődése volt az,
ami olyan szemlélethez vezetett, ami a fonetikát voltaképpen alkalmatlanná
tette a beszédhangnak, mint az emberi kommunikáció alapvető elemének
vizsgálatára. Szükség volt ezért egy új tudományágra, meg is született a
fonológia, amely a beszédhangot nem akusztikai jelenségnek, hanem az emberi
kommunikációs rendszer elemének tekinti.
A jelenlegi kanonizált líra egy része nem tölti be
funkcióját, helyette energiáit a nyelv „uralhatatlanságának” jelszavával vagy
ürügyével a nyelv „nyüstölésének” szenteli. Ezzel semmi baj, de kell helyette egy olyan költészet, amely a
társadalomban betölti a líra elárvult funkcióit.
A nyelv éppen olyan „uralhatatlan”, mint a lélek, az emberi
személyiség, a történelem, vagy – az időjárás. A nyelv az emberi kommunikáció
eszköze, ezért minden pillanatban változik; nagyon nagy baj lenne, ha
„uralhatóvá” válna. A kommunikáció nem magától értetődő természeti jelenség,
meg kell érte dolgoznunk életünk minden pillanatában.
Mit gondolnánk arról, ha a történészek a történelmi folyamat
„uralhatatlanságának” jelszavával úgy döntenének, mától kezdve nem
tanulmányozzák a forrásokat, nem kutatják a történelmi események lefolyását,
okait, hanem helyette inkább valami fiktív pszeudo-históriát írnának, amely a
valódi események és a fantasy zagyva egyvelege lenne, ráadásul nemcsak a
fejezetcímeket, hanem az írásjeleket is mellőznék azon az alapon, hogy ezeket z
ősember nem ismerte?
Vagy ha a meteorológusok döntenének úgy, hogy az időjárás
„uralhatatlan”, és mostantól csak kártyából jósolnának?
Ugyanilyen képtelenség az, ha a nyelv „uralhatatlanságának”
jelszavával a líra nyelv és kifejezés végletes szubjektivitásának engednek
utat, ami a kanonizált költészetben történik.
Ennek persze valójában más okai vannak – erről lentebb.
A nyelvi
szubjektivitás törvényszerűen vezetett a hivatalos líra erkölcsi
szubjektivitásához. Ezt majd az alábbiakban kellőképpen illusztrálni is
fogom. A nyelvi és erkölcsi szubjektivitás együtt a líra legnagyobb zsákutcáját
jelenti.
A nyelv
„uralhatatlansága” az „uralhatatlan” nyelvű líra létezésének nem oka, csak
ürügye. Az erre vonatkozó meddő okoskodások nem indokolják egy, a
kötelességeit, funkcióit megtagadó, elhanyagoló költészet kanonizálását,
fenntartását.
Folytatása
következik.
[1] A hazai kánonban
voltaképpen nem történt rendszerváltás. A Kádár-korszaktól napjainkig apró
eltérésekkel, de lényegében ugyanaz a szellemiség jellemzi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése