A Nap ugyanúgy ragyog - LXIVI.

HATVANHATODIK RÉSZ

MÁSODIK KÖNYV

NYILAK AZ ÉGEN

6. Fejezet

Az elbeszélés ettől kezdve talán némileg szaggatottabb lesz – nem növekedik terebélyes fává, hiszen ágbogai oly szerteágazóak, hogy lehetetlen mindegyiket felidézni. Nem gyűrűzik mindent behálózó végtelen indaként tovább, mert unalmas volna mindegyik szeszélyes kanyarulatát egyenként végigkövetni. A változások gyakran tébolyító áttekinthetetlenségben, követhetetlenül követték egymást, pulzáló vibrálással, hosszú távon teljesen kiszámíthatatlanul. Ez volt Szélfarkas korszaka.

Ez az oka annak, hogy e ponttól kezdve nem fogom mesém fonalát akkurátus aprólékossággal, minden kicsi részletre kiterjedve szövögetni, miként hálójával azt a pók teszi, hanem a sólyom röptét követve maradok a múltakat rostáló szigorú emlékezet magasában, és onnan fogok zuhanórepülésben alámerülni, ha odalent az idők lombjai közt szemembe ötlik valami, ami a többi kósza emléknél szebb, érdekesebb vagy fontosabb.

Számos alakban léteztem ezekben az évezredekben. Ha mindent le akarnék írni, csömört kapnék az örökös körmöléstől, elolvasni sose lehetne, és elsikkadna benne, ami lényeges. Nem lenne erre erőm, sem időm eme utolsó életemben. Elvenné időmet szerelmemtől, és szemem láttára fejlődő gyermekeimtől.

Saját szám íze szerint válogatom az eseményeket. Nem érdekelnek királyok, birodalmak – többségük meg sem említtetik. Nem fogom követni az utolsó korok történettudományának buta szokását: tankönyveik saját koruk felé közeledvén lettek mind vastagabbak, régi évezredeket elintéztek pár kurta ecsetvonással, miközben freskót festettek irgalmatlan méretű vásznakra közelmúltjuk egy-egy évtizedéről. Így lett történelmük az idők súlyával éppen ellentétes – és ilyen arányok segítettek aztán nekik a múltak tömegéből leszűrni a tapasztalatokat. Az ilyen történelemből nem is lehetett meríteni a jövőre nézve semmiféle igazi bölcsességet.

Az idő folyama a vízözön utáni zuhatagos szakasz után némileg meglassúdott, aztán mind sebesebben kezdett ömleni. Szélfarkas elemében volt. gyakran érezte úgy, eljutott vágyainak és reményeinek tetőpontjára, már csak szinte egy aprócska ráadás hiányzik a szerencséhez, a hőn áhított végső cél karnyújtásnyira – és rendre ezen a ponton szenvedett végső vereséget. Mindig más és más eszméhez, mozgalomhoz, személyhez kötötte az egyszeri és tökéletes világmegváltás egyedüli jussát. Bárgyú módon derűlátó szólamaiknak mindig hitelt adott, és várta a hibátlan világ gyors megvalósulását. Persze mindig hiába. De becsületére legyen mondva, valamivel mindig előbb látta meg a csődöt, mintsem az teljes mérhetetlen valójában bekövetkezett.

Hosszú időnek kellett tovarepülnie ahhoz, hogy Szélfarkas végre csömört kapjon saját korának gonoszságától. A gonosz sohasem öncélú. A gonoszság mindig inkognitóban él.

Álnevek fedezéke mögé bújik. Ilyen álnév lehet a célszerűség, a kényszer, vagy a jövő érdekében hozandó áldozat. Az áldozatot persze a gonosz sohase maga hozza, mindig valaki mást kényszerít rá.

Felvillantja előtted a valószerűtlenül szép jövő lila szappanbuborékát, és ennek fejében jóvátehetetlenül ellopja tőled a jelent. A szép jövő, az ígért földi paradicsom ábrándképe persze évről évre egyre messzebb szökik sóváran kinyújtott kezed elől a beláthatatlanba – lesz belőle gyakran misztikus túlvilág, tündérálmú igazak mennyei birodalma – közben elrohan az életed, őszülnek a gyermekeid, és már az unokáid küszködnek mindannyiótok helyett. A hazugokból közben hatalmasok lettek, most már ivadékaid verejtékét rabolják, fennhéjázó tekintettel néznek rajtad keresztül, pökhendi hangon kioktatnak, leereszkedően megdorgálnak, téged intenek türelemre meg belátásra, és felfuvalkodott ábrázattal tanítanak a saját törvényükre – aminek mindig az a lényege, hogy amit ők művelnek, az szükségszerűség, kényszer, vagy a jövő érdekében célszerű. A bajaidról mindig te magad tehetsz.

Változnak a korok, a nyelvek, az öltözetek, a városok és az eszközök – csak a hazugság lelke marad mindig ugyanaz. Szélfarkas kora a hazugságokra épül. Olyan virágoskert, ahol a virágok örökösen a puszta létükért harcolnak, a gyom pedig az égboltig kúszik. De sebaj – szól a hazugság – csak dolgozz és tűrj, a gonoszok úgyis megbűnhődnek egy másik térben, egy másik időben, egy másik létben, egy másik életben, egy másik világban. Valahol biztosan.

Ha pedig ebből kiábrándultál, jön az újabb hazugság: irtsd ki a gonoszokat, öldösd le őket, zúzd pozdorjává a világukat, és ha mindezt megtetted, akkor jutalmul – te magad lehetsz a gonosz.

Szélfarkasnak rögeszméjévé vált, hogy asszonyává tegye Holdsarlót. Ebben rendszerint félsikert aratott, mert a kor törvényei ugyan rendre kiszolgáltatták neki Holdsarlót, de a nő szerelmét sose nyerte el. szegény Holdsarló! Néha azt gondoltam, Szélfarkas korában valamennyiünk közül neki van a legrosszabb sora.

Minden erőmmel akadályozni próbáltam Szélfarkast Holdsarló birtoklásában, de semmire se mentem. Napsárkány annál inkább. Az ő szelídsége mögül a harc kényszerére előbújt valami különös természetű, nem evilági gátlástalanság – ezzel gyakran keresztülhúzta Szélfarkas számításait.

Jómagam időnként sodródtam, de egyre gyakrabban húzódtam félre néhány évtizednyi boldogságba, és rontásos idők hideg szelében átfázott lelkemet meghitt családi körök és csillámló szemű szerelmek tüzénél melengettem.

A boldogság gyakran a lábunk előtt hever, szinte felbotlunk benne, mégse hajolnánk le érte. Mindenkinek megadatik a lehetőség, de csak kevesek képesek megérteni az igazi érzelmek szavát: türelemmel, szeretettel, tiszta szívvel, érdek nélkül, önfeledten. Ezek nélkül nincsen boldogság. Szélfarkas lebecsülte az érzelmeket, és nem ismerte a szerelmet. Helyette habzsolt, erőszakoskodott, kényszerített, hatalmaskodott, vásárolt, számított – nem tudta néven nevezni az űrt, csak haloványan sejtette, hogy valami hiányzik.

Napsárkány is lebecsülte az érzelmeket, és ő sem ismerte a szerelmet. Helyette hitt, várt, böjtölt sztoikus lemondással, és azt képzelte, hogy a bölcs ember természetes állapota a világon túlemelkedő szomorú derű és a csöndes melankólia.

Én pedig az emberi érzelmeket mindennél fontosabbnak tartottam, és megismertem a szerelmet.

Holdsarló legelőször Thrákiában lett Szélfarkas asszonyává. Apja kérges lelkű földműves volt, és először nem is nagyon értette, mit kíván negyedik lányától a gazdag athéni úr.

Folytatása következik.