Szerelem és líra - CLXXXI.

SZÁZNYOLCVANEGYEDIK RÉSZ

Most már jöhet a többi kérdés:

v     Vajon hányszor kell elolvasnunk ahhoz egy „verset”, hogy a bágyadt, alaktalan és szánalmas semmitmondás lírává nemesüljön?

Akad olyan vers, ami elsőre nem tud megfogni bennünket. Ennek számos oka lehet. A jó vers azonban előbb-utóbb megszólítja az olvasóját. Ha nem elsőre, akkor később. Mindannyian vagyunk így számos alkotással.

Ezzel (is) igyekszik visszaélni mai kanonizált költészetünk.

A jó vers mellett is elmehetünk, de valami mégis arra késztet, hogy idő múltán újra elolvassuk. A rossz vers nem. A rossz vers képtelen rá, hogy az olvasót megfogja. Némi tapasztalattal az esetek többségében azonnal megérezzük, ha rossz verssel van dolgunk. Ha nem vagyunk ebben biztosak, megnézzük újra. De ha már egyszer meghoztuk a végleges ítéletet, semmiféle hivatalos biztatás nem fog bennünket ettől eltéríteni.

A rossz verset soha többé nem akarjuk még egyszer elolvasni. Akkor sem, ha bárki, bármilyen eszközökkel próbál bennünket erre rávenni.

Vajon miért?

Ø      Nem tetszik a vers véleménye?

Ø      A szóhasználata?

Ezek hozzájárulhatnak, de egyik sem perdöntő. Ha a vers foglalt vélemény a miénktől eltér, attól még elismerhetjük a költeményt. Sok ilyen vers van. a szóhasználat már perdöntőbb lehet, de ezen is túltesszük magunkat.

Nem.

A rossz verset egészen egyszerűen azért utasítjuk el, mert – rossz.

Itt akárhány újraolvasás sem segít. Ez fölösleges időtöltés. A kanonizált verseket azonban „nem elég egyszer elolvasni”. Fentebb már szóltam erről, most is ugyanazt tudom mondani. A többszöri elolvasás itt semmi egyebet nem céloz, csak azt, hogy az olvasó – meggyőződését, első ép érzékét félretéve – „alkalmazkodjon” az alapvetően sznob elvárásokhoz, és kínnal-keservvel keressen valami értéket ott, ahol nincs.

v     Születik-e a költő, vagy a hivatal nevezi ki?

Igazából egyik módon sem keletkezik a költő. Nem hinném, hogy születéssel lenne a líra művelésére predesztinálva.

Az emberek jelentős része rendelkezik több-kevesebb költői tehetséggel. Ez azonban puszta adottság. El is halhat, ha nem gondozzák, ha nem fejlesztik.

Az igazi tehetséget a munka teremti. A születéssel hozott, vagy utána szerzett tehetség önmagában semmire sem ad biztosítékot. Kell hozzá még az érdeklődés, a hajlam, ami munkára sarkall, alázatra nevel, felkészít az alkotásra.

Még ez sem elég.

Elhivatottság is kell hozzá, a szerep vállalása.

Önmagában még ez sem elég – pontosan meg kell érteni a szerepet, a feladatot. Vállalni kell a küldetést.

A kanonizált költő mindezt megkerüli. Kinevezteti magát a hivatallal, aztán a kánon világában helyezkedik, kapcsolatokat épít, ezek segítségével köteteket produkál, díjakra hajt, és begyűjti az erőviszonyai adta kritikákat.

Ehhez nem kell küldetés.

A protokoll látszólag jól képes helyettesíteni mindent, ami fontos. Bizonyos alkalmakkor a művelődési intézményeket figyelmeztetik (ma is), hogy az alkalomra melyik kanonizált költőt „illik” meghívni. Ha már valahová invitálják, a hivatal gondoskodik róla, hogy az adott vidéken több helyen is alkalma legyen fellépni. Eljópofizgat a gyakran kivezényelt közönségével. Fotót készít a csinos lányokkal, ölelgeti őket, a fruskák meg roppant büszkék rá, hogy közös fotójuk van XY vagy NN költő-műfordítóval.

Ez nem küldetés, csak protokoll. A kinevezett költőnek nem kell megküzdenie a közönségér, számára csak a kánonon belüli erőviszonyok számítanak.

Folytatása következik.