"De nyugszik immár csendes rög alatt"

Tisztelt Bíróság!

Én, Altorjay Bence, előre megfontolt szándékkal elkövetett időhamisítás bűncselekményéért elítélt budapesti lakos őszinte és töredelmes beismerő vallomásra szántam el magam, és ezennel a jelen lévő Iványi Endre büntetés-végrehajtási hadnagy, Apafi Luca börtön-dokumentátor, mint tanúk, valamint jogi képviselőm, dr. Utassy Zoltán előtt az alábbi, jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozatot teszem.

Mielőtt részletezném, fent megnevezett tanúk előtt ítélőképességem teljes birtokában kijelentem, hogy a nyilatkozatot minden kényszer nélkül, szabad elhatározásomból teszem annak reményében, hogy a feljebbviteli bíróság alábbi nyilatkozatomat enyhítő körülményként tekintetbe veszi, és letöltendő életfogytiglanra szóló börtönbüntetésemet legfeljebb húszévi szabadságvesztésre mérsékeli.

A Petőfi-projekt történetéről az alábbiakat kívánom előadni:

A költő megmentésének ötletét először még 2043 nyarán hallottam Szabó Bélától, amikor Balatonakarattyán, a strandon véletlenül összefutottunk. Akkor csak futólag beszéltünk róla egy sör mellett, mert még egyikünk sem rendelkezett a váratlan ötlet megvalósításához semmiféle eszközzel, és Szárnyasi Károlyt még nem is ismertük. Érsek Mártont mindketten korábbról ismertük, de ő akkor nem vett részt ezen a beszélgetésen.

Az elmúlt év során többször is találkoztam Szabóval is, Érsekkel is, de a projekt ügye csak december elején vetődött fel komoly formában. Akkor emailt kaptam a néhai Érsek Mártontól, hogy számít rám is, mint régi barátjára egy igaz ügyben – Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költő megmentésének ügyében.

Elmentem a megadott címre, Szárnyasi Károly lakására. Szárnyasi körülbelül harmincöt éves lehetett. Nem volt költő, ahogy a tárgyaláson pontatlanul állították, ez a megállapítás tévesen került a vádiratba.

Szárnyasi Károly szinkronszínészként dolgozott, nem írta, hanem tolmácsolta a verseket. Gyönyörű, karakteres hangja volt, számos felvételen hallható. Az övé az egyik legszebb hang volt jelenkori magyar színművészetünkben, úgy gondolom, sokra vihette volna. Mindannyiunk közül ő az egyetlen, aki feltehetőleg valóban megtudta, mi is történt Petőfi Sándorral 1849. július 31-én. Ezt azonban sohasem fogja elmondani, mivel szerintünk a költővel együtt esett el.

A későbbi Petőfi-projekt alapító tagjai ott találkoztak első ízben, 2045 karácsonya előtt, Szárnyasi Károly zuglói lakásán.

Sokat beszélgettünk akkor. Rengeteg cenzúrázatlan hírünk volt külföldről, és sok ellenőrizhetetlen pletykát is hallottunk, mind az időhamisításról szóltak. Ilyenekkel az internet is nagy bőségben árasztott el bennünket. Természetesen megvitattuk mindazt, amit a világmédia közölt néhány éve arról a német csoportról, amely megkísérelte Adolf Hitler egykori hatalmának feltámasztását, illetve a franciákról, akik a waterloo-i csata kimenetelét akarták megváltoztatni. Természetesen mi is megkaptuk – ahogy minden európai és amerikai polgár – személyre szólóan kézbesítve az ENSZ Biztonsági Tanácsának az időhamisításra vonatkozó határozatát.

Nem mondhatnám, hogy nem értettünk egyet a nemzetközi közösségnek az időhamisításra vonatkozó elutasító véleményével. Az viszont felháborított bennünket, hogy az elsüllyedt brit cirkáló aranyszállítmányának megkaparintói feltűnően enyhe büntetést kaptak arra való hivatkozással, hogy nem változtatták meg a történelmet.

Itt kezdtünk kételkedni.

Azon az első megbeszélésen igazából semmi konkrétum el nem hangzott, hiszen nem is rendelkeztünk semmiféle eszközzel a vágyaink megvalósítására. Mégis megalapítottunk a Petőfi-projektet. Tudom, hogy az ügyész a tárgyaláson valósággal tüzet okádott ránk emiatt, de nem volt igaza. Ez nem sokkal volt több annál, mint amikor az ember gyerekkorában valami bandát hoz létre. A fiúk zöme kiskamasz korában tagja lesz legalább egy ilyennek; és ezek önmagukban sohasem veszélyeztetik sem a közrendet, sem a világbékét, sem pedig a demokráciát. Mi egy kissé túlkoros banda voltunk, és sokáig úgy tűnt – mi is úgy láttuk – hogy talán sohasem leszünk több ennél.

Igen, már hallom a kérdést, valóban beszéltünk Petőfi megmentéséről, ahogy beszéltünk az UFO-król és a futballról is. Meg sok egyébről.

Elöljáróban szeretnék néhány szót szólni a két bajtársamról. Kérem, nézzék el nekem ezt a kifejezést, nincs ebben semmiféle militarista vagy ál-militarista gőg, egyszerűen a szó szoros értelmében használom a kifejezést. Nem tudom másképpen megnevezni őket: bajtársaim. Arról a két emberről van szó, akik soha többé nem lehetnek közöttünk, akiknek ebben a világban még sírjuk sem lehet, akik ott ragadtak a demarkációs vonalon túl, a messze XIX. században. Természetesen Szárnyasi Károlyról és Érsek Mártonról van szó. Szabó Béla és én itt maradtunk ebben a gyönyörű világban, hogy börtönt szenvedjünk mindazért, amit elkövettünk. Ha őszinte akarok lenni, el kell mondanom, most már örülök annak, hogy az említett két bajtársam nem tért vissza a segesvári csatából, hogy gyászolhatom őket, hogy se ügyész, se bíró, se állam nem üldözheti őket a halálban.

Ők ketten voltak, akik igazán szívvel-lélekkel fogtak a közös ügy végrehajtásához, akik hittek és lelkesedtek, akik bennünk is lelkesedést keltettek. Ezt nem azért mondom, mintha a felelősséget halott társaimra kívánnám hárítani, hanem azért, mert ez az igazság.

Magam igazán keveset tudtam Petőfi Sándorról; akkoriban voltam diák, amikor megengedhettük magunknak tanóra alatt a létező összes nyegleséget, internetezhettünk, ki-bejárkálhattunk, lehurroghattuk a tanárainkat. Akkoriban Petőfiről legfeljebb annyit tudtam, hogy mindig feleltetni akarnak belőle.

Ma már sokkal többet tudok egykori nagy költőnkről, és ezt egyedül a társaimnak köszönhetem. Legalább egy tucatnyi versét fújom már könyv nélkül, és idebent szándékomban áll még többet megtanulni, hiszen valamivel el kell majd foglalnom magam a várhatóan hosszú és rideg börtönévek alatt. Talán a sors igazságszolgáltatása, hogy négyünk közül egyedül én vagyok az, aki egészen biztosan nem pillantottam meg egykori nagy költőnket, én vagyok az egyetlen, aki egy pillanatra sem láttam Petőfit. Talán még Béla is megpillanthatta egyszer, én azonban soha.

Szárnyasi Károly az édesapjától örökölte nyughatatlan természetét. Az idősebb Szárnyasi kisvárosi vendéglős volt, állandóan újabb és újabb vállalkozásokba fogott, folyton adóssággal volt tele, egyikből fizette a másikat. Amikor a házát lefoglalták, szolgálati lakásban élő falusi boltossá vedlett, és nem tudta tovább taníttatni a fiát. Károlyt kitették a kollégiumból, attól kezdve főleg vagonrakásból tartotta fenn magát, míg a hangjára való tekintettel valami jóindulatú ismerőse be nem ajánlotta egy reklámstúdióba. A szinkronszínészi képzésnek borsos ára volt, de Károly közben dolgozott, végzős korában már több világsztárnak ő volt a magyar hangja – futotta a keresetéből tandíjra.

Aztán szinkronizált – felkapott, keresett művész lett. Miközben mindenféle akciófilmek és egyebek – zömmel ökörségek – magyar szövegét mondta; kevesen tudták róla, hogy szabad idejében, amikor senki sem látja és nem hallja, magyar költők verseit mondja. Zömmel Petőfiét. Tömérdek felvétel maradt utána, a bíróságon is szó esett róla.

Érsek Márton osztálytársam volt valaha, nagyon régen. Ő eminens tanuló volt – manapság ritka fajzat – én meg az osztály derékhadához tartoztam, és csak edzettem a bőrkeményedéseket a faromon és a könyökömön. Márton Erdélyből származott, Segesvárt és környékét jól ismerte, tízéves volt, amikor áttelepültek a szüleivel.

Márton költő volt – valódi költő. Nem afféle, a modern időkben szokatlan bőségben tenyésző nyegle, kizárólag irodalmi kapcsolatokban létező álköltő, akinek a dilettáns, entellektüel játszadozás az életeleme; hanem valódi költő, akinek a verssorai visszhangra leltek az emberek lelkében. Itt-ott már kezdtek megjelenni a költeményei; és a belterjes irodalmi vadon csúcsragadozói minősítették dilettánsnak háztáji orgánumaikban – ami az egyik legbiztosabb jele az igazi tehetségnek. Előbb vagy utóbb befutott, nagy költő lehetett volna belőle. Igazán kár érte. Ez az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas fiú mindörökre ígéret maradt¸verseiből sugárzott a költői erő. A torzóban maradt költői erő. Legfeljebb huszonnyolc vagy huszonkilenc esztendős lehetett.

Mártonnak az volt az álma, hogy aláíratja a verseit a megmentett Petőfivel. Meg akarta kérni a költőt, írja valamelyik verse kéziratára:

„Költőbarátomnak, érsek Mártonnak sok szeretettel:

Petőfi Sándor”

Emiatt mindig a zsebében hordozta nyolc-tíz verse kéziratát. Amikor elmondta nekünk, hogy mit tervez, Béla persze azonnal lecsapott rá:

- Remek ötlet! Szerintem külön-külön írasd rá ezt vele legalább nyolc-tíz versedre. Iszonyú összegekért kelnek majd el, milliomos leszel.

Márton rá se hederített.

Akkor fordult komolyra a dolog, amikor Béla örökölt a nagybátyjától. A családban valaha simlis alaknak tartott Demeter élete javát az Egyesült Államokban élte le. Ott mérnökként dolgozott, és jelentős vagyon maradt utána. Családja nem lévén mindent a legközelebbi rokonára – azaz Bélára – hagyott.

Az örökség legfontosabb része a számunkra természetesen a TimeVoyager230-as időutazó készülék volt. Ez még abból az időből származott, amikor – az időutazás néhány évig tartó hőskorában – bárki hozzáférhetett az ilyesmihez, aki képes volt megfizetni egy-egy készülék hihetetlenül borsos árát. A Nemzetközi Időrendőrség felállításával és a hatékony bemérési eszközök feltalálásával vége szakad a kalandoknak, a készülékek használhatatlanná váltak, és időnként bagóért cseréltek gazdát.

Nem tudni, hogy jutott hozzá az öreg Demeter, és azt se, használta-e valaha.

A TimeVoyager az örökségben lajstromozott tárgyak egyike volt. Csodák csodájára nem kobozták el, Béla haza is hozathatta, de itthon három különböző hatóság is figyelmeztette: aligha kaphat engedélyt. Elidegeníteni is csak hatósági hozzájárulással lett volna szabad.

- Akkor mi a bánatot kezdjek vele? – kérdezte Béla az Időrendőrség nyomozójától. Sikerült tanácstalan és reménytelenül ostoba képet vágnia, mint akinek sejtelme sincs, mihez is kezdhetne a masinával.

A nyomozó vállat vont.

- Ha magának volnék, felajánlanám tudományos célokra. Azzal talán még kereshetne is valamit.

- Kinek ajánlhatom fel? Tudna segíteni?

- Majd éppen arra érek rá! Mit képzel?

Béla éppen ilyen válaszban reménykedett. Esze ágában sem volt felajánlani a készüléket, de azt sem akarta, hogy a nyomozó gyanakodni kezdjen.

Alig félórával az időhekus távozása után a Petőfi Projekt tagjai már a készülék körül ültek Béla házában. Boldog eufóriában szemléltük az ölünkbe hullott kincset. Mintha Isten is azt akarná, hogy megvalósíthassuk a célunkat!

- Tudjuk használni?

- Angolul van a használati utasítás. – nézett körül reménykedve Béla.

Károly néhány nap alatt lefordította. Elég bonyolult, jobban mondva nehézkes volt a TimeVoyager használata. Manapság sokkal egyszerűbben kezelhető időgépek vannak már, de azokhoz egy átlag magyar polgár nemigen juthat hozzá.

- Bemérésgátló! – hajtogattam naponta többször is. – Kellene egy jó bemérésgátló!

Muszáj volt figyelmeztetnem őket; a sajtóban egymást érték az Időrendőrség sikereiről szóló cikkek. A legtöbbször persze tettenérésről volt szó, amit a jól szervezett bemérő egységek tettek lehetővé. Különös, hogy a világ talán legelső, igazán hatékonyan működő intézménye éppen az Időrendőrség volt…

Tudtam, hogy néhány országban még mindig forgalmazzák thaiföldi bemérésgátló berendezéseket. A gyártásuk ugyan abbamaradt, amikor az ENSZ háborúval és megszállással fenyegette meg Thaiföldet, de illegálisan még mindig hozzá lehetett jutni ilyesmihez. Már nem volt nagy keletjük, mert az Időrendőrség világszerte egyre több időkalózt juttatott rács mögé.

Béla Ukrajnában vásárolt egy bemérésgátló berendezést, és valahogyan sikerült áthoznia a határon. Már örülni kezdtünk, amikor kiderült, hogy nem kompatibilis a TimeVoyager-el.

- Sebaj, – mondta Béla. – ezt megoldom. Új kapcsolókat szerelek rá, és kicserélem a vezetékeket.

Egy szép márciusi napon érkezett el a készülék kipróbálásának ideje. Mivel energiakapszulánk még egyáltalán nem volt, kénytelenek voltunk hálózatról működtetni a masinát. Természetesen nem időutazásra készültünk, csak közönséges kukkantásra.

A kukkantásról tudtuk, hogy alapvetően nem tilos, de engedély kell hozzá, és kötelező felszerelni a masina egyik nézőkéjére egy digitális kamerát, amit az Időrendőrség ügyeletese bármikor ellenőrizhet. A felvétel teljes egészében megőrzendő, és időrazzia esetén az ellenőrzést végző hatósági közegnek átadandó. Annak bizonyítékaként, hogy valóban kizárólag kukkantás történik, az átszállólépcsőt le kell szerelni a készülékről. Így nem lehet a múlt felidézett korszakába átlépni, csupán kívülről szemlélhető.

Az engedély jelképes összegbe kerül, ha a felhasználó kizárólag saját életének korábbi időszakába akar betekinteni. Ebben az esetben természetesen írásbeli engedélyt kell felmutatnia minden, a felvételen szereplő személytől, vagy ezek jogutódaitól. Ha olyan korba végeznek kukkantást, ahonnan már egyetlen túlélő sem lehet, lényegesen többe kerül az engedély.

Saját korábbi összejöveteleinkbe kukkantottunk, így tökéletesen biztonságban érezhettük magunkat akkor is, ha rajtunk üt az Időrendőrség. A bejelentést ugyan elmulasztottuk, de ez elsőre csupán hatósági dorgálással jár. Az utóbbihoz társuló bírság összege lényegében attól függött, hová kukkantottak a delikvensek. Mi vigyáztunk rá, hogy a meglátogatott időpillanatokban négyünkön kívül senki se lehessen a képernyőn, így nem volt mitől félnünk.

A próba remekül sikerült.

Következhetett a lényeg.

- Megmentjük Petőfi Sándort?

Egymás tenyerébe csaptunk.

Elgondolásunk a következő volt:

Közvetlen beavatkozással megmentjük Petőfi életét a segesvári csatában, gondoskodunk róla, hogy Bem mellett maradjon, nem hagyjuk, hogy elessen az augusztus 6-án vívott nagycsűri, vagy a kilencedikei temesvári csatában, és hozzásegítjük a költőt, hogy Bem tábornok kíséretében elhagyja az országot.

Az előzetes számítások alapján lehetségesnek tűnt.

Ma már tudom, hogy ostoba elgondolás volt. Igazat kell adnom a bíróság által beidézett szakértőnek: sohasem tudtuk volna, mikor és hol kell újra beavatkoznunk, így az általunk újra generált múltban nem tudtuk volna biztosítani célunkat, a költő életben maradását.

Akkor azonban nagyon hittünk a sikerben.

Tanulmányozni kezdtük a segesvári csata történetét. Mindent elolvastunk róla, amihez csak hozzájutottunk.

Különös érdeklődéssel tanulmányoztuk mindazt, amit Petőfi halála kapcsán találtunk. Éreztük, hogy van a történetben számos bizonytalanság, de ezt elhanyagolhatónak véltük, úgy hittük, a történet nagyjából tisztázott, támaszkodhatunk rá.

Útra keltünk. Bejártuk Segesvárt és a környékét. Ebben a Petőfi Projekt tagjainak tulajdonában lévő egyetlen gépjármű, Béla terepjárója játszotta a főszerepet. A tíz-tizenöt éves Isuzu ungot-berket bekalandozott velünk Segesváron és környékén. Megnéztük Segesvár csodálatos régi városrészét, aztán bejártuk a csata helyszíneit; többször is átkeltünk a Küküllőn, megnéztük Fehéregyházát és Héjjasfalvát.

Aztán ott álltunk Petőfi halálának állítólagos helyén. Az Ispánkút melletti emlékmű fémkerítéssel körülvett apró gyászliget a költő emlékművével. Körülötte szép füves terület, arrébb nyílt mező.

- Tehát itt? – kérdezte Béla.

Márton némán bólintott.

- Merrefelé jöhetett ide?

- Sárpatak hídjától indult. Végig kellene járnunk.

Az Isuzuval gyorsan megjártuk. Már menet közben nyugtalanítani kezdett valami, de mindegyre elhessegettem. Aztán újra visszatért. A terepjáróval nem túlságosan nagy távolság, de vajon Petőfi gyalog valóban erre jött?

Amikor újra az emlékműnél voltunk, fel is tettem a kérdést:

- Valóban erre jött?

Márton nem értette.

- Valóban erre jött?

Érsek Márton erre elővett egy dossziét, és felolvasta:

„A bécsi császári titkos levéltár iratai őrzik a csata végét, mely szerint „Azonnal, mihelyt a felkelősereg maradványai a bekövetkezett lovassági roham után a július 31-én Segesvár mellett vívott ütközetben Héjjasfalva felé menekültek, kozákrajok keltek át Fejéregyházán és Fejéregyháza fölött a Küküllőn is, ily módon elvágták nagyon sok menekülőnek az útját; ezeket mindjárt le is kaszabolták.”

A halott Petőfiről Heydte osztrák őrnagy, majd ezredes tanúskodott 80 évvel később: neki a fogoly tisztek „az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas”, mellén átszúrt felkelőt Petőfivel azonosították a személyleírás alapján. Emellett pedig a holttest mellett talált egy fontos iratot: Kemény Farkas jelentése volt Bemhez a csapatok állásáról”

- Igen, ez perdöntő bizonyíték. – nyögtem végül. Nem is tudom, miben kételkedtem.

- Akkor hát itt, – nézett körül Károly. – ide kellene hoznunk.

Félénken helyeseltem, Márton nem figyelt, Béla azonban hevesen tiltakozott:

- Megbuggyantál? Hurcoljuk ide, és tegyük közszemlére? Ide állandóan jöhet valaki, és perceken belül lebukhatunk. Nem. A készülék nálam marad. Otthon.

Ő volt a tulajdonos, beleegyeztünk.

Ma már tudom: ez is súlyos hiba volt. Ha valahol az egykori segesvári csata helyszínén vagy annak közelében ütjük fel a tanyánkat, jobban tudtunk volna ügyelni az energiára. Így azonban nemcsak az időben, a térben is jókora távolságot kellett leküzdenünk. Ezt pedig nem kalkuláltuk bele.

Rájöttünk, könnyen keveredhetünk az ütközet helyén csetepatéba, ezért fegyverkezni kezdtünk. Talán ez volt egész ténykedésünk legalaposabban végrehajtott momentuma. Rettenetes tűzerőt gyűjtöttünk össze.

A fegyverek beszerzését Károly intézte, ma sem tudom, honnan. Azt mondta, különösebb fáradság nélkül be lehet szerezni régi, de hatásos tűzfegyvereket, amelyek a számunkra 1849-ben elsöprő tűzfölényt biztosítanak. Összesen hét darab, az egykori Magyar Néphadseregben használt AMD-65 típusú géppisztolyt szerzett be egyenként nyolc tele tár lőszerrel. Ez már így is túl sok volt, de Szárnyasi kerített még valahonnan egy könnyű Kalasnyikov géppuskát is több hevederrel, két láda lőszerrel.

Találtunk egy helyet a Pilisben, ott gyakoroltuk a lövészetet. A géppisztolyok nem voltak nagyon megbízhatóak, ahogy mi sem lettünk elsőrangú lövészekké, de okádták a tüzet.

- Arra vigyázzatok, Petőfi irányába ne nyissatok tüzet! – nyugtázta Béla.

Ideje volt megbeszélni a visszatérés technikai megoldását is. erre én tudtam a választ:

- Protézist alkalmazunk.

Csodálkozva meredtek rám.

A protézis volt a múltból való visszatérés legkorszerűbb, elvileg legtökéletesebb módja. Azért találták ki, hogy a múltba tévedt mozgásképtelen, elfogott, megkötözött emberek szükség esetén haladéktalanul visszatérhessenek időotthonukba, a jelenbe. Amikor egy amerikai időutazót boszorkánymesterként máglyán égettek el, és a nyomorultnak mindvégig a csuklóján volt a korábban általánosan alkalmazott digitális pánt – de nem tudta használni, rá is égett a karjára – akkor fejlesztették ki a protézist. Ha az ember egy bizonyos módon ráharapott, másodpercek alatt biztonságosan hazajuthatott.

- De honnan veszünk protézist? – kérdezte Béla. – Megfizethetetlen.

- Tudok szerezni hármat! – vágtam rá magabiztosan.

Tudtam, mit beszélek. A regionális néprajzi múzeum – ahol teremőrként dolgoztam – rendelkezett három példánnyal az egyik legújabb típusból. A múzeumnak volt engedélye, hogy szükség esetén néprajzi problémák tisztázása érdekében időutazást végezzen, a protéziseket pedig pályázaton nyerte. Használni soha senki nem használta őket, mert az igazgatóm kijelentette: néhány évvel a nyugdíj előtt nem kockáztat meg egy komoly vizsgálatot, amely az időutazás megvalósítása esetén bizton várható. Így hát a három protézist csak egyszer bontották ki, jól megnézegették őket, aztán visszakerültek a dobozaikba, a dobozok pedig az igazgatóhelyettes irodájának asztalán hevertek – immár évek óta. Hozzá tartoztak a szoba képéhez.

Tudtam, hogy munka végeztével bármikor elhozhatnám őket, de másnap reggel vissza kell tennem őket az asztalra, mielőtt a főnökök megérkeznek, mert a hiányuk tüstént szemet szúrna.

Most már csak egy kellőképpen hosszú hétvégét kellett választanunk, amikor a múzeum zárva van.

Március tizenötödike péntekre esett, Petőfi megmentésére jobb időpontot el sem tudtunk képzelni.

Akkor már tudtuk, hogy csak hárman megyünk. Béla eleve kikötötte, hogy ő a visszatéréseket felügyeli.

- Tériszonyos vagyok és klausztrofóbiás. Itt maradok, és vigyázok rátok. – ebben maradtunk.

Kieszelte, hogyan tart szemmel bennünket. A műszerre rákötött egy kisméretű monitort. Így mindig láthatta azt, amit az egyikünk lát.

Már csak az energia problémáját kellett megoldani. Az előzetes számítások alapján úgy ítéltük meg, három energiakapszulára lesz szükségünk. Ennél kevesebbre nem számolhattunk.

Elszontyolodtunk, hiszen az energiakapszula a feketepiacon csillagászati összegbe került. Végül kettő Béla vásárolt meg, feláldozva ezzel öröksége maradványának tetemes részét, a harmadikra meg összedobtuk hárman a pénzt – ráment minden megtakarításunk.

Talán ez volt a legnagyobb hiba. Ma már tudom, hogy minimum kétszer ennyi energiakapszulára lett volna szükségünk. Egy teljesen ráment a térbeli ugrásra, és mindig az energia hiánya miatt kellett a legrosszabb döntéseket hoznunk.

Még egyszer elmentünk Segesvár környékére, hogy a műszer számára a rávezető jeleket elhelyezzük. Havazott.

- Erre majd vigyáznunk kell, – jegyezte meg Károly. – nálunk hideg van, akkor pedig július harmincegyedike volt, és pokoli hőség.

Nem ebből lett a legnagyobb baj, alig vettük észre a különbséget.

Márton ragaszkodott hozzá, hogy az öltözetünk a célzott korban s viszonylag elfogadható legyen. Ezért egyszerű fekete nadrágot és félcipőt, fehér vászoninget és fekete mellényt öltöttünk. Béla maradt az otthon viselt kitérdesedett melegítőjében.

Márton és Károly mindenképpen szerettek volna belekémlelni a csatába. Ezért először ők mentek vissza. Próbáltam szemmel tartani őket a kis monitoron keresztül. De Bélától alig fértem hozzá. Amit láttam, olyan volt, mintha valami kosztümös filmet néznék.

Egy óra múlva tértek vissza.

- Láttuk Petőfit! – újságolta Márton. – És Bemet is! Csak ők lehettek! Láttuk, ahogy folyik a csata! Láttuk a Monostor-kertet!

Nagy hibának bizonyult a kalandjuk. Ezt Béla közölte néhány perccel később:

- Semmit sem végeztetek, nem lettünk okosabbak, de félig lemerült az egyik energiakapszula.

Meghánytuk-vetettük a dolgot, és úgy határoztunk, másnap délelőtt jöhet a döntő beavatkozás. Felkeltünk, alaposan megreggeliztünk, aztán hárman teleaggattuk magunkat fegyverrel, addig Béla beállította a készüléket.

- Petőfit délután ötkor még a sárpataki hídnál látták. Ezért semmi értelme, hogy öt előtt ott legyetek. Mentsétek meg, kísérjétek biztonságos helyre, aztán gyertek haza!

Egy perccel később ott voltunk, Fehéregyháza és Héjjasfalva között, 1849. július 31-én.

Első látásra úgy festett, mintha valami vidéki tanya környékén lennénk. Alig ismertem rá a helyre. A következő gondolatom az volt, hová a csudába tűnhetett az emlékmű.

Kerekes kút, arrébb zöld terület, szemben roppant kiterjedésű kukoricás. Hihetetlen volt, hogy itt bármi fontos történhetne.

Fehéregyháza felől gazos dűlőút vezetett el a kút és a facsoport mellett, és ráérősen tekergett tovább, valahol a kukoricásban nyoma veszett.

- Ha csak nem megy be a kukoricásba, onnan kell jönnie.

Mindannyian figyeltünk.

- Azért jó lesz vigyázni, – jegyezte meg Márton. – lehet, hogy tüstént a nyakában lesznek a lovasok, hiszen itt érték utol.

Mind a hárman betettünk a géppisztolyunkba egy-egy tárat. Kik-ki kényelmes tüzelőállást keresett. Márton előrement a legelső fához, Károly a kukoricásba hasalt, én meg a kútnak támaszkodtam.

Éppen letettem volna a földre a géppisztolyt, amikor zajt hallottam.

- Lódobogás – mondta lakonikusan Márton. – lovascsapat közeledik.

Már elő is bukkant egy csapat. Harminc-negyven lovas, gondolom, egy szakasz. Az első pillanatban meghökkentünk a színpompás lovasok láttán, úgy festettek, mint valami karneváli menet. Pirossal díszített egyforma kék egyenruhát és nagy fekete kucsmát viseltek, a kezükben hosszú lándzsát tartottak. Bámultam őket, mint egy hülye kamasz. Elöl valami tejfelesszájú, kese hajú tiszt, mögötte nagy bajszú idősebb fickó, talán altiszt. Szakállas szláv pofák.

Furcsa módon a kukorica közt lapító Károlyt vették elsőnek észre. Az egyik máris nekiszegezte a lándzsáját, és feléje ugratott.

- Ezek kozákok! – kiáltotta halálfélelmében a barátom. – Lőjetek, hülyék!

Én kapcsoltam elsőnek, és egy sorozattal szitává lőttem a Károly felé törtető lovast.

Akkor aztán tüzet nyitottunk mind a hárman. Mit mondjak?

Lekaszáltuk őket. Csúnyán, véresen, dühödten, őrjöngve, irgalmatlanul. Cafatokra lőttünk lovat és lovast. Némelyik a lovát táncoltatva próbált megfordulni. Véres péppé lőttük. Akadt, aki a lándzsáját szegezve ordított, és megpróbálta lerohanni valamelyikünket. Még a lándzsanyél is darabokra esett a lövedékektől. Szaporán lőttünk, és cseréltük a tárakat.

Aztán csak álltunk, és néztük a nagy halom véres húscafatot.

Hol van Petőfi?

Előrementünk egy jó darabon, de sehol nem láttuk. Dolgunk végezetlenül tértünk haza.

Valami nem úgy volt, ahogy tudtuk. A protéziseket visszavittem, és készültünk a következő útra.

Az előző utunkat nem véglegesítettük, hiszen egy nyavalyás tömegmészárláson kívül egyebet nem végeztünk.

Alaposabban körül kellene nézni azon a csatatéren.

Járműre volt szükség.

- Na, ne nézzetek így rám! – szabadkozott Béla. – Az Isuzut nem adom!

Károly szerzett másik terepjárót. Özönvíz előtti UAZ volt, évszázada készült, évtizedek óta használaton kívül. Sokba került a rendbe tétele, nem is maradt pénzünk egyébre, se energiára, se lőszerre.

Húsvétkor folytattuk. Nagypénteken újra elloptam a múzeumból a protéziseket.

Már takarékoskodnunk kellett az energiával. Legalább egy kapszulára mindenképpen szükségünk lett volna, de nem volt rávaló. Mindegy, próbáljunk szerencsét.

Rossz előjelek között indultunk. Amikor mindhárman útra készen álltunk, kis piros lámpa kezdett fényleni a készüléken.

- Bemértek bennünket – közölte lakonikusan Béla.

- A bemérésgátló?

- Üzembe helyezem, de az is energia. Csak ketten mehettek. A kocsit csak én tudom visszahozni.

Sorsot vetettünk. Márton otthon maradt. Károllyal beszálltunk a terepjáróba, az anyósülésen kiteregettem a térképet.

Csak néhány pillanatig álltunk az ispánkút mellett. Meg kell keresnünk Petőfit. El kell indulnunk lassan az úton. Tudtuk, hogy valamikor elő kell bukkannia a kozák szakasznak, hát majd vigyázunk.

Pöfögtünk az ócska tragaccsal a dűlőúton felfelé. Az UAZ jó háromszáz métert bírt, aztán bedobta a törölközőt. A motor olyan váratlanul állt le, hogy a fejem a szélvédőnek csapódott.

- A fene egye meg! – ordította Károly, és kiugrott a kocsiból.

- Meg tudod javítani? – kérdeztem magam is elég dühösen. Ha a buta kaszni felmondja a szolgálatot, itt állunk megfürödve.

Károly matatott a kerekek körül, aztán nekiveselkedett, hogy felemelje a motorháztetőt. Az meg se mozdult, ellenben Károlynak véres hab ütött ki a száján. Nem igaz, hogy ennyire nehéz legyen, gondoltam gyanútlanul, aztán földbe gyökerezett a lábam. Károly melléből egy lándzsa hegye kúszott elő. Mögötte feltűnt a kozák altiszt szélesen vigyorgó pofája

Felnéztem. Körülvettek bennünket a kozákok. Már a szélvédőn kopogtak a lándzsák.

A géppisztoly az ölemben hevert. Gondolkodás nélkül tüzet nyitottam a szélvédőn keresztül. Hulltak sorba. Véres péppé lőttem a nyavalyás altiszt fejét. Aztán a többit is. a kese hajú fiatal tiszt oroszul visított, talán az életéért könyörgött. Nem érdekelt.

A düh megszállottságával tüzeltem. Több géppisztoly is hevert az üléseken, sorra felkaptam őket, néha tárat s cseréltem. Két lovas menekülni próbált, utánuk eredtem, és lelőttem őket. Távolabb újabb lovascsapat tűnt fel, elegáns sötétkék ruhában, lengyeles csapkában. Eleget nézegettem korábban az uniformisokat. Dzsidások! Okádtam közéjük a sorozatokat. Talán néhány elmenekült, de a zöm ott maradt. Talán egy szakasz volt, talán több. Dögöljetek meg! Rohadt dögök!

Se láttam, se hallottam, nem tudtam, mit teszek. Felkapaszkodtam a hűtő tetejére, a kezembe kaptam a géppuskát. A facsoport mögött feltűzött szuronyú, sisakos orosz gyalogság menetelt. Rohadékok! Megsoroztam őket a géppuskával. Döbbenten megálltak, én pedig lőttem, mint az eszelős. Sokan összeestek, a többi esze nélkül menekült, én pedig tüzeltem a futókra is. a kocsitól két-háromlépésnyire becsapódott valami, és pedig lőni kezdtem oda, ahol az ágyúkat sejtettem. Nem feleltek. Tüzeltem, mint valami gyilkos őrült. Közben semmi egyébre sem gondoltam, mint arra, hogy orosz fegyverrel, orosz lőszerrel kaszálom halomra az oroszokat.

Lőttem, amíg csak tartott a lőszerem. Amikor elfogyott, sírva borultam a kocsi volánjára.

Béla hozott vissza az autóval együtt.

Nem volt rá mód, hogy visszanyerjük Szárnyasi Károlyt. Akkor sem, ha nem véglegesítünk. Gyertyát gyújtottunk. Elveszítettük a barátunkat. A szabadságharc hősi halottja lett.

Nem maradt egy szál lőszerünk se, energiánk is alig. Semmit sem tettünk Petőfiért. Hogyan tovább. Akkor jutott eszünkbe az a nyavalyás protézis. Ott maradt Károly szájában. Ha hétfőn nem viszem vissza, máris lebuktunk. Eszembe sem jutott, hogy bármi mást tegyek a dobozba. A többieknek se.

Béla számba vette a megmaradt energiát.

- Az egyik kapszula töredéke – közölte szigorúan. – csak egyikőtök mehet.

Jelentkeztem, de leintett.

- Nem fogsz még egy műsort csinálni. Márton megy.

Nem volt apelláta.

Átment az én Érsek Márton barátom, hogy Károlyt megkeresse. Átment egyedül és fegyvertelenül. Az én az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas Márton barátom…

Vagy túl későre sikerült a nagy kapkodásban, vagy a kozákok voltak gyorsabbak. Szinte azonnal körülvették. Tehetetlenül álltunk Bélával együtt. Láttuk, amint az a mocsok altiszt hasba szúrja a lándzsájával….

Még csak ki sem sírhattuk magunkat. Tettenérés történt. Ráadásul a számból vették ki a tárgyi bizonyítékot, a protézist. Lehetett volna annyi eszem, hogy kiveszem…

Az én az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas Érsek Márton barátom…

Ott fekszik valahol a múltban, valahol a végtelenben. Végleg és gyógyíthatatlanul eggyé vált Petőfivel.

Mi lehetett az igazi Petőfivel?

Talán Béla tudja. A bíróság előtt azt mondta, mintha Petőfit látta volna egy csapat magyar katona között. A Monostor-kertben.

A börtönben Arany versét olvasgatom, és néha elsírom magam:

„De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az “Egy gondolat”.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.”

Nyugodjatok békében, barátaim!