Semmiképpen sem hiszem, hogy teljesen a maga szakállára cselekedett
volna, de azt sem, hogy a császár utasítására.
Hogyan történhetett? Mik voltak a közvetlen előzmények?
Hogy utólag hogyan, mivel magyarázzák, nem érdekel. A „mindenképpen
szükségszerű volt, ha megtörtént” szikkadt nézőpontjából fakadó verejtékes
csőlátás megakadályozta a történészeket abban, hogy alaposabban utánajárjanak,
hogyan készülhetett ez a különös béke.
Kizárt dolognak tartom, hogy
Lipót császár a rendes szolgálati úton hivatalos megbízást adjon a
szentgotthárdi csata után a török táborban fogolyként tartózkodó követének,
kössön a szultánnal feltűnően előnytelen békét. A javaslatot és a megbízólevelet leírnák, iktatnák, mindenki tudomást
szerezne róla, akit hivatalból érint, meg aki szimatol. A külföld is. Velence
biztosan.
Nem így történt. A vasvári béke utáni közfelháborodás, amely nemcsak a
magyarok között volt általános, eléggé bizonyítja ezt.
Hogyan kommunikáltak a török fogságában lévő követtel? Talán rendes
diplomáciai küldöttséget küldtek, vagy futárt menesztettek? A török táborba?
Ami körül kedélybeteg, de változatlanul vérszomjas tatárok és akindzsik
portyáznak, akik valódi katonaság ellen a harcmezőn nem sokat érnek, de nagyon
vágynak rá, hogy védtelen embereket rabolhassanak ki, és mészárolhassanak le?
Háború idején?
Kizárt dolog, hogy a hivatásos diplomaták ezt vállalták volna!
Akkor hogyan kommunikált von Reniger? És – kivel?
A török fősereget hatalmas tömeg szokta kísérni¸ szolgahad, mindenféle
kézművesek, kiszolgáló népség, és – kereskedők. Utóbbiak közül néhány igen
befolyásos. A béke kimunkálói valószínűleg az üzletfeleik segítségét vették
igénybe a kommunikációhoz.
Reniger nem egyedül intézte a dolgot, de őt nem lehetett megkerülni.
Valószínűleg igen komoly érdekei fűződtek a békéhez. Bármilyen békéhez.
Mindenképpen a vasvári béke haszonélvezői közé kellett tartoznia, és alighanem
ahhoz a körhöz is, amelyiknek érdekében állott Zrínyi Miklós halála. Von
Reniger a megbízók csoportjának egyik tagja. Sokkal inkább odatartozik, mint
maga Lipót császár.
A vasvári békét a jelek szerint egy udvari kör kötötte török
üzletfeleivel összejátszva. A császárnak feltehetően sejtelme sem volt a
béketárgyalásról, utólag közölték vele.
Nyilván másokkal is, talán ezért telt el bő másfél hónap a békekötés és
annak nyilvánosságra hozatala között. Komoly belső küzdelem folyhatott.
Reniger és csoportja nemigen aggódott a császár reakciója miatt, a jelek
szerint kisebb gondjuk is nagyobb volt annál. Tárgyalópartnerük, Köprülü Ahmed
hasonló helyzetben volt, mivel az ő uralkodója sem törődött egyébbel a háremen
és a vadászaton kívül. A nagyvezír legnagyobb problémája az lehetett, miként
titkolja el a szentgotthárdi vereséget a szultán elől. Ha ugyanis az uralkodó
megtudja, hogy a birodalom fő erői nyílt ütközetben súlyos vereséget szenvedtek
a lenézett gyaurok hadától, a nagyvezír élete lyukas petákot se ér.
Mindazonáltal roppant érdekes béketárgyalás lehetett.
Reniger egész hadjárat alatt békeajánlatokkal zaklatta a nagyvezírt, ezekre
volt felhatalmazása, hiszen a császári udvar betegesen félt a török további
előnyomulásától. Montecuccoli állandó visszavonulása miatt már a legvérmesebben
reménykedők sem mertek győzelemre gondolni. Bécsben iszonyatosan túlzó adatok
forogtak közszájon a török had létszámáról.
A nagyvezír Reniger egyetlen ajánlatát sem fogadta el, némelyiket meg sem
hallgatta. A szentgotthárdi csata után azonban megváltozott a helyzet.
A harmincéves Köprülü Ahmed voltaképpen roppant ostobán viselkedett a
hadjárat alatt. Semmi oka sem volt rá, hogy ütközetre kényszerítse az amúgy is
állandóan retiráló ellenséget. Nyugodtan kivárhatta volna a neki tetsző
békeajánlatot. Nyeregben volt. Csaknem bármit elérhetett volna, amíg a serege
intakt.
Ostobán belehajszolta hadát egy csúfos vereségbe, ahol nemcsak a sereg önbizalma
ingott meg. A leghasználhatóbb alakulatai szenvedték el a legérzékenyebb
veszteségeket, és a tisztikar is meggyengült. Ha Montecuccoli támadásra szánná
el magát, a töröknek pánikszerűen kellene visszavonulnia. Köprülü Ahmednek
tudnia kell, hogy a különféle helyekről összetrombitált segédcsapatok –
havasalföldiek, moldvaiak, tatárok stb. – csak arra jók, hogy a létszámot
növelve a török főerőt lidérces sokasággá tegyék, a harcban szánalmas
teljesítményt nyújtanak, ha egyáltalán vállalják a harcot. A tatárok már
nemegyszer hagytak cserben török seregeket a harctéren, ha túlságosan erősnek
érezték az ellenséget. Ezekre a nagyvezír nem számíthatott. Ahogy az akindzsikre,
aszabokra, martalócokra, meg egyéb kisegítő alakulatokra sem. Ezek is csak
fosztogatásra valók, ha szorul a kapca, megfutnak. Szentgotthárdnál nem
nyújtott értékelhető teljesítményt a felsorolt kontingensek egyike sem, nem is
szenvedtek jelentősebb veszteséget. Ezekből most is van elegendő, létszámuk
csaknem korlátlan, alkalmazhatóságuk nagyjából nulla. Egyetlen szakasz
fegyelmezett muskétás feltűnésére pánikszerűen menekülnek, korbáccsal sem lehet
őket harcra kényszeríteni. A zsákmányt is hátrahagyják. Nem is vesztettek sok
embert.
Az értékesebb alakulatok annál inkább. A szentgotthárdi veszteség
oroszlánrésze a janicsár és szpáhi egységekre, a török főerő legértékesebb
csapatnemeire esett. Némelyik ezredük szinte teljesen kivérzett.
A szentgotthárdi csata utáni napokban a török had legfontosabb – és
szinte egyedül valóban hadrafogható – alakulatainak összlétszáma a kortársi
becslések szerint legfeljebb tizenöt-húszezer lehetett, de akad olyan vélemény,
amely ezek összlétszámát tízezernél kevesebbre teszi.
Ezzel szemben a keresztények a Szentgotthárdnál győztes hadseregen – a
császári, birodalmi, francia, illetve a Rajnai Szövetséghez tartozó hadakon
kívül még a következő erők felett diszponáltak:
v De
Souches tábornok északi hadteste, amely parádés győzelemsorozata után a
fősereghez vonható.
v A
Körmendnél győztes magyar egységek
v Délen
a Zrínyiek horvát és magyar, Leslie gróf császári alakulatai.
Köprülü Ahmed nincs nyeregben. Korántsem. Akkor miért lett ennyire
egyoldalú a békeszerződés?
Lehet persze azt mondani, hogy von Reniger halálfélelmében vagy
pipogyaságában nem vett tudomást uralkodója győzelméről, esetleg nem is
értesült róla – de ezt nem hiszem. Von Reniger egyáltalán nem tűnik teszetosza
balféknek.
Hát akkor?
Fentebb beszéltem már a vasvári békéről, de most újra fel kell idéznem. Ha
megvizsgáljuk a dokumentum szövegét, azonnal a szemünkbe ötlik, hogy az egykori
zsitvatoroki béke szövegét igyekszik követni. Már ahol tudja. Az ettől való
eltérések mindegyike súlyosan hátrányos a magyar királyra nézve. Érezzük, hogy
alkudozás volt, Reniger szinte állandóan engedményt tett, a nagyvezír soha.
Miért?
A végeredmény:
v Ezernél
több magyar falu kerül török uralom alá.
v Várad
és Érsekújvár a szultán kezén marad.
v Zrínyiújvár
nem épülhet újjá.
v Lugos,
Karánsebes és Borosjenő várait a török kapja.
v Erdélyben
nem állomásozhat osztrák katonaság.
v Székelyhíd
várát le kell rombolni.
Mintha Szentgotthárdnál a török aratott volna diadalt.
Ez bizony fényes, fölényes török győzelem. De ezt sem hiszem el.
Kötöttek gyorsan egy kereskedelmi egyezményt is, amit a vezető körök
előtt azzal reklámoztak, hogy megtölti a kincstárat. Nem töltötte meg.
Ez így túlságosan egyoldalúnak tűnik, és nem hiszem el, hogy Köprülü
Ahmed semmit sem adott volna a partnerének. A dolog roppant gyanús.
Elképzelhetőnek tartom, hogy valami nagyon is zártkörű megállapodás született a
vasvári béke mellett, ami bizonyos csoportok számára volt annyira előnyös, hogy
fel mertek vállalni egy ilyen, a birodalom és a császár számára egyértelműen
hátrányos békekötést.
Magától értetődik, hogy Lipót császár nem volt közvetlenül részese a
vasvári békekötésnek, abból előnye nem származott. Nélküle azonban aligha
merészelték volna ezt, a vasvári békéhez ilyen uralkodó kellett. III.
vagy IV. Ferdinánd uralkodása alatt nem mertek volna ilyesmire vetemedni. Ha
közülük az egyik ült volna még a trónon, sohasem kerül sor a vasvári békére.
Megint egy adalék, hova jut, mi mindent hagy figyelmen kívül az a
történelemszemlélet, amely a szükségszerűség üres blöffjének meddő hajszolása
közepette megfeledkezik róla, hogy a történelem egyetlen látható hordozója az
egyén.
Zrínyi Miklós meggyilkolásának tervezése valamikor itt kezdődött, a
vasvári béke megkötésének napjaiban. A vasvári béke megkötése után – vagy még a
béke első napjaiban – az érdekelteknek számba kellett venniük, kik azok, akik a
vasvári béke megvalósulását a gyakorlatban akadályozhatják. Ezek közül pedig
Zrínyi Miklós állt az első helyen.
Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen roppant fontossági és minőségi
különbség volt Zrínyi tervei és az őt meggyilkoló hitvány haszonleső banda
szándékai között. Akármire törekedtek utóbbiak, talán elérték, talán nem,
mindenképpen mérhetetlen kárt okoztak.
Zrínyi Miklós élete abban a
pillanatban nemcsak egyetlen ember létét jelentette, hanem sokkal többet,
hiszen Zrínyi volt a török elleni nemzeti és európai összefogás szimbóluma.
Még Pázmány Péter kezdte annak idején, de gyaníthatóan a koncepció
Bocskai István örökségének is részét képezte. Az egyetlen sikeres magyar
szabadságharc vezetője helyreállította az erdélyi fejedelemség státuszát,
kiebrudalta onnan az osztrákokat, és véget vetett az akkor valóban meddővé vált
török elleni háborúnak. Bocskai elgondolásában központi jelentősége volt az
erdélyi államnak; az addig a helyét kereső – legfeljebb a lengyel trón felé
alkalomadtán ugródeszkát jelentő – fejedelemség a magyar államiság átmentésének
feladatát kapta. Pázmány is ebből indult ki, tudván, ha az erdélyi állam
elveszítené nemzetközi státuszát, „gallérunk alá pökik az német”.
Most, hogy Erdélyt a régi elképzeléssel – a lengyel trón
megkaparintásának igényével – fellépő II. Rákóczi György tönkretette, az
események felgyorsultak. Nem volt miért várni, nem volt hová halogatni, a
helyzet Erdély bukásával csak rosszabbra fordulhatott. Beérett a több évtizedes
szervezés, Lipót császár nem kerülhette el a török elleni háborút.
Jellemző, hogy melyik intézmény szorította rá erre a még mindig habozó
uralkodót: a német birodalmi gyűlés. Ez is mutatja a magyar rendi szervezkedés
átgondoltságát, kiterjedtségét, erejét.
Már Bocskai is tisztában volt vele, hogy a fennálló helyzet mindenképpen
ideiglenes, ha nem sikerül az ország területi integritását helyreállítani, és a
hódoltságot minél kevesebb áldozattal felszabadítani a török uralom alól, a
magyar nemzet fennmaradásának esélye nincs. A felszabadító háború azonban nem
adódik magától, ki kell munkálni annak lehetőségét. Bocskai azt is látta,
hogy a Habsburgok maguktól sohasem jutnak arra az elhatározásra, hogy önként
kikergessék a törököt a hódoltságból, ezt csak a magyar rendek együttműködése,
összefogása, külföldi kapcsolatszerzése biztosíthatja. A „bécsi királyok”
számára a megmaradt Magyarország csak ütközőállam, örökös tartományaik védelmét
biztosító állandó harcmező.
Pázmány is így gondolkodott.
Volt még egy fontos epizód: a Habsburg család híres palotaforradalma
1608-ban. Mátyás főherceg a magyar rendek segítségét kérte a bátyja
trónfosztásához, és ennek érdekében fontos egyezményt kötött velük Pozsonyban.
Ez lényegében Bocskai elgondolását emelte törvényerőre.
A pozsonyi egyezmény igen sokáig maradt érvényben, még akkor is, amikor
már régen elveszítette a jelentőségét. Gyakorlatilag ezt ismételte meg bő
évszázad múlva a szatmári béke néven ismert egyezség is. Ez azonban már merőben
kártékony volt, hiszen a rendek úgy tettek, mintha Szent István
Magyarországa újjászületett volna halottaiból, és a politizálást úgy lehetne
folytatni, mintha az előző másfél század kitörlődött volna az időből. Ez a
magyar történelem ezt követő tragédiáinak egyik legfőbb oka.
Jellemző, hogy Zrínyi nem ebben, hanem politikai konföderációban
gondolkodott, amelybe a Habsburgoktól függetlenné váló Csehország is
beletartozott volna.
(Készülő alternatív történelmi regényemben ezt a lehetőséget járom körül.
A jelenlegi történetírás a „szükségszerűség” délibábjának kergetése közepette
teljesen hamis képet fest történelmünk perspektíváiról, utólag szentesíti a
históriai gazemberségeket, gyilkosan káros történeti tudatot teremt, és
muníciót szolgáltat a szomszéd országok tankönyvi szintre emelt
történelemhamisításaihoz.)
Különös helyzet állt elő: Magyarországon a születő európai
abszolutizmus korszakában nemcsak fennmaradt, hanem új dimenziót is nyert a
rendiség. Ez volt a török sanyargatta magyarság nemzeti fennmaradásának
záloga. Paradox szituáció volt, hiszen képviselői – maga Zrínyi Miklós is –
személyükben tulajdonképpen az abszolutizmus hívei voltak, azaz lettek volna,
ha méltó, Magyarország valódi érdekeit képviselő uralkodó ülne a trónon.
Így azonban arra kényszerültek, hogy hatékonyan védelmezzék a rendiséget,
és annak intézményeit. Bizonyos értelemben Istentől rendelt kötelességnek
vélték, hiszen úgy vélekedtek, hogy Magyarországot a magyar rendek
felelőtlensége juttatta a török kezére, ezért nekik is kell visszaszerezniük.
Nagyon vigyáztak hát a rendi intézményekre, illetve a szokásjogra. Ide
tartozott például a szólásszabadság. Akkoriban ez Európában teljesen
elképzelhetetlen volt, ahogy a rendiség magyar formája is a követi
utasításokkal, rendi jogokkal és törvényekkel egyetemben. Erre a közjogi bázisra támaszkodott a
magyar rendek legjobbjainak mozgalma. Mindent megtettek az egységért. Az sem
véletlen, hogy Zrínyi az országgyűléseken rendszeresen szót emelt a
protestánsok sérelmeinek orvoslása érdekében.
Zrínyi Pázmány Péter tanítványa, szellemi gyermeke volt.
Még a néhai esztergomi érsek kezdett nemzetközi kapcsolatok után
puhatolózni, hogy olyan európai összefogást teremtsen, amely elegendő erőt
tudna felvonultatni a török ellen. A mozgalmat Pázmány Péter halála után Pálffy
Pál nádor folytatta, tőle vette át a marsallbotot Zrínyi Miklós
1664 késő nyarán a török
kiűzésének ügye Zrínyi Miklós személyében összpontosult. Ő volt a mozgalom elvitathatatlan
tekintélyű vezetője, Európa-hírű politikus, sikeres hadvezér. A kontinens egyik
legismertebb embere. A neve itthon varázslatosan cseng: Zrínyi. A barokk korban
járunk, a név hatalom. Nomen est omen. Ezzel maga Zrínyi is tisztában van.
tudja, hogy „Nem utolsó horvát,
ráadásul Zrínyi vagyok”.
Zrínyi nagyszerű költő is volt, Szigeti veszedelem című barokk
eposzában – amellett, hogy méltó irodalmi emléket állított dédapjának, a
szigetvári hősnek – kifejtette a családjában már évtizedek óta élő
meggyőződést: 1566-ban Szigetvár ostroma és Szulejmán szultán ott bekövetkezett
halála fordulatot idézett elő az európai történelemben, végérvényesen
lezárultak a nagy török hódítások.
A jelenkori történettudomány ezt a tézist úgy utasítja el, hogy lényegében
fel sem veti. Nem biztos, hogy Zrínyinek ebben nem volt igaza. A
török hódítás lezárult, Isten elfogadta a szigetváriak áldozatát, itt,
Magyarországon fordult meg a történelem szele. A török hanyatlik, már kiűzhető,
de nekünk magunknak kell azért tennünk, mert helyettünk Isten nem cselekszik.
A barokk korban járunk, a névnek hatalmas jelentősége van. Zrínyi Miklóst
ugyanúgy hívják, mint dédapját, a szigetvári hőst. Ne becsüljük le ennek a
jelentőségét.
A magyar rendek óriási, minden tiszteletet megérdemlő munkát végeztek, a
magyar ügy ismertebb, nemzetközi megítélése sokkal jobb, mint később, bármelyik
szabadságharcunk idején. Arról nem is beszélve, hogy a külpolitikai
helyzet is lényegesen kedvezőbb annál, amilyen húsz, harminc, vagy ötven év
múlva lesz.
Mindezeket azért írtam ide, hogy megértsük, mi volt annak az oka, hogy ebben
a pillanatban senki sem állhatott Zrínyi helyébe. Zrínyi Miklós ebben a
pillanatban az egyetlen karizmatikus vezető. Halála több mint súlyos csapás,
katasztrófa. A rendi mozgalom lefejezése.
Az anyagi szemlélet állandóan azt akarja sugallni nekünk, hogy senki sem
pótolhatatlan, a gyakorlati életben pedig látjuk, hogy ez nem igaz. Minden
ember egyedi, és tökéletesen pótolhatatlan. Egy vezetőt sem pótolhat egy
másik, egy barátot sem akárki; nagyon is meggondoljuk, hogy a kisgyermekünket
melyik tanító gondjaira bízzuk, akárhogyan is próbál meggyőzni bennünket a
bürokratikus apparátus arról, hogy teljesen mindegy. Nem mindegy. A
személyiség sohasem mindegy. A szeretet, a tehetség, az együttműködni
tudás, az egyéniség varázsa semmivel sem pótolható.
1664 novemberében Zrínyi Miklós volt a magyar rendi mozgalomnak az a
vezetője, akit lehetetlen volt pótolni. Sajnos ezt a gyilkosok is tudták.
Mi volt a gyilkos indítéka?
Folytatása
következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése