2016. augusztus 23., kedd

A Nap ugyanúgy ragyog - LXVIII.



HATVANNYOLCADIK RÉSZ

-         Mi hát az ára? – Szélfarkas tekintetében annyi volt a visszafojtott mohóság, hogy a paraszt döntött: előhozakodik vele.
-         Tíz tehén, uram! – mondta kissé félénken, közben magában imádkozott. Bárcsak adna kettő a görög.

Szélfarkas megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre! Csakhogy kibökte a nyavalyás!

-         Rendben van, megkapod! – közölte kurta biccentéssel.

A trákkal fordult egyet a világ. Táncot jártak a ráncai. Csipás szemének véreres sarkából még egy kósza könnycsepp is előbuggyant a nagy örömtől. Ez a görög még annál is ügyefogyottabb! A malacszemekben felvillant a mohó kapzsiság alamuszi lidércfénye. Vérszemet kapott.

-         Jól van, uram. Azonban mégiscsak a gyermekemről van szó, akit én nemzettem. Úgy illik, hogy időnként meglátogassam, hogy meggyőződhessek róla, valóban jól megy-e a sora. – mohón leste a választ.

Szélfarkas ehhez semmiképpen sem akart hozzájárulni. A paraszt ezt nagyon is jól tudta. Csakhogy most túllőtt a célon. Szélfarkas megijedt, és gyanút fogott. Csapda ez? Ki ez az ember? Rémülten kezdte vizsgálni a szőrös arcot, hátha valamelyik testvérét rejti. Rettegett Napsárkánytól – még jobban tőlem. A bozontos ábrázat azonban kellőképpen bárgyú volt, és a sóvár malacszemekből sütő egyértelmű bírvágy végképp elhessentette Szélfarkas gyanakvását. Közönséges bugris ez!

-         Jól van, öreg - mondta mérhetetlen gúnnyal. – kapsz még öt tehenet, és mellé három ökröt is, hogy podagrás lábaidat a hosszú út fáradalmaitól megkíméljem, és háborgó atyai szíved végképp megnyugodjék.

Boldog röhej rezzentette a retkes szőrtömeget, és a porral tömött mély ráncok egyenként elvigyorodtak. Micsoda nap ez, boldog istenek! Bizony, jól gondolta, hogy ezt a bolond görögöt meg lehet kopasztani, mert szerelmi nyavalyával verték meg az istenek! Csak azt sajnálta, hogy nem srófolta fel a vételárat még ennél is magasabbra

A kisebb csordára való barom harmadnapra már ott bőgött eme lelkiismeretes atya portáján. Egyelőre a szabad ég alatt, de a gazda meg a fiai már nekiláttak, hogy télire valami fészerfélét eszkábáljanak nekik.

Holdsarló apja egy csapásra módos emberré vált, és fenemód rátarti lett. Holdsarlót pedig egy szál öltözékben vezették el Szélfarkas birtokára.

Szélfarkas minden teketória nélkül közölte vele a feltételeit: ágyasává óhajtja tenni. holdsarló kezdetben megvetéssel utasította el.

Szélfarkas erre verette, éheztette, és minden módon sanyargatta a lányt, de ez nem vezetett eredményre. Holdsarló már sokkal többet szenvedett annál, hogy ilyesmivel meghátrálásra lehessen bírni. A végén Szélfarkas erőszakkal tette magáévá. Ebben semmi öröme se telt, sőt Holdsarló öngyilkossággal akart tőle szabadulni. Ennek az lett az eredménye, hogy Szélfarkas éjjel-nappal őriztette őt.

Szélfarkas dühöngött. Nem először fordult elő vele, hogy fellázadt ellene az élet: amit ő oly könnyűszerrel magyarázhatónak, leírhatónak, ábrázolhatónak, kiszámíthatónak vélt, az most csúfot űz belőle. Még csak azt sem tehette meg sohasem, amit az általa oly gyakran követett nagyképű fő okosok szoktak ilyen esetekben tenni: hogy egyszerűen kijelentik, hogy mindaz, amit az ő asztal mellett kikotlott, dohos írásokból felkérődzött, ezerszer megcsócsált életsablonjaikba nem fér bele, az egyszerűen – nincs.

Holdsarló túlságosan is valóságos volt, és valóságos volt Szélfarkas létezésének többi problémája is. ezért aztán időnként elhajította, sutba vágta némelyik sikerületlennek bizonyult bölcsességrendszert, de csak azért, hogy hamarosan egyedül helyesnek harsogjon ki valami egyéb, csikorgó mondatokkal és verejtékszagú érvekkel megtöltött eszmekórságot. Utána aztán azon csámcsogott – míg az is meg nem feküdte a gyomrát. Sok víz elpárolgott a teng erekből, mire Szélfarkas bátyám megértetet, hogy a magasröptűen olvashatatlan, fennkölten értelmetlen, elmeszakasztóan érthetetlen, vagy éppen kenetteljesen semmitmondó és bárgyúan elvont szellemi tűzifarakások egyebet sem tesznek, mint joggá emelik az erőszakot és kapzsiságot, és az emberi lét legfőbb törvényévé a boldogtalanságot.

Holdsarló nem állt kötélnek, mire Szélfarkas szabályszerűen a hitvesévé tette őt, és elhalmozta minden földi jóval. Holdsarló azonban magányon és olvasnivalón kívül semmi egyébre nem vágyott. Ezt megkapta, de Szélfarkas ragaszkodott az alkalmankénti testi kapcsolathoz. Holdsarló hosszas gondolkodás után belement. Szélfarkas bátyám havonta egyszer bevonulhatott felesége ágyasházába.

Holdsarló végtelenül magányos volt, Szélfarkas előtt pedig ott állt a lehetőség, hogy elnyerje az asszony szerelmét. Nem sikerült. Sem most, sem később. Nem volt érzéke olyan mélyen emberi dolgok iránt, mint a szeretet, a szerelem, a gyengédség, vagy a nagylelkűség. Még türelmetlen is volt.

Egy év sem telt el, és Holdsarló végleg megtagadta magát tőle. Erre Szélfarkas – akit ekkor Arisztonikosznak hívtak – durván és aljasul kezdett vele bánni.

Arisztonikosz kedvet kapott hozzá, hogy busás haszon reményében részt vegyen szülővárosának a szicíliai Szürakuszai ellen indított nagyszabású hadi vállalkozásában. Ezért húsz-harminc cseléd kíséretében asszonyával együtt útnak eredt, hogy a Khalkhidiké-félsziget valamelyik kikötőjében felszálljon egy Athén felé induló hajóra. Útjuk első két napja a szokásos egyhangúságban telt. A harmadik napon Holdsarló megszökött egy Polüperkhón nevű ágrólszakadt megaraival. Azaz velem.

Harmincesztendős voltam, éppen akkor szöktem meg a rabszolgaságból harmadjára. Hajlott orrom és göndör fürtjeim élvhajhásznak mutattak, habár soha nem vettem borospoharat a kezembe, és a szerelemben sem voltam különösebben szerencsés. Eme életem viharos volt, mint a tenger kora tavasszal Athosz foka környékén.

Anyám a születésemkor halt meg. apám szegény ördög volt, aki filozófusnak mondta magát, de nem volt egy fia tanítványa sem. Ritka vendég volt nálunk a pénz, bátyámmal együtt gyakorta az éhkoppot nyeltük. Finoman gördülő verssorok lágy muzsikáját hallgattuk a csengő drakhmák csörgése helyett, és asztalunkra is gyakrabban kerültek régi meg új bölcselők pallérozott elmeéllel simára köszörült velős mondásai, mint kenyér.

Bátyám a gümnaszeiónba járt, én pedig elszegődtem inasnak egy jó nevű ötvösmester mellé, aki rövidesen Amphipoliszba ment. Vele tartottam én is. drága dolgokat készítettünk trák előkelők, szkíta vezérek, és megtollasodott hellén kalmárok számára. Mesterségbeli tudásom napról napra gyarapodott, gazdám pedig elégedett volt velem és növekvő vagyonkájával. Jól éltünk.

A nagy háború kitörésével rosszra fordult a sorunk. Ellenséges város polgárai voltunk.

Nekem sikerült Amphipoliszból kereket oldanom, de földönfutó lettem. Szabad prédája rabszolgavadászoknak és útkanyarulatok mögött zsákmányra leső, ordas lelkű csirkefogóknak.

Eddigre már megszoktam a vándoréletet. A pillanatnyi béke miatt is szabadabban mozoghattam – jártam hát a világot. Csípős hangú disztichonokat faragtam komisz kufárok, meg hájas semmirekellők rovására. Nagy ritkán csurrant-cseppent pár garas, ha verset írtam győztes atléták tiszteletére, vagy epigrammát szerkesztettem valamely jómódú halott sírkövére. Időnként akadt némi ötvösmunka is, de az rendszerint nem a magamfajta senkifiának jutott. építkezéseken m ár nem is próbálkoztam, hiszen az én ősidőkben szerzett építésztudományom itt már vajmi keveset ért.

Holdsarlót felismertem az első pillanatban – hiába volt lefátyolozva. De felismertem Szélfarkast is, óvatosan el is kerültem. Holdsarló is rögtön tudta, ki vagyok. Pillantásának üzenete egyértelmű volt:

„Segíts rajtam!”

Nem volt nehéz kiszabadítani.

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése