A Nap ugyanúgy ragyog - XII.

TIZENKETTEDIK RÉSZ

Intettem a kormányosnak, mire a Vízisellő irányt változtatott, és megközelítette a Tengeri Szellőt. Ez nem volt túlságos vakmerőség, kíváncsiskodni mindenki szeret.

-         Micsoda pompás hajó! – kiáltottam a tisztek felé. – Nem eladó?

-         Kéne mi, fickó? – felelte a kövérebbik. – Sose lesz a tied!

-         Melyik asztlanti hajóépítő műhelyben készülnek ilyen remek hajók? – próbálkoztam tovább.

-         Ez nem asztlanti hajó – szólta el magát a fiatalabb. – Valami varázslófitól koboztuk el nyolc másikkal együtt. Csupa nagy gálya!

-         Hordd el magad, idegen! – förmedt rám a kövér.

Elengedtem a fülem mellett.

-         Errefelé ilyen sok varázslófi hajózik?

-         Nem volt, csak egy – kottyantotta el a fiatal.

-         Takarodj innen, idegen! – dühödött fel a másik. – Ha el nem tűnsz, belefordíttatom a csatornába azt a hitvány teknődet! Micsoda szemtelen banda! Pimasz barbárok!

Nem volt tanácsos tovább bőszíteni az asztlantiakat. Gyorsan irányt változtattunk, és faképnél hagytuk őket. Amit akartam, megtudtam. Ennyit nem is mertem remélni. A többire már magam is könnyen rájöttem.

Szélfarkas meggondolatlanul belerohant a csapdába, és fogságba esett. Szerencsétlen tengerészei nyilván még rosszabbul jártak. Őket alighanem már fel is áldozták a Tengeristen véresen telhetetlen oltárán. Szélfarkason már csak én segíthetek.

A Szélfarkasnál jóval elővigyázatosabb Napsárkány esetében azonban más a helyzet. Minden hájjal megkent idősebbik bátyám bizonyára gyanút fogott, és elkerülte a lelepleződést. Akkor pedig remek kis hajójával együtt valahol a közelben lehet. jó volna találkozni! Ketten többre mehetnénk!

A kikötőhelyen egy karvalyarcú, előkelő öltözetű fiatalember várakozott ránk jókora csapat rabszolga és húsz-harminc fegyveres kísérő társaságában.

Nalaszko volt, Mixitla úr elsőszülött fia. Természetesen az elefántcsont érdekelte. Feljött a fedélzetre, és megszemlélte az árut. Fejét csóválva kezdte ócsárolni a rakományt. Ezt akarom neki eladni? Ezeket a hitvány elefántborjú-nyúlványokat? Hiszen ezeknél egy jóféle mészároskutya agyara is nagyobb! Hiszen én még nem is láttam elefántot! Egyáltalán van fogalmam róla, hogy néz ki? Hogy nagy és ormánya van? De hiszen az a tapír! Hogy nagy a feje? Az meg a víziló! Fulladjon meg egy darab kecskesajttól, ha nem tévesztem össze az elefántot a vízilóval! Hogy nagy és idomtalan? Úgy bizony, és ronda pofája van, akár az új tengernagynak! Az meg az orrszarvú! Hát én tényleg nem tudom, milyen is az elefánt! Hogy nagy a füle? Az meg a szamár! Úgy bizony, a szamár! Nagy a füle, és azt mondja: iááá, iáááá! Legyeket csapdos a farkával, és azt rikácsolja: iáááá, iááá! Hát ő még olyan emberrel nem találkozott, aki elefántnak nézte volna a közönséges, hosszú fülű csacsit! Szóval mifelénk iáznak az elefántok, mi? a kafferbivalynak meg pikkelye nőtt, és kókuszdiót hajigál a pálmafa tetejéről! Legközelebb majd menyétagyarat akarok rásózni elefántcsont gyanánt!

Nevetségesen alacsony ételárat ajánlott, végül megegyeztünk a tízszeresében. Nalaszko rabszolgacsapata imponáló gyorsasággal hordta partra a hatalmas rakomány elefántcsontot, a karvalyarcú fizetett, és elvonult a karaván. Tisztában voltam vele, hogy bagóért adtam el neki. Ezt ő is akaratlanul elismerte, amikor távozásakor gúnyosan végigmért. Nyilván úgy vélte, most csinálta élete nagy üzletét. Ebben nem is tévedett. Nem bánkódtam rajta, hanem magamban nagyot kacagtam Nalaszko furfangosságán. Kedvemre való embernek találtam.

Legfőbb ideje volt, hogy rátérjek az igazi dolgomra. Két embert kellett kiszabadítanom. Mindketten a királyi várban voltak, ahová nem volt könnyű bejutni. Ehhez néhány dologra szükségem volt. Legfőképpen információkra. A legegyszerűbb megoldást választottam. Felöltöztem, és Banaka másodkormányos kíséretében elmentünk a Megmentő Tengeristen kis templomába, amely a kikötő közelében állt. Itt szokták az asztlanti tengerészek istenüknek a sikeres hajóutat meghálálni. Takoatl úr bizalmas embere otthon mindent elmagyarázott. A kis kőoltáron bőséges áldozatot helyeztünk el a papoknak. Reméltük, hogy ezzel sikerül valamelyiküket előcsalogatnunk. Ebben nem csalódtunk.

-         Áldott legyen a nevetek a bőkezű ajándékért, derék tengerészek! – fuvolázott egy kenetteljes kappanhang a hátunk mögül. – A Tengeristen nem fog megfeledkezni rólatok!

Megfordultunk. A Tengeristen eme szolgája hajlott hátú volt és teljesen kopasz. Közel járhatott a hetvenhez.

-         Idegen hajósok vagyunk, uram – mondtam szertartásosan meghajolva. –

-         Úgy. Akkor még nagyobb dicséret illet benneteket, amiért illendően áldoztok a hely istenének. Az idegenek közül nem mindenki cselekszik így. Különösen nem ilyen méltó módon.

Elérkezett az ideje, hogy előadjam a mesémet.

-         Tíz nappal ezelőtt iszonyú viharba keveredtünk, uram. Az ég koromfekete volt, hatalmas villámok cikáztak körülöttünk, s a fedélzet fölé száz láb magas hullámok tornyosultak. A hajó eresztékei- recsegtek-ropogtak, és egyre jobban feltámadt a szél. Tudtuk, bármelyik percben kettétörhet a kormányevező, és akkor ki leszünk szolgáltatva az elemek kénye-kedvének. A vitorlát ugyan bevontuk, de semmilyen erőfeszítéssel sem sikerült hajónkat szélirányba fordítani. Balról százötven láb magas óriáshullám közeledett tíz öles fortyogó tajtékoszloppal a tetején. Tudtuk, ütött az utolsó óránk. Egyszerre csak napnyugat felől aranyfénybe borult az óceán, és elámulva láttuk, hogy két pár hatalmas szárnyas ló húzta óriási csodaszekér közeledik nyargalvást a hullámok tetején. Ezüst volt a kereke, küllőit öklömnyi rubintkövek díszítették, zafírberakás csillogott a hajtószáron, a paripák homlokán pedig egy-egy jókora smaragd. A zablákat igazgyöngyök tömege borította, és igazgyöngyök csillogtak a kocsitakarón is. a kocsi tömör aranyból volt, zafír és türkiz borította. Hatalmas, fenséges tekintetű istenalak állt benne. Testét isteni fény ragyogta be, ajkáról az igazság szólt. Dörgő hangon szólított meg bennünket, hangja olyan volt, mint a hegytetőről alázúduló vízesés robaja. Azt mondta, neki áldozzunk, mert ő az igaz isten. Leborultunk előtte a fedélzeten, fogadalmat tettünk, hogy tisztelni fogjuk, rendszeresen áldozunk neki, és magasztalni fogjuk őt az emberek között. Alázatosan kértük az istent, mentsen meg bennünket a vihartól. Amikor felpillantottunk, csodát láttunk: a jelenés eltűnt, a vihar elállt, a tenger hullámai szelíden fodrozódtak, és mi a kedvező szél szárnyán egyenesen ideérkeztünk, Asztlantba. Úgy vélem, a mi hatalmas pártfogónk és megmentőnk, eme leghatalmasabb istenség aligha lehetett más, mint Asztlant Tengeristene. Ezért hát első utam a kikötőből kormányosommal együtt ide vezetett, hogy méltó hálámat neki kifejezzem.

A pap úgy hallgatta, mint akit hájjal kenegetnek.

-         Micsoda tündökletes isteni megnyilatkozás! – kiáltott fel. – De te, uram, nem akármilyen ember lehetsz, ha ő érdemesnek tartott arra, hogy előtted felséges személyében megjelenjék!

-         Büszke vagyok erre – adtam alá a lovat. – és mostantól életem céljának tartom, hogy kövessem az isteni útmutatást. Elhatároztam, hogy otthonomba visszatérve elterjesztem hazámban Asztlant Tengeristenének kultuszát.

-         Micsoda nemes cél! – csaknem felfalt a mosolyával. – Kiválasztott vagy, uram, amilyen kevés van a világban!

-         Elhatároztam, oltárt emelek a leghatalmasabb istennek, az oltár köré méltó templomot építtetek. A templom gyönyörű liget közepében fog állni, hogy a hívők áhítatos, szent elmélkedése számára illendő környezetet biztosítsak.

-         Nagyszerű ember vagy, uram! – lelkendezett a pap.

-         Szerencsém gazdag emberré tett, és most kaptam a hírt, hogy nagyapám elhunytával az ő fejedelmi vagyona egyedül engem illet. Nincs hát kétségem afelől, hogy előtted vállalt fogadalmamat teljesíthetem.

A pap bekapta a horgot.

-         De tudod-e, uram, hogy az egyes templomok a Tengeristen valamelyik asztlanti templomának tartoznak rendszeresen ajándékot küldeni? Erre azért van szükség, hogy itt, a Tengeristen országában méltóképpen tudjuk fenntartani a kultuszát.

-         Természetesen, uram, és kész vagyok rá, hogy eme kötelességemnek azonnal eleget tegyek – biztos voltam benne, hogy az ajándék egyenesen a pap zsebébe vándorol. – Ezenfelül megfogadtam, hogy illendően megajándékozom a Tengeristen első papját is, akivel találkozom. Esedezve kérlek, uram, ne utasíts vissza! – Banaka másodkormányos át is nyújtotta a két csomagot.

A papnak esez ágában se volt szabadkozni. Mohó arcán látszott: áldja a jó szerencsét, amely ezen a szent délutánon templomi szolgálatra vezényelte. Határozottan jó napja volt. ráadásul a nem várt aranyeső folytatódott.

-         Van még egy fogadalmam, uram. Hajósaim jelenlétében szent esküvéssel fogadtam, hogy bőkezűen megajándékozom a Tengeristennek azt a papját, aki részletesen felvilágosít arról, hogyan kell imádni eme legnagyobb és leghatalmasabb istenséget. Hogy addig is, amíg templomunk fel nem épül, és innen Asztlantból szorgalmatos és bölcs papokat szolgálatára nem kapunk, illendő módon tudjuk szolgálni urunkat és választott istenünket, hogy áldozataink módja és rendje addig is a legszentebb előírásokat követhesse.

Banaka mintegy „véletlenül” előhúzta az újabb csomagot. A pap sóvár pillantást vetett rá, aztán hosszas magyarázatba fogott. Egy szavára sem emlékszem, nem is figyeltem oda. Viszont roppant figyelmes és érdeklődő arckifejezést erőltettem magamra. Türelmesen végighallgattam az egész kiselőadást. Amikor rátért az emberáldozatra, nagyon éber lettem, de hiába. Csupán általánosságokat mondott undorítóan kegyetlen részletekkel tarkítva. Már-már kezdtem azt hinni, hogy egész nagyvonalú produkcióm tökéletesen értelmetlen, amikor végre rátért arra, ami engem érdekelt.

-         Éppen most közeleg az esztendő egyik legszentebb ünnepségsorozata.

-         Sajnos – vágtam közbe. – azon idegen létemre aligha vehetnék részt.

-         Igen, ez így van. de biztosíthatlak róla, uram, mihelyt a Tengeristen templomát felépíted, engedélyt kapsz rá, hogy saját szemeddel láthasd a szent ünnepet. De én most elmondok róla mindent, ha akarod. – Banaka már nyújtotta is a csomagot. – Az idén az lesz az ünnep fő különlegessége, hogy két hosszú emlékezetűt is feláldozhatunk. Egy férfit és egy nőt. A nyári napforduló napján a nőt, másnap pedig a férfit. A nő már a templom szomszédságában van, erős őrizet alatt, egyébként zsenge korú gyermek. A férfi azonban veszedelmes alak, valószínűleg gonosz hatalom birtokosa. Az ilyen csak az áldozat napján, bódító szerek hatása alatt léphet a megszentelt helyre. Addig alkalmas helyen őrizni kell. Nálunk a Tlaxan-hegyi börtön az e célra kiválasztott hely. Onnan csak egy útja van: a Tengeristen temploma. Illetve nem! A király gyakran magához rendeli őket. így tett a múlt hónap elején bizonyos Takoatllal, meg a feleségével, azzal az Ilkesz nevű szukával is. de a törvény parancsa az uralkodóra is vonatkozik; az ilyen foglyot ő sem vitetheti idő előtt a várba, nehogy bűnös hatalmával valamilyen jóvátehetetlen kárt okozzon a szent helyen. Ezért ilyenkor valamelyik hadihajóra viteti, ott vallatja ki.

A pap fecsegett még egy darabig, én pedig türelmesen hallgattam. Végül szertartásos udvariassággal elköszöntünk tőle, és távoztunk. Bizonyára nem mulasztotta el, hogy hálaimát rebegjen Asztlant Tengeristenének, amiért elaggott szolgája elé ilyen adakozó balekot vezényelt.

Sietnünk kellett. Létezésem egyik leghosszabb éjszakája állt előttem.

-         A pap felől nyugodtak lehetünk – mondta Banaka. – Jó oka van a hallgatásra.

Menet közben határoztam. Történjen minden ma éjszaka! Holnap már itt se leszünk! Hajnalban felszedjük a horgonyt, én pedig majd a hajón alszom egy jót. Mire kinyitom a szemem, Asztlant már a látóhatár széléről is eltűnik.

Tudtam, hogy Asztlant királya ezüstlemezre szokta írni a rendelkezéseit. Ilyen ezüstlemezt kell kerítenünk. Egyre gondolhattunk Banakával, mert a másodkormányos hirtelen megszólalt.

-         Emlékszel a Tengeri szellőre, uram? Az a kövér tiszt volt a hajó parancsnoka. Nyakában lógott a kinevezési irat. Ezüstlapon.

Ebben a pillanatban tökéletesen készen állt a tervem. Banaka tengerészszeme aranyat ért.

Alkonyatkor értünk a Vízisellő fedélzetére. Banaka öt emberrel nyomban csónakba szállt, és a szürkület leple alatt csendesen elevezett. A tisztek nyilván a hajón alszanak, őrség meg nincs. Ugyan ki merné megtámadni őfelsége hadihajóját? Mit nyerhetne vele?

Magamhoz rendeltem apám írnokát. Messze földön híres, ügyes ember volt, örültem, hogy magammal hoztam. Elmondtam, mi lesz a feladata. Meglepődött, de aztán elmosolyodott.

-         Az nem könnyű, uram, de nem is lehetetlen. De tudnod kell, hogy meg fog látszani. Viszont a királyi írnokok is gyakran levakarják egy-egy ezüstlap szövegét, hogy újat írjanak a helyébe. Nem hiszem, hogy gyanút fognának.

Miközben Banakára vártam, idegesen sétálgattam a fedélzeten. Lassan besötétedett. Körülöttem sok száz hajó pihent a csöndes öbölben. Tudtam, hogy a Vihar nincs közöttük. Vajon merre lehet Napsárkány?

Már a hold fénye világította meg a kikötő szelíd vizét, amikor Banaka megérkezett.

-         Közönséges hóhérnak érzem magam, uram – mondta már a fedélzeten. – Keményen megfizettünk a Tengeri szellő legénységéért.

-         Amazok? – kérdeztem, és éreztem, hogy elvörösödik az arcom. Restelltem kimondani, hogy „a halottak”.

-         Reggelig senki sem bukkan rájuk. Akkor viszont nagy botrány lesz. Addig el kell tűnnünk, uram. Most, hogy megszabadultunk a rakományunktól, gyorsabbak leszünk. Ha kellő előnyt szerzünk, nem érnek utol.

Banaka csónakja tele volt egy rakás csörömpölő alkalmatossággal: a levágott asztlantiak fegyverei, sisakjai és vértjei hevertek benne. De ami a legfontosabb; kezünkben volt az ezüstlemez. Szabályos kinevezési okirat volt: hajóparancsnokká léptetett elő egy bizonyos Lapoteket, aki nyilván nem más volt, mint dühösködő, jól táplált ismerősünk. Az alján ott virított Asztlant uralkodójának személyes írásjegye. Ember, helyesebben írnok legyen a talpán, aki lemásolja! Nagy szerencsénk volt! ezt a kinevezést a tengernagy is eszközölhette volna, de őfelsége maga adta ki. nyilván a Tengeri szellő volt az első hajó, amelyre uralkodása alatt kegyeskedett hajónagyot küldeni. Az uralkodói hiúság most nagy hasznunkra volt.

Amíg az írnok az ezüstlappal bajlódott, felöltöttem asztlanti szabású díszruhámat. Fejemre fekete vendéghaj és hatalmas tollkorona került. Banaka hasonló jelmezt öltött, tíz vállas matróz pedig beöltözött katonának.

-         Az asztlanti hadiflotta királyi hajóját így hívják: „Győzhetetlen Asztlant” – mondta Banaka az írnoknak. – Erre a hajóra szóljon a parancs. Az gyönyörű vízi palota, de nem igazi hajó. Nem való a tengerre. Mindig ugyanott horgonyoz: a kikötő legvédettebb helyén.

Valamivel éjfél előtt indultunk el. Peckesen csörtettünk a kihalt utcákon, a kései járókelők ijedten tágultak előlünk.

-         Kerülnünk kell, - mondta Banaka. – mert a Tlaxan-hegyre a hadikikötő felől kell érkeznünk.

Jó nagyot sétáltunk, mire odaértünk.

-         Tlakalla kapitány vagyok! Őfelsége sürgős parancsát hozom! – mondtam pattogó hangon a riadt kapuőrnek, aki rémült udvariassággal hajolt meg előttem.

Folytatása következik.