SZÁZHETVENKILENCEDIK
RÉSZ
A költészet tehát
sohasem profanizálódhat – illetve profanizálódhat, de ezzel elveszíti
jelentőségét, és nem képes betölteni küldetését. Utóbbival kapcsolatban azt
mondhatjuk, jelenlegi kanonizált profán költészetünk nemcsak nem tudja,
egyértelmű, hogy nem is akarja felvállalni a feladatait.
A profán költészet
művelője a státuszköltő. A társadalmi hierarchiában meggyökeresedett
költő-státusz betöltője, a „hivatásos költő”, aki a státusz nyújtotta előnyöket
élvezi, ezért cserében éppen olyan „költészetet” produkál, amelyet a
státuszköltészet fenntartója, a nemzetközi pénzügyek és a piac fölött
ténylegesen regnáló háttérhatalom tőle elvár. Leginkább olyat, ami a céljait
követi, helyesli, reklámozza, népszerűsíti akkor is, ha ezek a státuszköltő
közösségének érdekeivel ellentétesek.
Valamit tisztáznom kell: a státuszköltő nem nemzetáruló és nem hazaáruló. Ezt sürgősen
felejtsük el.
A státuszköltő hazája
a státusz-közösség, amely őt költőnek kinevezte. Ez pedig egyáltalán nem
nemzetelvű, hanem egyértelműen kozmopolita. A nemzeti érdekekkel nincs
tisztában, nem is akar, nem is érdeklik a nemzeti szempontok, mert ő ebben az
értelemben nem tekinti magát a nemzet tagjának. Az őt eltartó nemzetközi
infrastruktúra törekvései és szempontjai a számára sokkal relevánsabbak.
Természetesen lehetnek egyéni kivételek, lehetnek őszinte
hazaszeretetet érző státuszköltők, de az ilyenek az infrastruktúrának a
peremére szorulnak.
A többi bőszen bőgi a támogató médiával együtt a ma divatos
státusz-szamárságokat, hogy a hazaszeretet voltaképpen:
v
Fasizmus
v
Etnicista
populizmus
Et cetera, et cetera…
A riasztó példákat naponta látjuk.
A státuszköltő közönsége – amennyiben van – gyakran szintén
olyan emberekből áll össze, akik a „globalizáló” kozmopolitizmus terjedésében
érdekeltek, vagy akkor képzelik magukat „felvilágosultnak”, ha a kozmopolita
propaganda közhelyeit szajkózzák.
v
Vajon
minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell
tekintenünk? Meddig még? Örökre?
Egyáltalán nem. Az igazi költészethez tartozik:
v
Vers
v
Költő
v
Közönség
A vers születik meg a leghamarabb. Költészet azonban csak akkor jön létre, amikor a vers eljut a
közönséghez.
Vers, költő és
közönség összefüggésében sohasem a státuszköltő játszik szerepet. Költő az,
akivel a versben találkozunk, a lírai én. Sohasem a magánember, aki a verset
írta.
Jó verset elvben bárki írhat, gyerektől az aggastyánig. Mindenkiben megvan arra a lehetőség, hogy –
akár életében egyszer – jó verset írjon. Abban a versben ő a költő. Lehet,
hogy soha többé nem válik azzá, de abban az egy versben mindaddig az marad,
amíg bárki olvassa vagy szavalja.
Az interjú adó, író-olvasó találkozót tartó,
sajtóértekezleten poénkodó, nyilvánosan jópofizó, politikai ügyekben szót
emelő, egyesületi gyűlésen szónokló, díjért acsarkodó stb. magánember –
akárhány verset írt is egyébként – a felsorolt szituációkban nem költő. Költőnek lenni nem státusz, hanem jelenlét
a versben, kommunikáció az olvasóval. A költő személyes jelenléte által lesz
értéke a versnek.
A verseiben a költő
mindig jelen van, a magánéletben soha.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése