Szerelem és líra - CLXXX.

SZÁZNYOLCVANADIK RÉSZ

Most kell újra feltennem a kérdést:

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

A válasz egyértelmű: Nem.

Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk?

Nem árt tisztázni, hogy voltaképpen mit is jelent a „meg nem értett zseni”. Ebben a fogalomban két, egymástól merőben eltérő karakter mosódik egybe.

Nézzük:

1. Az olyan költő, akinek a versei életében nem tudnak eljutni a közönséghez, a publikum a művészetéről információt nem szerez, versei szűk körben maradnak. A halála után azonban a körülmények megváltoznak, a költő művészete széles körben ismertté válik, és életműve elnyeri a megérdemelt ismertséget és sikert.

Fontos hangsúlyozni, hogy ilyen költő esetében életében a társadalom minden rétege elutasítóan viselkedett, hiszen a közöny is az elutasítás egy neme. Hogy ennek oka az információk hiánya, vagy valami más, az nem releváns. Az ilyen költő mindig „alulról” érkezik. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül szegény ember volna, akár arisztokrata lehet, az „alulról” itt a kor elismert költészetéhez viszonyítva értendő.

A költő halála után azonban a versei tovább harcolnak, és végül győznek. A költő – a magánember – erről természetesen sohasem értesül. Halála ellenére a költő eljut a közönséghez és a versek alkalmasnak bizonyulnak a lírai élményközösség megvalósítására.

Itt világlik ki, mennyire nem azonos a költő, mint magánember, és a költő, mint a vers szerzője. A magánember tragédiája, hogy nem éri meg versei sikerét, a költő azonban végső soron mégis győzelmet arat.

Az ilyen költőnek nincs rá módja és alkalma, hogy meg nem értett zseninek jelentse ki önmagát, ne is teszi. Mások meg főleg nem. Nem képes, nem tud a közönség elé állni. Hogy miért? Mindig az okok egyedi kombinációja miatt.

Az ilyen költő rászolgált a közönség megbecsülésére, és azt el is éri. Talán életében is elérte volna, ha a kommunikációs körülményei szerencsésebbek.

Ilyen költő bőven akad az irodalomtörténetben nálunk is, másutt is.

A másik – ezzel sajnálatosan összemosott – karakter azonban egészen más.

Gyakran olyan költőt titulálnak meg nem értett zseninek, akit éppenséggel a kánon szeretne a publikumra tukmálni. Ott bent kiváló pozícióba került, korszakos jelentőségűnek magasztalják, és a kánon mindent megtesz, hogy az olvasókra erőltesse. Az ilyen „meg nem értett zseninek” komoly infrastrukturális és anyagi támogatása van, de a kánon sznob holdudvarán kívül a közönség nem vesz róla tudomást, vagy kereken elutasítja.

Az ilyen költők általában se nem zsenik, se nem meg nem értettek. Megbuktak a közönség előtt. A kánon egy ideig még erőlködik velük, de aztán – legkésőbb nemzedékváltás idején – keres helyettük mást.

Van ennek a kanonizált költőtípusnak egy sajátságos változata, manapság különösen sok van belőle. Ez éppenséggel saját maga igyekszik meg nem értett zseninek feltüntetni önmagát, ügyesen vagy ügyetlenül; de nem a közönség irányában, hanem éppen a kánonon belül, így akarván növelni respektusát.

Ez a típus napjainkra eléggé nevetségessé is tette a „meg nem értett zseni” fogalmát. Már évtizedekkel ezelőtt is erősen kérdőjeles volt. nem véletlenül alkotott róla aforizmát Feleki László:

„Modern költő meg nem értésre vágyik.”

Ideje utoljára feltennem a kérdést:

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

Most már teljesen egyértelmű a válasz:

Nem. Semeddig. A „meg nem értett zseni” a költészetben abszurdum. Különösen akkor, ha élő emberre mondják.

Folytatása következik.