Tizenharmadik rész
A pesszimista etikusok általában
azt hangoztatják, hogy a világban az örömnél és a boldogságnál sokkal több a
bánat és a szenvedés. A tulajdonképpeni boldogság emiatt nem is lehetséges,
pusztán fikciónak kell tekinteni. Ezért az ember erkölcsi értelemben súlyosan
téved, mivel a boldogság "hajszolása" közben megfeledkezik "valódi"
erkölcsi kötelességeiről. Az ember valódi kötelessége a
"boldogsághajsza" helyett az emberiség vagy a kultúra érdekében
végzett munka, amely önmagában hordja a jutalmát. Ez a nézet mind közül az
egyik legcsalókább; mivel a "tiszteletreméltóság" álruháját és az "önzetlen
erkölcsiség" hamis glóriáját ölti magára. Ráadásul mai társadalmunkban is
igen buján tenyészik, a "köz érdekében végzett önfeláldozó munka"
álcáját viseli, ami előtt általában mindenki le szokta tenni a fegyvert. Komoly
hibát követ el az, aki a pesszimista etika rendszerét úgy akarja megdönteni,
hogy elkezdi bizonygatni, hogy a világban mégis az öröm és a boldogság van
többségben. Ilyen értelemben ez a kérdés nem releváns. Egyáltalán nem számít, hogy a világban az öröm-e a több vagy a
szenvedés, hiszen a pesszimista etika semmivel sincs jobb helyzetben, ha
esetleg bárminő statisztikai vagy médiahivatkozással a világbeli
szenvedéstöbbletet akarná "bebizonyítani", hiszen neki nem célja a
szenvedés csökkentése; és a pesszimista etika nem lesz "etikusabb"
attól, hogy nélküle is van szenvedés. Viszont egy ilyen értelmű vitában
mindig lehetősége lenne arra, hogy látszólagos "glóriás
fennköltségét" megőrizze. Csakhogy: érezzük, hogy valami nincs rendben
körülötte, hiszen "az önfeláldozó tudós", illetve az "önfeláldozó
politikus" valahol ugyanabban a régióban tanyázik, mint "a hős, ki
csak népének élt"; ezt a pózt pedig a világnak ezen sarkában jól ismerjük.
Érezzük, hogy igazából a hétköznapi élet szférája az a vidék, ahol ez a látszólag
"tiszteletreméltó", majdhogynem "szent" gondolkodásmód a
glóriáját mindennapi ördögálarcára szokta cserélni. Hogyan érjük tetten?
Legkönnyebben akkor ránthatjuk le róla a leplet, ha gondolatmenetének
nyilvánvaló hiányait tartalommal töltjük meg.
Legalapvetőbb premisszája az,
hogy boldogság nem létezik, ez az állítás ezen gondolatkörben sarkalatos
axióma. Ezzel nyilvánvalóan nem értünk egyet, s mint fentebb mondtuk; az ilyen
nézetek megdöntésére elegendőnek tekintjük azt is, ha a világban akár egyetlen
boldog pár is létezik. A boldogság a
szabad akarat erkölcsös célja, egyben a szabad választás legalapvetőbb és
alapvetően erkölcsös megnyilvánulása. Egyáltalán nem releváns az, ha a
"többség" "boldogtalanságban", vagy boldogtalanságnak vélt
állapotban él. Semmiféle pesszimizmus számára sem elegendő semmiféle
"statisztikai hivatkozás", a
pesszimizmus csak akkor érhetne célt, ha azt sikerülne bebizonyítania, hogy a
világban alapvetően sohasem volt, nincs, és nem is lehetséges semmiféle
boldogság, nem volt, nincs és nem is lehetséges egyetlen boldog házasság sem.
Ilyen bizonyítás hiányában a pesszimizmus soha nem tehet szert egyetemes
érvényre, egyetlen ember szabad akarata bármikor leküzdhetetlen gátat emelhet
elébe. Az egyetemes boldogtalanságban voltaképpen az etikai pesszimizmus nem is
érdekelt; mivel az egyenlő volna az emberiség önfelszámolásával; akkor pedig az
etikai pesszimizmus az emberiséggel együtt megsemmisülne, és nem bizonygathatná
tovább, hogy a világban egyetemes boldogtalanság van. Éppen úgy, ahogy a
világkatasztrófa Nostradamust meg a Jelenések Könyvét emlegető, félanalfabéta
sarki jósa sem érdekelt abban, hogy az általa hangosan rikácsolva megjövendölt
világpusztulás valóban bekövetkezzék; mert akkor az emberiséggel együtt ő is
elpusztulna, és nem jövendölhetné tovább a hamarosan bekövetkező apokalipszist.
Helyzetük voltaképpen teljesen azonos: az etikai pesszimizmus is, a sarkon
handabandázó jós is csak abban érdekelt, hogy egy alapvetően fennmaradó
világban érdekesek maradjanak, vagy azzá váljanak. Teljesen közös platformon
vannak abban is, hogy az emberiség
morális kötelezettségeinek erkölcsi súlyát másra hárítva élősködnek az emberi
szellemen. Ők azok, akik metafizikai értelemben egyfajta "Fogjuk meg
és vigyétek!" jelszóval kivonják magukat az emberi felelősség alól.
Voltaképpen ennyi is elegendő
lehetne, de nézzük tovább az etikai pesszimizmus gondolatmenetét. Boldogság nem
létezik, csak boldogsághajsza, amely erkölcsi értelemben tévedés - azaz a
"boldogsághajsza" etikátlan. Itt is érezhetjük "az eszmék közt
az űrt", de menjünk tovább. A valódi "erkölcsi kötelesség" az
önzetlen szolgálat. Mondhatnánk azt is, hogy formailag ez csaknem egybeesik a
sztoikus etikával, amely az emberi érzelmek kifejezésének jogosságát tagadja és
"erkölcsi magányra" nevel. Ennek segítségével talán már fülön is
csíphetnénk az etikai pesszimizmust, csakhogy a sztoikus etika világképe és
érvényességi köre sokkal szűkebb, mint a pesszimista etikáé, így csak
eltévesztenénk a nyomot. Ne arra koncentráljunk, amit állít, inkább arra, amit
szemérmesen elhallgat. A pesszimista etika elveit magáévá tevő,
a"boldogsághajszáról" lemondó emberünk hogy áll a párválasztással és
a házassággal? Szíve választására hallgatva szerelmes lesz, és boldog
házasságot köt? Nem, hiszen a boldogság elvi lehetetlenség. Ha meg mégis; a
boldogság akkor is elvi lehetetlenség.
A pesszimista etika számára a
párválasztás és a házasság területe ingoványos vidék: minél beljebb kerül, annál
inkább elsötétül a hófehér köntös, és annál inkább halványul a glória. Végül
marad a puszta csontjelmezes halálfej a fonnyadt petrezselyemkoszorúval: A pesszimista etika embertelen.
Nézzük sorjában. A pesszimista etika sajátos módon
elhallgatva tagadja az emberi érzelmek jelentőségét; és abban reménykedik, hogy
ezt nem bizonyítják rá. Ha a boldogság elvi lehetetlenség, akkor a
párválasztásban a szerelem nem lehet szempont. Helyette nyilván valami egyéb
szempont tolakodik automatikusan előre: vagyon, vagyonszerzés, vagyonegyesítés,
esetleg bármely gazdasági, politikai, vallási vagy egyéb elveken alapuló
"kötelesség". Ez teljesen egybeesik a feudális etikával. Ez semmivel
sem különb, mint a Corneille hősei előtt tornyosuló "kötelesség",
amelynek abszurd voltáról már beszéltünk. Hiába kérné ki magának a pesszimista
etika, az általa mondottak így is értelmezhetők. Van azonban még más is.
Mivel a pesszimista etika elvben
nem zárja ki a szerelem és a szerelmi házasság lehetőségét; tegyük fel, hogy
emberünk szerelmi házasságot köt. Csakhogy a boldogság a pesszimista etika
sarkalatos tétele szerint elvi lehetetlenség. Mi következik ebből? Mivel ez
alapvető meggyőződése, emberünk egy önbeteljesítő jóslat - erről a fogalomról
később szándékozunk beszélni - céltudatosságával munkálkodik házassága
tönkretételén. Az etikai pesszimizmustól voltaképpen kötelező érvényű felszólítást
kapott, hogy a munkája - a "kötelesség" - érdekében hanyagolja el a
családját. Ennek szélsőséges példája - a voltaképpen más etikai alapon álló, de
szituációjában ezzel erősen egybecsengő - romantikus drámai hős, aki eltökélten
vonul seregével teljesíteni "kötelességét", a "császár szent
parancsát", miközben hallja családtagjai segélykiáltásait, akiket az
ellenség éppen ostromol, és akiket kegyetlen halállal le fog gyilkolni. A
"hős" azonban nem segíthet rajtuk, mert "elszólítja a
kötelesség". Azért választottuk ezt a példát, mert ebből az elv abszurd
embertelensége világosan kitetszik. A
pesszimista etikát követő ember az absztrakt elvek oltárán a kevésbé látványos
hétköznapok során is feláldozza boldogságát, szeretteit és önmagát.
Bármi is történik az etikai
pesszimizmus elveit elfogadó ember családi életében; az etikai pesszimizmus
alapszólama, "a boldogság lehetetlenségének" elve mindenképpen a
házasság feldúlásán, vagy érzelmi erejének kimerítésén munkálkodik. Ha aztán
bekövetkezik a végső elhidegülés állapota vagy a válás, az etikai pesszimizmus
"bölcsen" bólinthat: az újabb "statisztikai adat" megint az
ő elveinek "igazságát" erősíti. A
pesszimista etika tehát becsapja és lelkileg megnyomorítja azokat, akik hisznek
benne. Madách Luciferjének szavaival mondhatná szerencsétlen híveinek: "Áldásom a bűn és nyomor legyen!"
Az etikai pesszimizmusnak azonban
komoly "történelmi küldetése" is van. Ezt leginkább akkor érthetjük
meg, ha kissé jobban szemügyre vesszük kötelesség és boldogság összefüggéseit
az etikai pesszimizmus rendszerében. Az a gondolat nyilván abszurd, hogy
kötelesség és boldogság abszolút értelemben egymást akadályozó fogalmak
lennének. A boldog ember a munkáját is jobban végzi - gondolhatnánk - egyébként
is: az örömteli magánélet és az örömmel végzett munka a boldogság harmóniájában
találkoznak egymással. Munka és
magánélet között erkölcsi értelemben vett ellentmondás nem létezhet. Ez így
is van, de csak akkor, ha a munka céljaiban és körülményeiben egyaránt emberhez
méltó tevékenység. Az etikai
pesszimizmus által tételezett "kötelesség" pedig nem arról a munkáról
szól, amely céljaiban és körülményeiben egyaránt emberhez méltó tevékenység,
hanem arról, amely nem az.
A náci propagandaminiszter,
Goebbels legkedveltebb mondása volt, hogyha egy hazugságot elég gyakran
ismételnek, az emberek előbb-utóbb elhiszik. Ez azonban abszolút értelemben
véve egyáltalán nincs így: a szabad akarat az egyén ítéletében ennek is gátat
szabhat. A szabad akarattal rendelkező ember azonban ritkán magányos; mellette
áll a család és a hasonló elveket valló emberek közössége, amely az egyén
számára erkölcsi támaszt nyújt. A hazugságnak vele szemben nem sok esélye van.
A hazugság "felvevőpiacát" azok az emberek alkotják, akik szabad
akarattal nem rendelkeznek és magányosak, akár családban élnek, akár nem. A modern pesszimizmus, mint jelenség
definíciójában nemcsak a "borúlátás" elemének kellene szerepelnie,
hanem a magánynak és a kommunikáció hiányának is. A modern pesszimizmus
emberfelfogását kendőzetlenül mutatja be az abszurd dráma:
"...az ember mindig a társadalmi helyzet vagy a történelmi
környezet esetleges körülményeiből kiemelve szerepel, és csak az élet alapvető
alternatíváival, alapvető szituációival néz szembe. Beckett vagy Gelber
drámáiban az ember az idővel néz szembe és azért vár, várakozik születés és
halál között, a halál elől menekülve kúszik egyre magasabbra, mint Vian
drámájában vagy süllyed passzívan lefelé a halál felé, mint Buzzatinál,
fellázad a halál ellen, szembenéz vele és elfogadja, mint Ionesco Bér nélküli
gyilkosában, kibogozhatatlanul belebonyolódik az illúziókba, a tükröket tükröző
tükrök délibábjába, és örökre elrejtőzik a végső valóság elől, mint Genet
drámáiban, megpróbálja megszilárdítani helyzetét vagy kitörni a szabadságba,
csak hogy végül újabb börtönben találja magát, mint Manuel de Pedrolo
paraboláiban, szeretne valami szerény helyet kimérni magának a környező hideg
sötétségben, mint Pinter alakjai, hasztalanul próbálja megragadni az értelmét
örökre meghaladó erkölcsi törvényt, mint Arrabalnál, belebonyolódik az
elkerülhetetlen dilemmába, hogy a legserényebb erőfeszítés ugyanahhoz az
eredményhez vezet, mint passzív tunyaság - mint Adamov korábbi drámáiban, és
mint a darabok nagy többségében örökre, megmásíthatatlanul magányos, befalazva
él szubjektivitásának börtönében és képtelen kapcsolatot teremteni
embertársaival."[1]
Az elidegenedett, "szubjektivitásának börtönében" élő
magányos ember az etikai pesszimizmus terméke. Magányossága és perspektíva
nélküli önszemlélete nagy részben megfosztja a kommunikáció, valamint az emberi
közösségbe való tartozás lehetőségétől, de nagymértékben alkalmassá teszi arra,
hogy tagja lehessen egy olyan emberi csoportosulásnak, amely nem közösség,
hanem magányos és perspektíva nélküli individuumok halmaza; ez pedig a tömeg.
A tömeg, mint fogalom a
kriminológia, a szociológia és a szociálpszichológia tudományának kutatási
területéhez tartozik. A XIX. században úgy vélték, a tömegbe tartozó emberek
elmebajosok, a társadalomból kisodródott, és ezért azzal ellentétes
"emberi salak"[2] vagy
egészen egyszerűen bűnözők. A fordulatot Gustave Le Bon A tömegek lélektana
(Psychologie des Foules) című műve jelentette. A francia szerző úgy érvelt,
hogy
"...a tömegek normális egyénekből állnak, akiket a tömegben való
részvételük okán átalakít valamely különös, kollektív lélektani folyamat."[3]
A tömegben az egyén feladja
önmagát, erkölcsi kontrollja megszűnik, és romboló ösztönei kerülnek előtérbe.
A változás több lépésben megy végbe. Feltételei:
"...a tömeg anonimitása, az a hiedelem, hogy a tömegen belüli
cselekvésért nem vonható felelősségre, s a legyőzhetetlenség fokozódó érzése a
tömeg oldalán."[4]
A tömeg és a nyilvánosság
elméleti megkülönböztetését először Gabriel Tarde francia szociológus, illetve
az amerikai Robert Ezra Park végezte el. Utóbbi a következőképpen:
"A tömeg egy kollektív hajtóerő hatásának van alávetve, melynek
minden kritika nélkül engedelmeskedik. A nyilvánosságot ezzel szemben — épp
azért, mert különböző véleményű individuumokból áll — körültekintés és ésszerű
gondolkodás vezérli."[5]
Park használta először a
tömegviselkedésre a társas interakcióval szemben a"cirkuláris
reakció" kifejezést.
A szociológiai gondolkodás fényt
derített arra, hogy a "tömeg" nem az egyetlen lehetséges emberi
csoportosulás, "sok ember halmaza" nem feltétlenül alkot tömeget; és
a tömeg sem csak attól tömeg, hogy a tagjai együttesen tombolnak az utcán.
"A nyugati szociológiában központi helyet foglal el az emberi
társadalom csoportjainak, szerveinek, intézményeinek strukturális és funkcionális
elemzése. Különböző elméletek születtek, amelyek megpróbálják rendszerezni
ezeket a társadalmi csoportokat. Durkheim Emil például négy ilyen csoportot
különböztet meg. Az első három önálló életre képes kisebb részekből,
szelvényekből, szegmentumokból áll, a negyedik azonban már olyan szervek egész
rendszeréből, amelyek önmagukban életképtelenek. Ferdinand Tönnies két típusa a
"közösség" (Gemeinschaft) és a "társadalom" (Gesellschaft);
az első a naturális gazdálkodással és a közvetlen termékcserével, a második az
árutermeléssel függ össze. Lényegében ennek felel meg az amerikai
szociológiában közkedvelt beosztás, amely elsődleges és másodlagos csoportokat
különböztet meg. Georges Gurvitch viszont háromféle csoportot nevez meg: a
tömeget, a közösséget és a társulást; itt azonban a különbség elsősorban a
kapcsolat intenzitásától függ. Megint másfajta Bronislaw Malinowskinak, a
funkcionalista iskola megalapítójának rendszere. Malinowski az emberi
tevékenységeket funkciójuk szerint osztályozza, és ennek alapján építi fel a
különböző szervezetek rendszerét."[6]
Ezek a felosztások azonban még
mindig félreérthetőek. Mi is hát a tömeg?
Az elemi tömegviselkedés
elméletét 1939-ben dolgozta ki a chicagói Herbert Blumer. A tömeg szabálytalan,
véletlenszerű és koordinálatlan viselkedésére Blumer a "nyugtalanság"
(restlessness) kifejezést vezette be. Blumer szerint
"...a társadalmi nyugtalanság állapotában levő emberek keresnek
valamit, de nem tudják, mi az valójában. Céltalanok, viselkedésük véletlenszerű
és kiszámíthatatlan, félelemmel tekintenek a jövőre, izgatottak, és
különösképpen sebezhetők."[7]
A tömeg átalakítja, voltaképpen
"lefokozza" az individuumot. Eme úgynevezett transzformációs
hipotézist számos bírálat érte. A szociológusok úgy gondolják, hogy csúsztatásokkal
terhes, több állítása problematikus, és egyáltalán nem tudja hiteles
magyarázatát a jelenségnek, amelynek a vizsgálatára vállalkozott. Ha azonban a
"tömeg" fogalmát nem konkrét, 'sok emberből álló utcai csoportosulás'
értelemben, hanem elvont értelmében használjuk, az elmélet több részének is
hasznát vehetjük.
A "tömeg" a XIX. és a
XX. századi gondolkodás kulcsfogalmai közé tartozott. A filozófia határozott
különbséget tett a művelt emberek ízlése, illetve az
"alacsonyrendűnek" tartott tömegízlés között. A modern értelemben
vett olvasóközönség a romantika korszakában jött létre; "irodalmi
ízlés" tekintetében tehát "tömegről" beszélni ennél hamarabb nem
lehet. A romantika korának filozófiai gondolkodása rávetette magát a problémára.
"Egy dráma vagy egy regény gyakran lebilincsel minket
érdekességével, pedig annyira hiányzik belőle minden szépség, hogy utólag
szégyelljük magunkat, amiért ennyi időt fecséreltünk rá. Ez esik meg velünk
egynémely olyan drámánál, amely az emberiség és az élet lényegéről nem ad
tiszta képet, egészen lapos, sőt elrajzolt karaktereket ábrázol, a természet
lényegével voltaképpen teljesen ellentétes szörnyszüleményeket. De az események
menete, a cselekmény szövevényei olyan kuszák, a hős a helyzete miatt annyira
belopja magát a szívünkbe, hogy addig nem nyugodhatunk, amíg a bonyodalom föl
nem oldódik és a hőst biztonságban nem tudjuk. Amellett a cselekmény menetét a
szerző olyan ügyesen tartja kézben, olyan ügyesen szövögeti, hogy mindvégig
feszülten várjuk a további fejleményeket, és mégse tudjuk kitalálni őket,
úgyhogy a feszültség és a meglepetés közepette együttérzésünk mindvégig eleven
marad, és olyan jól szórakozunk, hogy nem is érezzük az idő folyását. Kotzebue
legtöbb darabja ehhez a fajtához tartozik. És a nagy tömeg ezt tartja jónak,
mert szórakozást, időtöltést keres, nem pedig felismerést, viszont a szép a
felismerésből ered, ezért az iránta való fogékonyság éppoly sokféle, mint a
szellemi képességek. Az ábrázoltak belső igazsága iránt, hogy összhangban van-e
az ember lényével vagy azzal ellentétes, a nagy tömegnek nincs érzéke."[8]
A "tömeg" fogalmát
tehát részben az ízlés oldaláról fogalmazták meg. Hogy ez helyes, vagy nem
helyes, annak kifejtésére nincs terjedelmünk. Csupán annyit jegyzünk meg; ebben
az elkülönítésben legalább annyi szerepet játszott az "elit"
elkülönítésének igénye, mint a "tömeg" ízlésének - vagy a tömegízlés
némely elemeinek - valóban elítélendő volta.
Egészen más oldalról fogalmazódik
meg a tömeg a XX. századi közgondolkodásban. A tömeg itt elmagányosodott
emberekből áll, ők a társadalom válságának igazi kárvallottjai.
"..az Isten mindenekelőtt a tömegek számára halott, azok számára,
akik egyik napról a másikra élnek és elvesztettek minden kapcsolatot az emberi
állapot alapvető tényeivel - és titkaival - amelyekkel hajdan vallásuk élő
szertartásai összekötötték őket, e szertartások révén valaha valódi közösség
részei voltak, nem pedig puszta atomok egy atomizálódott társadalomban."[9]
Erről a minősítésről azonban
"az a fránya tömeg" nemigen óhajtott tudomást venni. A nagy tömegek
viselkedésére, önszemléletére számos tényező hatott a XX. században, de úgy
tűnik, a modern művészet róluk alkotott véleménye a legkevésbé. Pedig reagáltak
a "magas művészet" formabontásaira, hagyományoktól eltérő ember-és
világlátására: a legteljesebb ellenszenvvel és közönnyel. A mai napig.
Ennek nyomán alakult ki a modern
gondolkodásban a ma is sokat hangoztatott "tömegkultúra-elitkultúra"
antinómiája. Leegyszerűsítve ez voltaképpen arról szól, hogy a kultúrában
szemben áll egymással a "tömegkultúra" képében a nagy, népszerű
alacsony nívójú ördög, illetve az "elitkultúra" képében a kicsi,
népszerűtlen, magas nívójú angyal. Ilyen egyoldalúan kellett utalnunk rá, mert
mindenütt pontosan ilyen egyoldalúan, a jó-gonosz szembenállás analógiájára
fogalmazzák meg. Ezzel a problémával a későbbiek során foglalkozunk; itt csak
jeleznénk: nem igazán hiszünk ennek a szembeállításnak a realitásában;
legalábbis abban az értelemben nem, ahogy az "elitkultúra" képviselői
manapság oly gyakran hangoztatják. Arnold Hauser is érzi, hogy valami nincs
rendben körülötte:
"Napjaink művészeti tömegtermelésének, mint minden művészetnek,
ideológiai eredete és célja van; és a modern propaganda eszközök segítségével
kétségtelenül sikeresebben szolgálja céljait, mint valaha. Mégis, a
vulgármarxizmus legnaivabb megnyilvánulása lenne az az állítás, hogy a művészet
termelői ördögi összeesküvést szőttek a szellem ellen."[10]
Mi sem hiszünk ebben, mert a
valóság egészen más. Most azonban csupán a "tömeg" fogalmának
értelmezése kapcsán kellett megemlítenünk, később térünk vissza rá.
Láthatjuk, hogy a modern
szóhasználatban az átvitt értelmű "tömeg" kifejezés legalább kétféle
jelentésben használatos:
1. 'magányos emberek halmaza';
2. 'akik nem tartoznak az elithez'.
Mi most kizárólag az 1. értelemben
használjuk. A "tömeg" azon -
metafizikai értelemben - magányos egyének halmaza, akik elméleti vagy
gyakorlati életfelfogásukban alapvetően pesszimisták; voltaképpeni egyéni
céljaik és törekvéseik nincsenek; hatalmi, politikai, gazdasági, vagy bármely
más szempontból viszonylag könnyen manipulálhatók, mozgósíthatók - mégpedig
nemcsak valamely hatalom érdekében, hanem annak ellenére is - olyan célok
érdekében, amelyek számára az örök emberi-erkölcsi igazságok nem relevánsak.
Tömegiesedésük több dimenzióban
is végbement: napjaink tömegszórakoztatása helyenként a tömegember egyfajta
kiképzésévé változott az általa terjesztett mélységes lelki üresség révén.
"A szórakozási szenvedély aggasztó ellentéte a kreatív játék
örömének."[11]
A kocsmák, diszkók, játéktermek,
illetve a házibulik lelki sivárság tekintetében legfeljebb a régi korok gyilkoló-rabló
zsoldos katonáinak féktelen tivornyázásaira emlékeztetnek. A racionális vagy
irracionális bűntudat keltette önpusztító indulat teszi őket közössé. A
résztvevők saját belsőjük hangjait olyan pokoli, az egészséget is károsító
lármával nyomják el, amely önmagában is a határtalan kétségbeesés és az
irracionális agresszivitás szimbólumává vált. Az öntudat kioltásának eszközei -
az alkohol és a kábítószer - a szabad akarat agresszív és öngyilkos elvetésének
jelképei. A tömeg szórakozva dehumanizálja és dehumanizálva szórakoztatja
magát. Az ilyen "szórakozásban mindig ott bujkál valami önveszélyes
démoniság.
"A démoni a jótól való szorongás. Az ártatlanságban a szabadság
nem mint szabadság tételeződött, ennek lehetősége a szorongás volt az
individualitásban. A démoniban fordított a viszony. A szabadság mint
nem-szabadság tételeződött; mert a szabadság elveszett. A szabadság lehetősége
itt ismét a szorongás. A különbség abszolút; mert a szabadság lehetősége itt a
nem-szabadsággal való viszonyban nyilvánul meg, és ez a nem-szabadság éppen az
ártatlanság ellentéte, mely a szabadság felé mutató határozmány. A démoni a
nem-szabadság, amely önmagába szeretne zárkózni. Ez azonban lehetetlenség, és
az is marad, mert a nem-szabadság mindig megőriz valamilyen viszonyt, és ha ez
látszólag teljesen el is tűnik, mégis megvan, és a kommunikáció pillanatában a
szorongás azonnal megjelenik."[12]
Mintha kifejezetten erre a
"szórakozásra" vonatkoznának Kierkegaard szavai. Azonban önmagában
véve még ez a "démonikus" sem lehet "végzetes". Tévednek azok
az elméleti bölcsek, akik - egyedül a szórakozásnak az imént említett fajtáit
látva szem előtt - azt állítják, hogy a szórakozás "önmagában véve"
rossz, és "önmagában véve" dehumanizál. A végzetelvűség
"elméleti" kiterjesztése semmivel sem jobb a végzetelvűség egyéb
megnyilvánulásánál - mert mindkettő a szabad akarat hiányának valamilyen
aspektusát képviseli.
"Vagy a szórakozás dehumanizálja az embert, vagy az ember
humanizálja a szórakozást. A második alternatíva szubjektív feltétele az a
boldog ember, aki kiegyensúlyozottan, békében él önmagával. Életének tartalma
és küldetése, iránya és valódi történetisége van. Leköti a munka, a feladatok,
az emberi kapcsolatok. A szórakozás az ő számára megérdemelt, de alkalmi és
tudatos lazítás."[13]
Súlyos tévedés a "sznob
entellektüellek" sokat hangoztatott dogmatikus tétele is a szórakozás
önmagában vett "erkölcsi alantasságáról".
"...a művelés és szórakozás nem ellentétes egymással, hanem
egymásból folyó, egymást befolyásoló, ezért a művelődés formái abból a
szempontból is értékelendők, hogy milyen mértékű művelési lehetőségre, milyen
szórakoztató mértékű tevékenységben nyújtanak lehetőséget."[14]
Nem az önmagában vett szórakozás
dehumanizál, hanem a szabad akaratról való lemondás. Az viszont kétségtelen,
hogy a szabad cselekvés tudatos vagy nem
tudatos elnyomását elősegítő, dehumanizáló és önpusztító „szórakozás” minden
emberhez méltó életcélt és emberi tartalmat háttérbe szorítva döbbenetesen
vegetatív szintre tudja kényszeríteni az áldozatait; az értelmetlen
"szórakozás" mindenkor teljesebbé teheti a szabad akarat feladását. A
metafizikai önfeláldozás ellentétele a semmi. A belékerült emberek készen
állnak a totális pesszimizmus befogadására. Nemcsak szabad akarattal nem
rendelkeznek, hanem az ahhoz szükséges szabad elhatározásra is képtelenek, azaz
alapvetően hűtlenek önmagukhoz.
"Az elhatározottság konstituálja az egzisztencia hűségét tulajdon
Önmagához. Mint szorongásrakész elhatározottság, a hűség egyszersmind tisztelet
is az egyedüli autoritás iránt, amely egy szabad egzisztálás számára létezhet,
az egzisztencia megismételhető lehetőségei iránt."
A pesszimista megfosztja az
egyéneket szabad akaratuktól és önmagukhoz való hűségüktől; majd az ilyen
egyének eltömegesítésével a voltaképpeni szabad elhatározás lehetőségétől is.
Az ilyen, önmagukhoz hűtlen
emberekből álló tömeg létrehozása és állandó újratermelése képezi az etikai
pesszimizmus "történelmi küldetését".
Az élet "ingyen nem ad
semmit"; "mindennek ára van"; valamiről mindig "le kell
mondani". A teljes élet "objektíve" lehetetlen. Az élet
"állandó kompromisszum", és az ember csupán az önfeladás különféle
módozatai között tud "választani". Egyik oldalon a fokozódó
kiégettség, a másikon pedig az emberi mivoltból alapvetően következő újra és
újra megújuló remény: ez az ellentmondás a "nyugtalanság" forrása. Az
állandó megalkuvások keltette csömör és öngyűlölet nemcsak a többi emberrel
szembeni - egyáltalán nem "irracionális" - bizalmatlanságnak és
agresszivitásnak oka, hanem a további, még erősebb pesszimizmusnak is eredője.
Innen ered az esetleg kiszámíthatatlan viselkedés, a megmagyarázhatatlan
agresszivitás, meg a "tömegszerűség" összes egyéb megnyilvánulása:
forrása mindig az önszeretet és a szabad elhatározás képességének hiánya. A
pesszimizmus mindig elindít egyféle öngerjesztő mechanizmust; úgy fogható fel,
mint valami önmagával táplálkozó és folyton növekedő undorító mitológiai
szörnyeteg. De hatalma csak addig terjed, amíg az első igazi elhatározás gátat
nem vet neki - a következő már könnyebb. Végső trónfosztása azonban csak akkor
képzelhető el, ha megpróbáljuk magunkat őszintén szeretni, és minden percben
azonosak maradunk önmagunkkal. De még mindig nem mondtunk el mindent - még
vázlatosan sem - a pesszimizmusról.
Az öncélú, romboló lázadás mögött
szintén a pesszimizmus - és a szabad akarat feladása - áll. Az ember érzi, hogy
valami nincs rendben, nincs rendben a világban, és nincs rendben önmagában - és
görcsösen próbál cselekedni. De az ilyen lázadásnak nincs programja és nincs
célja. Tartalma sem lehet egyéb, mint az öncélú és öntörvényű pusztítás. Hogy a
modern drámairodalomban ez hogyan megy végbe, arról Robert Brustein rajzol
kitűnő kórképet:
"Midőn Nietzsche kijelenti, hogy Isten meghalt, egyszersmind az
összes hagyományos érték halálát is kimondja. Az ember csak úgy teremthet új
értékeket, ha Istenné válik: a nihilizmussal szemben a lázadás jelenti az
egyetlen alternatívát. Nietzsche gőgös akarom-ja egy abszurd univerzumra volt
kétségbeesett válasz. És - miként Albert Camus írja nagy tanulmányában, A lázadó
ember-ben (L'Homme Révolté) - minden modern lázadás "az irracionalitás
látványából születik, egy igaztalan és megfoghatatlan állapottal való
szembesülésből". Ugyanevvel a metafizikai abszurditással szembesül a
modern drámaíró is, amikor elfogadja Nietzsche kihívását, vagyis az elutasítás
pozícióját, ami aztán konfliktusba sodorja korunk szükségszerűségeinek
törvényeivel. Elutasít magától Istent, egyházat, közösséget és családot — és
síkraszáll az egyén jogaiért a kormányzatok, az erkölcs, a hagyományok és a
szabályok nyomásával szemben — magára ölti a lázadó szerepét, aki nem tűr
béklyót, és eltökélt szándéka, hogy minden korlátot széttörjön."[15]
Az ilyen lázadás merőben öncélú.
"...a társadalmi dráma kipellengérezni és ostorozni akar, amikor
bemutatja a modern életet — utánzás, de lényegében szatirikus célokat szolgál.
Csakhogy az ilyen lázadás negatív. A drámaíró továbbra is megpróbálhatja megölni
Istent (persze csak isten földi intézményei és hatalmának kijelölt szolgái
révén), de már nem azon fáradozik, hogy egyházat építsen: a társadalom ellen
lázad, de ritkán mondja meg konkrétan, miféle alternatívát javasol azok helyett
a dolgok helyett, amelyeket szeretne elpusztítani."[16]
Az ilyen lázadás a szabad
akaratról való lemondást demonstrálja: dühödt vergődés egy metafizikai hálóban,
általában olyan pesszimizmus gerjesztette nosztalgiával párosulva, amelynek
tárgya valamely nem elérhető dimenzióban található. A valóban heroikus erőfeszítések
rossz alapról és rossz irányba történnek, és csak arra jók, hogy
"bizonyítsák" az emberi cselekvés és az emberhez méltó élet
"lehetetlenségét". Kártékonyságuk többek között abban áll, hogy
"lázadó" magatartásuk külsőségeit elterjesztve "példát mutatnak"
a szabad akarat feladására nemcsak a szalonlázadás és a parttalan
nonkonformizmus, hanem a valóságos bűnözés irányában is. Az ilyesféle
"lázadás" mindig szereptévesztés és úttévesztés. Azt szolgálja, ami
ellen minden erejével tiltakozott: a tömegesedést.
"...a modern világ jó dolgokat keresett rossz úton; ezzel
megingatta a bizalmat az autentikus emberi értékkel szemben, melyeket most meg
kell menteni, olymódon, hogy teljesen újjáöntjük a humanizmust." [17].
Az autentikus emberi értékek alapja kizárólag a szabad akarat és az
arra épülő szabad cselekvés lehet.
A pesszimizmus önmagát nemcsak
olcsó tömegáru, hanem exkluzív luxuscikk formájában is képes felkínálni. Van
"előkelő" és "arisztokratikus" változata is.
Ez nemcsak a külsődleges sznobizmus
formájában nyilvánul meg. Nem is csupán "csapda balfácánoknak" pozőr
entellektüellek - azaz voltaképpen megint csak a sznobizmus - számára; hanem ez
egy olyan meggyőződés, hogy a "talmi" és "ostoba"
optimizmussal szemben a pesszimizmus valami "mélyebb", "komolyabb",
"intellektuálisabb", "elvontabb szellemiségű",
"mélyenszántóbb" gondolkodásmód, olyan, amely "a szellem
embereihez" méltó.
A csapdájába esettek -
világfájdalmas tekintetű ifjak, akik lehetőleg minél több ember szeme láttára
igyekeznek az emberiség "sorskérdésein" töprengeni; jólöltözött-sorsüldözött
entellektüellek, akik az értelmiségi léttel járó "mérhetetlen
szenvedésről" értekeznek; szándékosan elhanyagolt külsejű
"nagyemberek", akiket félig elpusztított a világ válsága feletti
aggodalom; vagy a "megnemértettség", esetleg a
"koránérkezettség" mára közhellyé silányodott pózában szalonsanyargó
típuszsenik, akinek a "művészi mondanivalója" oly bonyolultan
magasröptű, hogy azt "nyelv már nem is tudja kifejezni", ezért többnyire
nincs is se füle se farka - voltaképpen egyfajta "etikai skizofrénia"
helyzetébe hozták magukat: mert a mindennapi élet jelenségeivel, eljárásaival,
kapcsolat-típusaival szemben örökké hangoztatott fenntartásaik ellenére
kénytelenek hétköznapi létükben pontosan az egyébként fennen kárhoztatott módon
létezni. Vásárolnak a boltban, építkeznek, laknak, étkeznek, pénzt adnak ki és
fogadnak el, emberekkel lépnek "mindennapi", "profán"
színezetű kapcsolatokba - néha még gyermeket is nevelnek. "Etikai
skizofréniájuk" nemcsak abban nyilvánul meg, hogy "hétköznapi
létmódjukban" pontosan azt teszik, amit "nem-hétköznapi
létmódjukban" kárhoztatnak; hanem abban is, hogy kétféle "létmódjuk"
hirdetett és gyakorolt emberi döntései között fényévnyi a különbség.
"Arisztokratikus" pesszimizmusuk ezen ellentmondást néha akaratuktól
függetlenül ki is élezi. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy
hétköznapjaikban olyan tulajdonságokat is mutatnak - a személyeskedő kicsinyességtől
a durva anyagiasságig -, amelyek megkérdőjelezik azon maguknak vindikált szerep
érvényességét, miszerint jogukban állna minden, az övéktől különböző
szubkultúra is viselkedésmód felett "felülről" ítélkezni. Így
alapvetően a tulajdon világlátásuk miatt álszent és őszintétlen helyzetbe
hozták magukat, amelyet vagy cinikusan elfogadnak, vagy egyik krízishelyzetből
a másikba botorkálnak - amelyeket mindig "a világ", vagy "a
szükségszerűség" számlájára írnak.
Lássuk most optimizmus és
pesszimizmus ezen "arisztokratikus" felfogását egy olyan magyar költő
megfogalmazásában, akinek pesszimizmusát az élete, ha jóvá nem is hagyja,
utólag hitelesíti:
"...nézzünk körül az optimizmus csendesebb világában. Itt inkább a
gyakorlati élethez kell magunkat tartanunk, mert a szellemi életben
meglehetősen ritka, s ott is, ahol előfordul, nem jelenti annak magas fokát.
Vannak ugyan vidám nevető szellemek, mint Arisztophanész, Rabelais, Cervantes,
Moliere, Beaumarchais, csakhogy ezek sokkal közelebb állnak a pesszimizmushoz,
mint az idealista Schillerek, Lamartine-ok, stb. De a mindennapi életben jókora
adagban található az igazi, hamisítatlan optimizmus. Minden úgy van a
legjobban, ahogy van. Teljesen ésszerű dolog, hogy vannak urak és szolgák, gazdagok
és szegények, hatalmasok és elnyomottak, egészségesek és betegek; a tavaszra
bölcsen nyár, a nyárra ősz és az őszre tél következik; rendjén van, hogy reggel
felöltözködjünk, és este levetkőzzünk, hogy amit megtettünk, azt újra kiadjuk;
a természet bölcs előrelátásáról tanúskodik, hogy mindenre akad ember: Don
Juanra és trappistára, hóhérra és irgalmas nénére, diplomatára és
cirkuszlovasra; borúra derű, nappalra éjjel, gyönyörre fájdalom, élvezetre
nélkülözés következik, hogy az ember magát el ne unja, mert "delectat
varietas"; a különböző koroknak különböző gyönyörei vannak, s ha az
embernek van pénze, szép felesége, jó egészsége és kellő kényelme, boldog lehet
a jég hátán is....S mégis valami kell a filiszterek e boldogságához: igen langyos,
igen lassan csörgedező vér, jó gyomor és a Schillerénél és Byronénál valamivel
kevésbé tömött agyvelő. Hasonlítsunk most össze egy átlagos optimistát egy
átlagos pesszimistával. Az optimista. Egészséges ember, ösztöneiben higgadt,
van, miből megéljen, alkalmazkodik a viszonyokhoz, egyik napja olyan, mint a
másik, és a Szfinx sosem adott fel neki megfejtésre rejtvényt. A pesszimista.
Krónikus gyomorhurutban szenved, ideges és túl érzékeny, vágyai elérésében
lépten-nyomon akadályokra bukkan, okvetlenül van egy jó vagy rossz szenvedélye,
amelyben mértéktelen és a Szfinx által feladott rejtvényt nem bírja megfejteni.
Az eredmény, hogy az optimista azt mondja a világra: Eldorádó! — a pesszimista:
Dante pokla!"[18]
Reviczky Gyula értelmezése nagyon
jellemző az "arisztokratikus pesszimizmus" mai felfogására is.
Tálalásában az optimista ember úgy véli, "minden úgy van a legjobban,
ahogy van"; érdeklődése alapvetően anyagi-dologi: "ha az embernek van
pénze, szép felesége, jó egészsége és kellő kényelme, boldog lehet a jég hátán
is". Feltűnő a felsorolás steril érzelemmentessége: feleség, egészség,
pénz egy kategóriába kerül - ez azonban nem a valódi optimizmus tényleges
értékrendje, hanem eme értékrendnek a pesszimista tudaton átszűrt torz
interpretációja. A másik, ami feltűnik, a megvetéssel vegyes fanyalgó irigység:
az optimistának egyébre sincs szüksége, mint " igen langyos, igen lassan
csörgedező vér, jó gyomor és a Schillerénél és Byronénál valamivel kevésbé tömött
agyvelő"; tehát az optimista egészséges, gazdag és ostoba ember, aki
minden vonatkozásban képtelen jelentős alkotásra, hiszen" a Szfinx sosem
adott fel neki megfejtésre rejtvényt". A pesszimizmus önszemlélete szerint
tehát az optimizmus elmebeteg vigyor a pesszimizmusnak "a világ sorsán
töprengő komoly, tiszta arca" mellett. A torzkép önmagában hordja a
cáfolatát, a valóság ennek éppen a fordítottja. Ami tanulságos belőle, a
"morálisan fennkölt" eszmei zűrzavar, ami abból fakad, hogy az
"arisztokratikus" pesszimista őszintén hiszi azt, ami már első
hallásra is képtelenség: hogy a világot csak a pesszimizmus viheti előre. Ez
azonban többféle ellentmondást is szül. A pesszimista nem hihet abban, hogy a
világot bármi is előreviheti, ergo a világ nem is léphet előre; ha a világ
mégis előrelép, az önmagában abszurd, hiszen a világ előrelépése lehetetlenség.
A világ tehát abszurd. A pesszimista helyzete is abszurd, mert minden percben
mégsem lehet tökéletes pesszimista - úgy nem lehet élni - viszont az
"egyedül helyes" pesszimista világszemlélet állandó abszurd
ellentmondásban van mindenféle konkrét egyéni élethelyzettel. A művelt és
pesszimizmusában következetes pesszimista a világot - és benne önmagát - csakis
abszurdnak láthatja. Ebből természetesen nem az következik, hogy a világ
önmagában véve abszurd volna, csupán az, hogy a következetes pesszimizmus nem
juthat máshova.
Ez az a pont, ahol a pesszimista
számára a világ elveszíti minden értelmét.
"Az abszurd színház bátran szembenéz a ténnyel: akiknek számára a
világ elveszítette központi magyarázatát és értelmét, azok már nem fogadhatják
el az olyan művészeti formákat, amelyek még ma is érvényüket vesztett mércék és
elképzelések továbbélésén alapulnak: más szóval a magatartások és végleges
értékek törvényeinek megismerhetőségén, amely törvényeket korábban egy szilárd
alapból vonták le: az ember földi rendeltetése felőli egyértelmű
bizonyosságból."[19]
A világnak ezen a ponton már
nincs sem értelme, sem bármilyen pozitív jelentősége. Az értékek megszűntek. Az
ember maga is abszurd. Hazug minden érzelem, a világban nincsenek perspektívák,
az embernek nincsenek valóságos céljai, az erkölcs pedig üres fikció.
"A hazug életmódok abszurditásának szatirikus leleplezése mögött
az abszurd színház szembenéz az abszurditás egy mélyebb rétegével is — magának
az emberi állapotnak abszurditásával egy olyan világban, amelyben a vallásos
hit hanyatlása megfosztotta az embert a bizonyosságoktól."[20]
Ha megszűnik az erkölcs, az
érzelem, elveszíti jelentőségét a nyelv is.
"Ami a nyelv devalválását illeti, az abszurd színház összhangban
áll korunk uralkodó irányzatával. Ahogy George Steiner The Retreat from the
Word (El a szavaktól) című két rádióelőadásában rámutatott: a nyelv
devalválódása nemcsak a mai költészetre vagy filozófiai gondolkodásra jellemző,
hanem még inkább a modern matematikára és természettudományra."[21]
A modern természettudományokról a
pesszimizmus általában igen keveset tud, ugyanolyan keveset, mint az emberi
kommunikációról. Viszont az abszurd fogalma bevonul a filozófiába.
"A XX. századi egzisztencializmusban az abszurd filozófiai
kategóriává válik, és tragikus színezetet nyer."[22]
Hová vezethet mindez? A
pesszimizmus mindig a világvégével, a világ felszámolásával van kapcsolatban.
Hová vezet a pesszimista szemlélet a művészetben? Nemcsak az abszurdhoz. Spiró
György a következőket írja - már a csehovi dramaturgiával kapcsolatban is:
"a csehovi dramaturgia ilyen értelemben az európai dráma utolsó
megjelenési formája, a műfaj önfelszámolása. Ez az önfelszámolás azóta is tart.
Csehov népszerűsége a huszadik század színpadán, követőinek nagy száma, a
csehovi drámatípus továbbélése és az abszurd drámában való tetőzése (ami után
már valóban nincs következő lépés) a gesztus érvényességét bizonyítja."[23]
A cél tehát a műfaj, a dráma, vagy talán az irodalom és a művészet
önfelszámolása? Ez lenne a XXI. század fontos emberi céljainak egyike? Talán az
emberiség önfelszámolása is? A dráma az a műfaj, ahol színpad és nézőtér
közvetlen személyességében minden filozófia közvetlenül érvényesül(het),
illetve ahol a közvetlenség, valamint a színházi élményközösség hatalmas emberi
energiatöbblete folytán minden emberi gesztus filozófiai jelentőségre
emelked(het) és minden emberi szó filozófiává nemesül(het). Valóban önfelszámolásról kell beszélnünk,
de ennek az önfelszámolásnak a keretében egyáltalán nem a dráma, hanem a
mögötte álló, önnön, emberi értelemben csökevényes és morális szempontból
csökkent értékű mivoltában kendőzetlenül megmutatkozó "filozófia"
számolja fel önmagát. Most jutottunk el a pesszimizmus ultima ratio-jához.
Tudjuk, hogy a pesszimizmus
igazából nem érdekelt a világ megsemmisülésében, csupán abban, hogy egy
alapvetően fennmaradó világban tovább hangoztathassa borúlátó jóslatait a világ
megsemmisüléséről. Sem az abszurd, sem bármiféle másmilyen dráma sem érdekelt a
dráma műfajának önfelszámolásában, csupán abban, hogy továbbra is olyan
darabokat - esetleg előadásokat - hozzon létre, amelyek kapcsán a dráma
önfelszámolásáról lehessen beszélni. Az abszurd dráma voltaképpen nem az
állítólag abszurd világ, hanem csupán a valóban önmagában abszurd pesszimizmus
drámája. Voltaképpen divatjelenségnek is lehetne tekinteni, de ebben az esetben
elsiklanánk a lényege felett: az abszurd dráma a művészetben az egyetemes pesszimizmus
legadekvátabb megnyilvánulása. A pesszimizmus művészi formába rendezett
véleménye a világról és az emberiségről. Voltaképpen nagyon hálásak lehetünk a
pesszimizmusnak, hogy ilyen könnyen felismerhető formát öltött, és az abszurd
drámának is, amiért ilyen egyértelműen mutatta fel a színpadon a pesszimizmus
világ- és emberképét. Erre emlékezve mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a
pesszimizmus alapvetően romboló és negatív jelenség.
Szabad akarat és pesszimizmus
kizárják egymást. A pesszimizmus a gondolkodás tehertétele, szükségtelen
fenéksúly az emberi szellem hajójában. Pesszimizmus és optimizmus közötti
választás voltaképpen nem egyéb, mint választás a szabad akarat, illetve az
arról való lemondás között.
"Teljes optimizmus vagy pesszimizmus. E kettő között nincs
középút, mivel a Haladás természeténél fogva minden vagy semmi. Két irány,
csupán kettő, az egyik felfelé, a másik meg lefelé vezet, s nincs lehetőségünk
félúton megállni...Miként fogunk szabad akarattal dönteni a válaszúton, ahol, mivel
űz az Élet, s nem állhatunk meg várakozni - állást kell foglalnunk, hogy mit
tegyünk ezentúl?"[24]
Optimizmus és pesszimizmus között
alapvető minőségi különbség van.
Most, a XXI. század elején jött
el az ideje annak, hogy a szabad akaratot visszahelyezzük a jogaiba. Alapvetően
új korszak küszöbén állunk, az általunk ismert történelem során most először
csillant meg némi halovány reménye annak, hogy az egész emberiség egyetlen
közösséggé válhasson.
"Most először van úgy, hogy az emberiség egy szál magában néz
farkasszemet önnön jövendőjével, első ízben van a jövő férfiak és nők kezében
annyira, hogy meghatározhatják a Föld nevű űrhajó további utazásának irányát az
eljövendő századokra."[25]
Érezzük azonban mindannyian, hogy
a globalizáció politikusi, tábornoki és multinacionális menedzseri
"olvasata" az emberiség számára "még nem a Kánaán". Mivel a
globális kapcsolatrendszerek működése még igen sok kívánnivalót hagy maga után,
és a világ évtizedek óta ökológiai, energetikai és népesedési válságban van, a
krízis megoldására számos globális elképzelés született. Ezek közös alapja a
"fenntartható fejlődés" elve.
"A fenntartható fejlődés röviden olyan fejlődés, amely biztosítja
a jelen szükségleteinek a kielégítését anélkül, hogy lehetetlenné tenné a jövő generációk
szükségleteinek a kielégítését. Egy kissé továbbfejlesztett definíció szerint a
fenntartható fejlődés az emberi életminőség javulását jelenti úgy, hogy közben
a támogató ökoszisztémák eltartó képességének határain belül maradunk. A
fogalom tágabb értelmezés szerint jelenti a fenntartható gazdasági, ökológiai
és társadalmi fejlődést is, de szokás használni szűkebb jelentésben is, a
környezeti értelemben vett fenntartható fejlődésre korlátozva a fogalom
tartalmát. Ez utóbbi, szűkebb értelmezés szerint a fenntartható fejlődés
érdekében fenn kell tartani a természeti erőforrások által nyújtott
szolgáltatásokat és meg kell őrizni a minőségüket."[26]
A "fenntartható
fejlődés" területe manapság komoly szellemi aktivitást mutat. Fritjof Capra, valamint sokan mások is
munkálkodnak azon, hogy a fenntartható fejlődésnek megfelelő filozófiai,
gazdasági, szaktudományos és művészeti elvek megszülessenek. Ma már látható,
hogy ehhez szükségünk van az élet, az
emberiség, a felelősség elvének újradefiniálására; gazdaság és politika
feladatainak, kötelességeinek újragondolására. Olyan új fogalmak jelentek
meg, mint például az"ipari-ökológiai rendszer", a "körforgás
elve", az "energiafogyasztáshoz való jog", az "emberi
lakóhelyhez való jog", a "munkahelyhez való jog"; és új
értelemben vetődnek fel olyan régi fogalmak is, mint például a "teljes
foglalkoztatottság". Izgalmas új idők elébe nézünk, új feladatok
megoldásában kell részt vennünk. Lehet, hogy nekünk magunknak is,
gyermekeinknek és unokáinknak azonban egészen biztosan.
Bennünket, európai embereket az európai szellemi hagyományok is
köteleznek.
"Európa szellemi alkata" nem mást jelent, mint az európai (a
szellemi európai) történelem immanens filozófiai eszméinek felderítését, vagy
ami ugyanez, annak az immanens teleológiának a felderítését, amelyik az
egyetemes emberiség szempontjából tekintve új történelmi korszak beköszöntését
jelenti… annak az emberiségnek a korszakát, amely attól fogva létét, történelmi
életét az ész eszméiből, végtelen feladatokból szabadon alakítva akar élni és
csupán így tud élni."[27]
Most pedig beszéljünk az örök
igazságokról. Az erkölcsi igazság fogalmát akkor is feltételeznünk kell, ha
sokan nem hisznek, mások pedig csalódtak benne.
"Gyakran csodálkoztam azon, hogy emberek, akik büszkén
keresztényeknek vallják magukat, azaz a szeretet, az öröm, a béke, a
mértékletesség és a mindenki iránt való hűség híveinek, mégis a
legellenségesebb lelkülettel vetélkednek egymással s naponta a leghevesebb
gyűlöletet tanúsítják egymással szemben, úgyhogy hitüket vetélkednek egymással
s naponta a leghevesebb gyűlöletet tanúsítják egymással szemben, úgyhogy
hitüket könnyebben lehet ebből, mintsem amaz erényekből megismerni."[28]
A szeretetnek azonban nem a külvilág, nem is a másik ember a mértéke,
hanem saját magunk. Ha a szabad
akarat elvén vagyunk, a humanizmus álláspontjára kell helyezkednünk.
"A teljes humanizmus teocentrikus ihletésű. Igazán tiszteli az
emberi méltóságot, nem az elvont és nem létező egyénben, akinek sejtelme sincs
a történelmi körülményekről és rétegeződésekről, hanem minden valóságos és
létező személyben és életének történelmi összefüggésében. Az integrális
humanizmus a személy szabadságát akarja kivívni, s tudja, hogy az egész emberi
történelemre lesz szükség, hogy ezt a szabadságot teljesen meghódítsa. Tudja,
hogy az értékek rangsorában a szellemi életet, a szemlélődést és a szeretetet
illeti meg az első hely."[29]
A "teocentrikus világ"
bármely világnézetet valló ember számára érthető és felfogható. Általános
alapja a világ olyan magasabb rendje, amelyben az emberi erkölcsi értékek
teljes hatályban vannak.
Nem a civilizáció alkonyán, hanem
megújulásának korszakában élünk.
Folytatása
következik.
[1] ESSLIN, Martin: Az abszurd
jelentősége; Ford. SZÁNTÓ, Judit, Színháztudományi
Intézet-Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1967: 74.
[2] MOSCOVICI,
Serge: The Age of the Crowd. Cambridge, University Press, 1985: 71.
[3]
McPHAILL, Clarc: Blumer elmélete a tömegviselkedésről. (Ford. ÜLKEI Zoltán) in.
LENGYEL Zsuzsanna (Szerk.) Szociálpszichológia. Szöveggyűjtemény. Budapest,
osiris Kiadó, pp. 69-87. 1997: 70.
[4] McPHAILL, C. 1997: 71
[5] idézi: McPHAILL, C. 1997:
74.
[6]
VITÁNYI, Iván: A "könnyű műfaj". Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1965:
17-18.
[7] Idézi: McPHAILL, C. 1997:
77.
[8]
SCHOPENHAUER, Arthur (1981): Az érdekesről és az unalmasról. Ford. VÁMOSI, Pál;
in Kultusz és áldozat. A német esszé klasszikusai. Szerk. SALYÁMOSY Miklós;
Budapest, Európa Könyvkiadó; 139-149. pp., 1981: 143.
[9] ESSLIN, Martin: 1967: 73.
[10] HAUSER, A. 1978: 280
[11]
LORENZ, K. 1997: 232.
[12]
KIERKEGAARD, S. 1982: 349.
[13]
ÉLES, Cs. 1995:132
[14]
DURKÓ, M. 2000: 96.
[15]
BRUSTEIN, R. 1982: I / 14-15.
[16]
BRUSTEIN, R. 1982: I / 36.
[17] MARITAIN, J. é.n.: 12
[18]
REVICZKY, Gyula (1981): Optimizmus, pesszimizmus; in SŐTÉR, István (Szerk.) A
magyar kritika évszázadai. Romantika, népiesség, pozitivizmus. I-III. Budapest,
Szépirodalmi Könyvkiadó; III/ 136-137. pp.
[19]
ESSLIN, Martin: Az abszurd jelentősége; Ford. SZÁNTÓ, Judit, 1967:73.
[20] Ugyanott, 74.
[21] Ugyanott 75-76.
[23]
SPIRÓ, György: A közép-kelet-európai dráma. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986:
257-58.
[24]
TEILHARD DE CHARDIN, P. 1980: 288.
[25]
PECCEI, Aurelio; idézi: POSZLER, Gy. 1989: 199.
[26]
SZABÓ JÓZSEF: A fenntartható fejlődés társadalmi vonatkozásai nemzetközi
kitekintésben. in Acta Andragogiae et Culturae sorozat 19. sz. Felnőttoktatás,
ifjúság, művelődés. A Debreceni Egyetem Művelődéstudományi és Felnőttnevelési
Tanszékének tanulmányai; Szerk. RUBOVSZKY, Kálmán; Debrecen, 2001:42
[27] HUSSERL, Edmund: Válogatott
tanulmányai. (Ford. BARÁNSZKY JÓB László) Budapest, Gondolat Kiadó, 1972: 329.
[28]
SPINOZA, Benedictus: Teológiai-politika tanulmány. Előszó. (Ford. SZEMERE
Samu); in SŐTÉR, István (Főszerk.): Világirodalmi antológia II. kötet A XVII.
és a XVIII. század irodalma; 1962: 297.
[29]
MARITAIN, Jacques: A civilizáció alkonya. Ford. JUST, Béla; in. JUST, Béla
(Szerk.): Mi európaiak. Budapest, Cserépfalvi Kiadó; é.n.:18..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése