A Nap ugyanúgy ragyog - LXV.

HATVANÖTÖDIK RÉSZ

Feltették a szokásos kérdést: van-e olyan nő, aki igényt tart a halálraítéltre. Általános meglepetésre előállt egy huszonnégy éves özvegyasszony, és nyakamba kötélhurkot hajítván elemelt a hóhér elől.

Búzavirágnak hívták, kicsit kövérkés volt, és – amíg össze nem kerültünk – szomorkás természetű. A férje tisztázatlan gyilkosság áldozata lett, és ő meddősége miatt nem tudott új férfit hozni a házba.

 Nem akármilyen bátorság kellett ahhoz, hogy a kis Búzavirág tengelyt akasszon Szélfarkas bátyám terebélyes és szerteágazó klánjának valamelyik pökhendi tagjával. Már együttélésünk első napjaiban nyilvánvaló lett: ezek a csirkefogók nem hagyják, hogy nyugodt családi életet éljünk. Ezért aztán néhány nap múlva – minden szokás és hagyomány ellenére - feleségemmel együtt felkerekedtünk, és örökre elhagytuk a várost. Meg sem álltunk a babérligetig, ahol aztán végleg eltűntünk Szélfarkas családi rablóbandájának árgus szemei elől.

Az Öreg nagy örömmel fogadott bennünket. Még a nyáron közösen kibővítettük a kunyhót, többszobás ház lett belőle, valóságos luxus azokban a sivár időkben.

A Babérliget Öregje kilenc esztendő múlva követte teitán-társait a halálba. Örököse én lettem. Hat évtizedet töltöttünk itt Búzavirággal egyetértésben. Békés, nyugodt életünk volt, csak távoli morajként szűrődött be a világ zaja. Bár sohasem szövődött közöttünk szerelem, kialakult valami nagyon mély barátság, amely igazi egységbe kovácsolt bennünket. Búzavirág igaz társam és kitartó szövetségesem lett. Barátságunkat káprázatos szeretkezések mélyítették tovább – még deres fejjel is.

Első alkalommal ismertem meg az öregség békéjét, a jól leélt élet számadásának örömét. Mielőtt szememet lehunytam volna, fogadott fiunkat és kedvencünket, Aranyhajút tettem meg örökösömmé.

                                                 

                                                                         *

A Búzavirággal töltött évtizedek tanítottak meg társamat elfogadni, együtt élni és boldognak lenni a mindennapi munka során. Megtanultam érdeme szerint szeretni, és nem kamaszos hevülettel taposómalomnak érezni a boldogságot, ez által ünneppé tenni a hétköznapokat. Azóta tudom, hogy a boldog és eredményes élet titka nem a pénz, még kevésbé a hatalom; hanem egyedül a hétköznapok megszentelése. Szerelmet, boldogságot, örömteli együttélést minden gyes nap újra és újra kell részvételünkkel építeni, a jó sose „magától” van. Végtelenül hálás voltam és vagyok Búzavirág emlékének; nélküle sohasem lettem volna alkalmas a boldogságra, és nem lennék az ma sem.

Azt hiszem, Szélfarkas ekkor nyilvánította ki első alkalommal egyértelműen, hogy az ő világában élünk. Én ekkor még nem éreztem így.

Napsárkány ezt sokkal, de sokkal később fogta fel. Azon a reggelen, amikor a hatalmas Babilon nyitott kapuin keresztül bevágtattak minden idők eme legnagyobb fallal kerített városába Makedóniai Sándor már akkor legendás hírű hetairoszai. Magam szórakozottan nézegettem az Arbela irányából érkező lovasokat, és fogalmam sem volt róla, mi minden pereg Napsárkány agyában. Csak olyan semmiségekre gondoltam, hogy magyarázkodnom kell majd, mit is keresek az ellenség földjén, Perzsiában. Közben óhatatlan elismeréssel adóztam a hetairoszok lovas tudományának, hiszen ők nem voltak afféle lóhátra termett szkíták¸ ezek a katonák maguk is gyalogszerrel meneteltek máskülönben, hátasaikat kantárszáron vezetve, mivel nem volt még birtokukban sem kengyel, sem pedig nyereg.

Álltunk tehát egymás mellett, gondolatainkba mélyedve, figyelve Európa legelőkelőbb lovas katonáinak bevonulását Ázsia kincses városainak leghíresebbikébe és legpatinásabbikába. Álltunk egymás mellett Napsárkány meg én, a mágus és a világcsavargó görög, oly valószínűtlen és össze nem illő párként, hogy párosunk különössége még ennek a tarka köntösű, sokféle nyelvű, ezerféle szokású városnak a lakóit is meglepte.

Napsárkány beteg volt akkor, fáradt, csüggedt és öreg. Még megszokott, szívós egykedvűsége is cserbenhagyta, amely pedig oly sokszor fésülte simára arcának keleties vonásait az elmúlt napokban, midőn büszke tartásban ült szolgák tartotta napernyő alatt, amelynek árnyékában gyakran enyhet találtam én is.

-         Ez már a Szélfarkas világa – mondta csendesen azon a reggelen. – A hozzá hasonló fickók rákényszerítik életünkre a leglaposabb és legkiábrándítóbb valóságot. Amit palotáik mélyén ők maguk valóságnak tartanak. Cserbenhagynak, kifosztanak, megaláznak, megölnek bennünk et majd ezerszeresen. Néha fegyverrel, börtönnel és gyilokkal, gyakrabban törvényekkel, adókkal, meg pénzzel. Mindig ugyanaz lesz majd a nóta: a valóság kényszere és a kényszer valósága. Ellopják életünket, és hagynak helyette jéghideg kényszer-valóságot. Ez a Szélfarkas világa. Majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Néhány pillanattal később szomorúan hozzátette:

-         Az én világomnak vége – aztán, mintha csak magának mondaná az eljövendő ezredévek elé, mintegy vigaszul: - Majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Napsárkány ekkor jött rá. Szélfarkas hosszú évezredekkel korábban. Ha úgy tetszik, az egyik túl későn, a másik túl hamar. Jómagam máshol éreztem a változás szelét. Napsárkánynál jóval előbb, és Szélfarkasnál sokkal későbben.

Sorsom akkor vetett az Ikerfolyók földjére legelőször. Kisebb csoda virult ott, vakondtúrásnyi városok között. Napsárkány talán m ár akkor ott élt, és talán még akkor mondta:

-         Szeretem ezt a helyet. Még virul, de egykor sivatag lesz. Itt születik az új történelem. Egyszer majd semmivé lesz, és a nagy idők folyama új medret keres magának.

Vagy talán később mondta ezt a bátyám? Nem tudom már…

Akkor épített a fekete fejűek népe. Földjükön rettenetes árvíz pusztított, egy valóságos fiók-vízözön. Ők pedig rettenthetetlen kitartással gyürkőztek neki, építették újjá a városaikat, hogy szebbek legyenek, mint annak előtte voltak.

Valami épülni kezdett, amit már nem volt képes elmosni egyetlen utórezgése sem a nagy viharnak. Valami, ami különbözik minden eddigiektől, aminek nincsen még múltja, csak jövője.

Valami, ami már semminek sem folytatása, hanem valami újnak a kezdete. Talán ekkoriban élt valamelyik városkában a fekete fejűek népének ama írnoka, aki az elmúltakat szemrevételezvén, először írta le - azaz rajzolta a nedves agyagra – a nevezetes mondatot:

„A Vízözön elmúltával a Királyság újra alászállt az égből.”

Folytatása következik.