2018. március 1., csütörtök

A vadkanra fogott gyilkosság - 14. rész

Semmiképpen sem hiszem, hogy teljesen a maga szakállára cselekedett volna, de azt sem, hogy a császár utasítására.

Hogyan történhetett? Mik voltak a közvetlen előzmények?

Hogy utólag hogyan, mivel magyarázzák, nem érdekel. A „mindenképpen szükségszerű volt, ha megtörtént” szikkadt nézőpontjából fakadó verejtékes csőlátás megakadályozta a történészeket abban, hogy alaposabban utánajárjanak, hogyan készülhetett ez a különös béke.

Kizárt dolognak tartom, hogy Lipót császár a rendes szolgálati úton hivatalos megbízást adjon a szentgotthárdi csata után a török táborban fogolyként tartózkodó követének, kössön a szultánnal feltűnően előnytelen békét. A javaslatot és a megbízólevelet leírnák, iktatnák, mindenki tudomást szerezne róla, akit hivatalból érint, meg aki szimatol. A külföld is. Velence biztosan.

Nem így történt. A vasvári béke utáni közfelháborodás, amely nemcsak a magyarok között volt általános, eléggé bizonyítja ezt.

Hogyan kommunikáltak a török fogságában lévő követtel? Talán rendes diplomáciai küldöttséget küldtek, vagy futárt menesztettek? A török táborba? Ami körül kedélybeteg, de változatlanul vérszomjas tatárok és akindzsik portyáznak, akik valódi katonaság ellen a harcmezőn nem sokat érnek, de nagyon vágynak rá, hogy védtelen embereket rabolhassanak ki, és mészárolhassanak le? Háború idején?

Kizárt dolog, hogy a hivatásos diplomaták ezt vállalták volna!

Akkor hogyan kommunikált von Reniger? És – kivel?

A török fősereget hatalmas tömeg szokta kísérni¸ szolgahad, mindenféle kézművesek, kiszolgáló népség, és – kereskedők. Utóbbiak közül néhány igen befolyásos. A béke kimunkálói valószínűleg az üzletfeleik segítségét vették igénybe a kommunikációhoz.

Reniger nem egyedül intézte a dolgot, de őt nem lehetett megkerülni. Valószínűleg igen komoly érdekei fűződtek a békéhez. Bármilyen békéhez. Mindenképpen a vasvári béke haszonélvezői közé kellett tartoznia, és alighanem ahhoz a körhöz is, amelyiknek érdekében állott Zrínyi Miklós halála. Von Reniger a megbízók csoportjának egyik tagja. Sokkal inkább odatartozik, mint maga Lipót császár. 

A vasvári békét a jelek szerint egy udvari kör kötötte török üzletfeleivel összejátszva. A császárnak feltehetően sejtelme sem volt a béketárgyalásról, utólag közölték vele.  Nyilván másokkal is, talán ezért telt el bő másfél hónap a békekötés és annak nyilvánosságra hozatala között. Komoly belső küzdelem folyhatott.

Reniger és csoportja nemigen aggódott a császár reakciója miatt, a jelek szerint kisebb gondjuk is nagyobb volt annál. Tárgyalópartnerük, Köprülü Ahmed hasonló helyzetben volt, mivel az ő uralkodója sem törődött egyébbel a háremen és a vadászaton kívül. A nagyvezír legnagyobb problémája az lehetett, miként titkolja el a szentgotthárdi vereséget a szultán elől. Ha ugyanis az uralkodó megtudja, hogy a birodalom fő erői nyílt ütközetben súlyos vereséget szenvedtek a lenézett gyaurok hadától, a nagyvezír élete lyukas petákot se ér.

Mindazonáltal roppant érdekes béketárgyalás lehetett.

Reniger egész hadjárat alatt békeajánlatokkal zaklatta a nagyvezírt, ezekre volt felhatalmazása, hiszen a császári udvar betegesen félt a török további előnyomulásától. Montecuccoli állandó visszavonulása miatt már a legvérmesebben reménykedők sem mertek győzelemre gondolni. Bécsben iszonyatosan túlzó adatok forogtak közszájon a török had létszámáról.

A nagyvezír Reniger egyetlen ajánlatát sem fogadta el, némelyiket meg sem hallgatta. A szentgotthárdi csata után azonban megváltozott a helyzet.

A harmincéves Köprülü Ahmed voltaképpen roppant ostobán viselkedett a hadjárat alatt. Semmi oka sem volt rá, hogy ütközetre kényszerítse az amúgy is állandóan retiráló ellenséget. Nyugodtan kivárhatta volna a neki tetsző békeajánlatot. Nyeregben volt. Csaknem bármit elérhetett volna, amíg a serege intakt.

Ostobán belehajszolta hadát egy csúfos vereségbe, ahol nemcsak a sereg önbizalma ingott meg. A leghasználhatóbb alakulatai szenvedték el a legérzékenyebb veszteségeket, és a tisztikar is meggyengült. Ha Montecuccoli támadásra szánná el magát, a töröknek pánikszerűen kellene visszavonulnia. Köprülü Ahmednek tudnia kell, hogy a különféle helyekről összetrombitált segédcsapatok – havasalföldiek, moldvaiak, tatárok stb. – csak arra jók, hogy a létszámot növelve a török főerőt lidérces sokasággá tegyék, a harcban szánalmas teljesítményt nyújtanak, ha egyáltalán vállalják a harcot. A tatárok már nemegyszer hagytak cserben török seregeket a harctéren, ha túlságosan erősnek érezték az ellenséget. Ezekre a nagyvezír nem számíthatott. Ahogy az akindzsikre, aszabokra, martalócokra, meg egyéb kisegítő alakulatokra sem. Ezek is csak fosztogatásra valók, ha szorul a kapca, megfutnak. Szentgotthárdnál nem nyújtott értékelhető teljesítményt a felsorolt kontingensek egyike sem, nem is szenvedtek jelentősebb veszteséget. Ezekből most is van elegendő, létszámuk csaknem korlátlan, alkalmazhatóságuk nagyjából nulla. Egyetlen szakasz fegyelmezett muskétás feltűnésére pánikszerűen menekülnek, korbáccsal sem lehet őket harcra kényszeríteni. A zsákmányt is hátrahagyják. Nem is vesztettek sok embert.

Az értékesebb alakulatok annál inkább. A szentgotthárdi veszteség oroszlánrésze a janicsár és szpáhi egységekre, a török főerő legértékesebb csapatnemeire esett. Némelyik ezredük szinte teljesen kivérzett.

A szentgotthárdi csata utáni napokban a török had legfontosabb – és szinte egyedül valóban hadrafogható – alakulatainak összlétszáma a kortársi becslések szerint legfeljebb tizenöt-húszezer lehetett, de akad olyan vélemény, amely ezek összlétszámát tízezernél kevesebbre teszi.

Ezzel szemben a keresztények a Szentgotthárdnál győztes hadseregen – a császári, birodalmi, francia, illetve a Rajnai Szövetséghez tartozó hadakon kívül még a következő erők felett diszponáltak:

v       De Souches tábornok északi hadteste, amely parádés győzelemsorozata után a fősereghez vonható.                   
v       A Körmendnél győztes magyar egységek
v       Délen a Zrínyiek horvát és magyar, Leslie gróf császári alakulatai.

Köprülü Ahmed nincs nyeregben. Korántsem. Akkor miért lett ennyire egyoldalú a békeszerződés?

Lehet persze azt mondani, hogy von Reniger halálfélelmében vagy pipogyaságában nem vett tudomást uralkodója győzelméről, esetleg nem is értesült róla – de ezt nem hiszem. Von Reniger egyáltalán nem tűnik teszetosza balféknek.

Hát akkor?

Fentebb beszéltem már a vasvári békéről, de most újra fel kell idéznem. Ha megvizsgáljuk a dokumentum szövegét, azonnal a szemünkbe ötlik, hogy az egykori zsitvatoroki béke szövegét igyekszik követni. Már ahol tudja. Az ettől való eltérések mindegyike súlyosan hátrányos a magyar királyra nézve. Érezzük, hogy alkudozás volt, Reniger szinte állandóan engedményt tett, a nagyvezír soha. Miért?

A végeredmény:

v       Ezernél több magyar falu kerül török uralom alá.
v       Várad és Érsekújvár a szultán kezén marad.
v       Zrínyiújvár nem épülhet újjá.
v       Lugos, Karánsebes és Borosjenő várait a török kapja.
v       Erdélyben nem állomásozhat osztrák katonaság.
v       Székelyhíd várát le kell rombolni.

Mintha Szentgotthárdnál a török aratott volna diadalt.

Ez bizony fényes, fölényes török győzelem. De ezt sem hiszem el.

Kötöttek gyorsan egy kereskedelmi egyezményt is, amit a vezető körök előtt azzal reklámoztak, hogy megtölti a kincstárat. Nem töltötte meg.

Ez így túlságosan egyoldalúnak tűnik, és nem hiszem el, hogy Köprülü Ahmed semmit sem adott volna a partnerének. A dolog roppant gyanús. Elképzelhetőnek tartom, hogy valami nagyon is zártkörű megállapodás született a vasvári béke mellett, ami bizonyos csoportok számára volt annyira előnyös, hogy fel mertek vállalni egy ilyen, a birodalom és a császár számára egyértelműen hátrányos békekötést.

Magától értetődik, hogy Lipót császár nem volt közvetlenül részese a vasvári békekötésnek, abból előnye nem származott. Nélküle azonban aligha merészelték volna ezt, a vasvári békéhez ilyen uralkodó kellett. III. vagy IV. Ferdinánd uralkodása alatt nem mertek volna ilyesmire vetemedni. Ha közülük az egyik ült volna még a trónon, sohasem kerül sor a vasvári békére.

Megint egy adalék, hova jut, mi mindent hagy figyelmen kívül az a történelemszemlélet, amely a szükségszerűség üres blöffjének meddő hajszolása közepette megfeledkezik róla, hogy a történelem egyetlen látható hordozója az egyén.

Zrínyi Miklós meggyilkolásának tervezése valamikor itt kezdődött, a vasvári béke megkötésének napjaiban. A vasvári béke megkötése után – vagy még a béke első napjaiban – az érdekelteknek számba kellett venniük, kik azok, akik a vasvári béke megvalósulását a gyakorlatban akadályozhatják. Ezek közül pedig Zrínyi Miklós állt az első helyen.

Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen roppant fontossági és minőségi különbség volt Zrínyi tervei és az őt meggyilkoló hitvány haszonleső banda szándékai között. Akármire törekedtek utóbbiak, talán elérték, talán nem, mindenképpen mérhetetlen kárt okoztak.

Zrínyi Miklós élete abban a pillanatban nemcsak egyetlen ember létét jelentette, hanem sokkal többet, hiszen Zrínyi volt a török elleni nemzeti és európai összefogás szimbóluma.

Még Pázmány Péter kezdte annak idején, de gyaníthatóan a koncepció Bocskai István örökségének is részét képezte. Az egyetlen sikeres magyar szabadságharc vezetője helyreállította az erdélyi fejedelemség státuszát, kiebrudalta onnan az osztrákokat, és véget vetett az akkor valóban meddővé vált török elleni háborúnak. Bocskai elgondolásában központi jelentősége volt az erdélyi államnak; az addig a helyét kereső – legfeljebb a lengyel trón felé alkalomadtán ugródeszkát jelentő – fejedelemség a magyar államiság átmentésének feladatát kapta. Pázmány is ebből indult ki, tudván, ha az erdélyi állam elveszítené nemzetközi státuszát, „gallérunk alá pökik az német”.

Most, hogy Erdélyt a régi elképzeléssel – a lengyel trón megkaparintásának igényével – fellépő II. Rákóczi György tönkretette, az események felgyorsultak. Nem volt miért várni, nem volt hová halogatni, a helyzet Erdély bukásával csak rosszabbra fordulhatott. Beérett a több évtizedes szervezés, Lipót császár nem kerülhette el a török elleni háborút.

Jellemző, hogy melyik intézmény szorította rá erre a még mindig habozó uralkodót: a német birodalmi gyűlés. Ez is mutatja a magyar rendi szervezkedés átgondoltságát, kiterjedtségét, erejét.
                                                    
Már Bocskai is tisztában volt vele, hogy a fennálló helyzet mindenképpen ideiglenes, ha nem sikerül az ország területi integritását helyreállítani, és a hódoltságot minél kevesebb áldozattal felszabadítani a török uralom alól, a magyar nemzet fennmaradásának esélye nincs. A felszabadító háború azonban nem adódik magától, ki kell munkálni annak lehetőségét. Bocskai azt is látta, hogy a Habsburgok maguktól sohasem jutnak arra az elhatározásra, hogy önként kikergessék a törököt a hódoltságból, ezt csak a magyar rendek együttműködése, összefogása, külföldi kapcsolatszerzése biztosíthatja. A „bécsi királyok” számára a megmaradt Magyarország csak ütközőállam, örökös tartományaik védelmét biztosító állandó harcmező.

Pázmány is így gondolkodott.

Volt még egy fontos epizód: a Habsburg család híres palotaforradalma 1608-ban. Mátyás főherceg a magyar rendek segítségét kérte a bátyja trónfosztásához, és ennek érdekében fontos egyezményt kötött velük Pozsonyban. Ez lényegében Bocskai elgondolását emelte törvényerőre.

A pozsonyi egyezmény igen sokáig maradt érvényben, még akkor is, amikor már régen elveszítette a jelentőségét. Gyakorlatilag ezt ismételte meg bő évszázad múlva a szatmári béke néven ismert egyezség is. Ez azonban már merőben kártékony volt, hiszen a rendek úgy tettek, mintha Szent István Magyarországa újjászületett volna halottaiból, és a politizálást úgy lehetne folytatni, mintha az előző másfél század kitörlődött volna az időből. Ez a magyar történelem ezt követő tragédiáinak egyik legfőbb oka.

Jellemző, hogy Zrínyi nem ebben, hanem politikai konföderációban gondolkodott, amelybe a Habsburgoktól függetlenné váló Csehország is beletartozott volna.

(Készülő alternatív történelmi regényemben ezt a lehetőséget járom körül. A jelenlegi történetírás a „szükségszerűség” délibábjának kergetése közepette teljesen hamis képet fest történelmünk perspektíváiról, utólag szentesíti a históriai gazemberségeket, gyilkosan káros történeti tudatot teremt, és muníciót szolgáltat a szomszéd országok tankönyvi szintre emelt történelemhamisításaihoz.)

Különös helyzet állt elő: Magyarországon a születő európai abszolutizmus korszakában nemcsak fennmaradt, hanem új dimenziót is nyert a rendiség. Ez volt a török sanyargatta magyarság nemzeti fennmaradásának záloga. Paradox szituáció volt, hiszen képviselői – maga Zrínyi Miklós is – személyükben tulajdonképpen az abszolutizmus hívei voltak, azaz lettek volna, ha méltó, Magyarország valódi érdekeit képviselő uralkodó ülne a trónon.

Így azonban arra kényszerültek, hogy hatékonyan védelmezzék a rendiséget, és annak intézményeit. Bizonyos értelemben Istentől rendelt kötelességnek vélték, hiszen úgy vélekedtek, hogy Magyarországot a magyar rendek felelőtlensége juttatta a török kezére, ezért nekik is kell visszaszerezniük. 

Nagyon vigyáztak hát a rendi intézményekre, illetve a szokásjogra. Ide tartozott például a szólásszabadság. Akkoriban ez Európában teljesen elképzelhetetlen volt, ahogy a rendiség magyar formája is a követi utasításokkal, rendi jogokkal és törvényekkel egyetemben.         Erre a közjogi bázisra támaszkodott a magyar rendek legjobbjainak mozgalma. Mindent megtettek az egységért. Az sem véletlen, hogy Zrínyi az országgyűléseken rendszeresen szót emelt a protestánsok sérelmeinek orvoslása érdekében.

Zrínyi Pázmány Péter tanítványa, szellemi gyermeke volt.

Még a néhai esztergomi érsek kezdett nemzetközi kapcsolatok után puhatolózni, hogy olyan európai összefogást teremtsen, amely elegendő erőt tudna felvonultatni a török ellen. A mozgalmat Pázmány Péter halála után Pálffy Pál nádor folytatta, tőle vette át a marsallbotot Zrínyi Miklós

1664 késő nyarán a török kiűzésének ügye Zrínyi Miklós személyében összpontosult. Ő volt a mozgalom elvitathatatlan tekintélyű vezetője, Európa-hírű politikus, sikeres hadvezér. A kontinens egyik legismertebb embere. A neve itthon varázslatosan cseng: Zrínyi. A barokk korban járunk, a név hatalom. Nomen est omen. Ezzel maga Zrínyi is tisztában van. tudja, hogy „Nem utolsó horvát, ráadásul Zrínyi vagyok”.

Zrínyi nagyszerű költő is volt, Szigeti veszedelem című barokk eposzában – amellett, hogy méltó irodalmi emléket állított dédapjának, a szigetvári hősnek – kifejtette a családjában már évtizedek óta élő meggyőződést: 1566-ban Szigetvár ostroma és Szulejmán szultán ott bekövetkezett halála fordulatot idézett elő az európai történelemben, végérvényesen lezárultak a nagy török hódítások.

A jelenkori történettudomány ezt a tézist úgy utasítja el, hogy lényegében fel sem veti. Nem biztos, hogy Zrínyinek ebben nem volt igaza. A török hódítás lezárult, Isten elfogadta a szigetváriak áldozatát, itt, Magyarországon fordult meg a történelem szele. A török hanyatlik, már kiűzhető, de nekünk magunknak kell azért tennünk, mert helyettünk Isten nem cselekszik.

A barokk korban járunk, a névnek hatalmas jelentősége van. Zrínyi Miklóst ugyanúgy hívják, mint dédapját, a szigetvári hőst. Ne becsüljük le ennek a jelentőségét.

A magyar rendek óriási, minden tiszteletet megérdemlő munkát végeztek, a magyar ügy ismertebb, nemzetközi megítélése sokkal jobb, mint később, bármelyik szabadságharcunk idején. Arról nem is beszélve, hogy a külpolitikai helyzet is lényegesen kedvezőbb annál, amilyen húsz, harminc, vagy ötven év múlva lesz.

Mindezeket azért írtam ide, hogy megértsük, mi volt annak az oka, hogy ebben a pillanatban senki sem állhatott Zrínyi helyébe. Zrínyi Miklós ebben a pillanatban az egyetlen karizmatikus vezető. Halála több mint súlyos csapás, katasztrófa. A rendi mozgalom lefejezése.

Az anyagi szemlélet állandóan azt akarja sugallni nekünk, hogy senki sem pótolhatatlan, a gyakorlati életben pedig látjuk, hogy ez nem igaz. Minden ember egyedi, és tökéletesen pótolhatatlan. Egy vezetőt sem pótolhat egy másik, egy barátot sem akárki; nagyon is meggondoljuk, hogy a kisgyermekünket melyik tanító gondjaira bízzuk, akárhogyan is próbál meggyőzni bennünket a bürokratikus apparátus arról, hogy teljesen mindegy. Nem mindegy. A személyiség sohasem mindegy. A szeretet, a tehetség, az együttműködni tudás, az egyéniség varázsa semmivel sem pótolható.

1664 novemberében Zrínyi Miklós volt a magyar rendi mozgalomnak az a vezetője, akit lehetetlen volt pótolni. Sajnos ezt a gyilkosok is tudták.             

Mi volt a gyilkos indítéka?


Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése