A Nap ugyanúgy ragyog - XI.

TIZENEGYEDIK RÉSZ

A legénység apám embereinek segítségével partra vontatta a Tengerasszonyt, és megkezdődött a hajó átalakítása. A Tengerasszonyt átfestették, megfosztották nagyszerű kényelmi berendezéseitől, kicserélték az evezőket, és kerítettek egy erősen használt vitorlát. A hajó új neve Vízisellő lett. A kormányos irányításával még egy sor változtatást vittek véghez a hajótesten és a fedélzeten. Mindnek ugyanaz volt a célja: a Vízisellő úgy fessen, mint a legközönségesebb kereskedőhajó – amilyenből tizenkettő egy tucat.

Apám azonban még mindig nem volt elégedett.

-         Ezzel nem tudod becsapni a kikötői biztosokat – morfondírozott. – Azoknak az lesz az első kérdésük, mi a rakomány. Ezzel téged máris nagyon nehéz helyzetbe hoznak. Utána megkérdik, honnan jött a hajó, és ki a gazdája. Mit felelsz?

Próbáljuk asztlanti hajóvá tenni a Vízisellőt? Őrültség! Az asztlantiak rendkívül pedáns emberek; lajstromuk van a hajóikról. Abban meg nem találják a mi hajónkat! Viszont azonnal tudni fogják, hogy tilosban járunk. Akkor pedig mindannyiunk számára a Tengeristen temploma a végállomás.

A Vízisellő tehát idegen kereskedőhajó. Akkor pedig okvetlenül szükség van valamilyen rakományra. Ez volt az újabb bökkenő. Asztlantba ugyanis általában asztlanti hajók vitték az árut – lévén ők a világ legnagyobb tengerjáró népe.

Mihez kezdjünk? Apám hívatta Takoatl úr követét.

-         Szoktak-e Asztlantba idegen hajók árut szállítani?

-         Nagyon ritkán, uram. Egy ilyen hajó érkezése mindig feltűnést kelt.

-         Mit szállítanak az ilyen hajók?

-         Általában rabszolgát, uram.

Nagyot sóhajtottam. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy az átalakított Tengerasszony rabszolgát szállítson. Apám is a fejét csóválta. De nem adta fel.

-         Van-e valami más áru, ami számításba jöhet?

Az asztlanti percekig gondolkodott a válaszon.

-         Egy dolog még lehet, uram – felelte végül.

-         Éspedig?

-         Az elefántcsont, uram. Az asztlantiak ezt a feketebőrűektől vásárolják. Tőlük viszont a Nagy Öböl némelyik hajósnépe is szívesen megveszi. Ők aztán néha Asztlantban is szerencsét próbálnak a portékával. Szerfelett pimasz kufárok azok, uram. Magasra tartják az árat, és képesek hetekig alkudozni. Végül mindig eladják az utolsó darabig.

Hitetlenkedve néztem rá.

-         Hogyan? Hiszen Asztlantban is van elefántcsont!

-         Már leginkább csak a híre, uram. De a mi elefántjaink egyébként sem érnek fel azokkal a pompás állatokkal, amelyek a feketebőrűek földjének hosszú füvű szavannáin legelésznek. A mi földünkön már csak gyatra elefántcsont terem, a nyomorult ormányosok nem képesek megnöveszteni az agyarukat, mert eszelős módon vadásznak rájuk.

-         Honnan a pokolból veszünk elefántcsontot? – kérdeztem dühösen.

Apám szeme felcsillant.

-         Ezzel ne törődj, Fénysugár!

Öt nap múlva hatalmas karaván érkezett, és telerakta a Vízisellő gyomrát elefántagyarral. Minden egyes darab káprázatosan szép volt. ilyen Pazar hajórakományt még nem látott a világ. Hogy honnan volt, csak apám tudta.

Csaknem húsz nap telt el a testvéreim távozása óta. Most már igyekeznünk kellett, ha a nyári napforduló előtt Asztlantba akartunk érni. Úgy véltük, amennyiben Napsárkány és Szélfarkas fogságba estek, nyilván őket is ugyanakkor akarják feláldozni az istenüknek, amikor Holdsarlót. Három hosszú emlékezetűt ölhetnek meg az átkozott oltárukon. Az ő számukra ez biztosan fényes ünnepségnek számít. Nagyon reméltem, hogy ehhez neke is lesz egy-két szavam.

A huszonegyedik nap hajnalán hajóztunk ki az öbölből Asztlant felé. A leterhelt, nehézkesnek tűnő, lomha, otromba felépítményű Vízisellőben nem lehetett az egykori Tengerasszonyra ráismerni. Siránkozott is a kormányos eleget, hogy úszó mosóteknővé változtattuk a hajóját.

Borzasztóan lassan haladtunk. A tengeri rablókra való tekintettel a partoktól távol hajóztunk. Körülöttünk a kékség vakító tágassága, és én nem tudtam elhessegetni a gondolatot: a Tengeri szellő vagy a Vihar árbocrúdjáról talán éppen ebben a percben látják Asztlant vörös és fehér szikláit feltűnni a láthatáron.

Az útról nincs sok mondanivalóm. Komoly viharba nem kerültünk, ami meg utolért bennünket, azzal a jól épített hajó és tapasztalt legénysége szépen megbirkózott. Tengeri rablók nem törtek ránk. Láttunk ugyan egy nagyon gyanús kis hajót, de talán túlságosan apró volt, vagy minket találhatott túl nagy falatnak – szépen elmaradt mellőlünk. Az is lehet, hogy kényelmes, lassú haladásunkat vélte fenyegető önbizalomnak.

Hat nappal a nyári napforduló előtt pillantottuk meg Asztlant partjait.

Tettem még néhány óvintézkedést. A kormányost egy evezőpadra ültettem, nehogy valaki felismerje. A hajó kormányzását a helyettese vette át. A legénységet egytől egyig felfegyvereztük. Egész úton gyakoroltuk a közelharcot és a hajó védelmét. Most parancsot adtam: rejtsék el a fegyvereket, de úgy, hogy bármikor gyorsan elő lehessen őket venni. Megtiltottam, hogy bárki is elhagyja a hajót. Ez alól csak a kormányos helyettese és négy evezős volt a kivétel, nekik kellett élelmet hozniuk a Vízisellőre.

Elég sokáig tartott, mire bejutottunk a kikötőbe. Minden lehetséges helyen megállítottak bennünket, amit hosszadalmas várakozás, meg mindenféle feleslegesen fontoskodó hercehurcák sorozata követett. Asztlant kikötői hivatalnokai szerettek packázni az idegen kereskedőkkel. Egyszer haditengerészek is jártak a fedélzetünkön, át is kutatták a hajót, de megkönnyebbülésükre csak amúgy tessék-lássék. Az asztlanti hadiflotta ezután nem mutatott irányunkban semmi érdeklődést.

Nem így a kikötői hivatalnokok. Nekik mindig volt valamilyen kifogásuk, és pedig kezdtem komolyan elkeseredni. Már csak négy nap volt hátra a nyári napfordulóig, mi pedig még mindig a kikötő előtt vesztegeltünk.

Később, amikor több tapasztalatot gyűjtöttem az emberek világában, rájöttem, hol hibáztam. Senkit sem akartam megkenni! Pedig ezek éppen arra vártak. Mesebeli szállítmányomat látva fejedelmi borravalóban reménykedtek. Miután nagyot csalódtak, és engem istentelen, fukar embernek kezdtek gondolni, minden lehetséges módon akadályozni akartak. Egyre kétségbeejtőbb lett a helyzetem.

Asztlant egyik leggazdagabb embere húzott ki a csávából. Egy Mixitla nevű kalmár, az egyik legnagyobb asztlanti kereskedőház feje. Ez az éles eszű és közmondásosan ravasz kufár, akinek szemei és fülei voltak minden létező hivatalban, neszét vette páratlanul értékes elefántcsont rakományomnak. Nyomban elhatározta, hogy versenytársait megelőzve lecsap rá. Azonnal intézkedett, mire tüstént zöld utat kaptunk a kikötő felé. Varázsütésre megszűnt minden fontoskodás.

A csatornákon való áthaladás közben egyik tengerészem felhívta a figyelmemet valamire. A jelzett irányba néztem, és elszorult a torkom. Az egyik kis hajójavító öbölben ott állt a Tengeri szellő. Fedélzetén asztlanti kikötőmunkások dolgoztak, tollkoronában pöffeszkedő tisztek irányításával. A Tengeri szellőt szemmel láthatóan most alakították át az asztlanti hadiflotta számára.

Folytatása következik.