A szabad akaratról - VI.

A XX. századi emberi ostobaság legtöbbet emlegetett rekvizitumainak — a nukleáris és egyéb tömegpusztító fegyvereknek — élet és halál filozófiai értelmű kérdéseiben sem mondanivalójuk, sem hatalmuk nincs. Az élet sokkal több annál; szívósabb, hatalmasabb és rejtelmesebb, hogy közönséges háborús eszközökkel végét lehetne vetni. A nukleáris háború nem a földi élet egészét, hanem az emberiség fennmaradását veszélyezteti, ezért — habár a két világrendszer szembenállása azóta elmúlt — komoly veszélynek kell tekintenünk, amely mindaddig fennáll, amíg a Földön nukleáris fegyverek léteznek. Új és még újabb, ma még elképzelhetetlen hatalmi szembenállások jöhetnek létre, kialakulhatnak gazdasági, földrajzi vallási vagy egyéb alapon álló konfrontációk; tömegpusztító fegyverek kerülhetnek fanatikus és eszelős terroristák kezébe; mindezeket a veszedelmeket az emberi cselekvés győzheti le. Semmire sem megyünk azonban, ha folyton valamely katasztrófa rémképét festjük a falra ahelyett, hogy tennénk a közös emberi ügyért.

Az ökológiai vagy egyéb globális természeti katasztrófa rémképe igazából az utóbbi fél évszázad során került be az emberi köztudatba. Ma még tulajdonképpen csökevényes formában ismerjük az emberiség múltját; elképzelhető, hogy ilyesmi valamikor őseink idejében már megtörtént. Az emberiség kollektív emlékezete ennek emlékét meg is őrizte a számunkra, de őstörténetünkkel foglalkozó tudományunk dogmatikus alaptermészete folytán jelenleg még nem képes a benne rejlő információk felfedésére, és a meglévő temérdek tárgyi emlék értelmezését is merev, nyilvánvalóan nem megfelelő sémákhoz igazítja. Ezért világviszonylatban is megrendült a régmúlttal foglalkozó tudományok iránti bizalom. Pedig valószínűleg életbevágó lenne a mai emberiség számára, hogy időben értesüljön az esetleges veszélyről, hogy felkészülhessen az elhárítására. A tényleges veszély(eke)t meg kell ismernünk, az öncélú világvége-hisztériát pedig el kell utasítanunk. A katasztrófa-próféciákra Teilhard de Chardin szavaival kell válaszolnunk: “Goncourt, Benson, Wells elképzelték és leírták regényeikben, olvastuk hírneves fémjelzett tudományos munkákban is. Mindegyik teljesen valószínű. Bármikor összezúzhat egy óriási meteor. Ez igaz. Holnapután megremeghet s eltűnhet lábunk alól a föld. Meglehet az is. Elszigetelten minden egyes emberi akarat elutasíthatja az egység növelésének gondolatát. Ezt is megengedem. S mégis, abban a mértékben, amelyben ezek idő előtti szerencsétlenség vagy elfajzás gondolatát rejtik, hittel állítom, mindarra támaszkodva, amire az Evolúció múltja tanít, hogy e sokféle katasztrófa egyikétől sem kell tartanunk. Bármily lehetségesek is elméletileg, egy felsőbbrendű ok alapján biztosak lehetünk, hogy nem következnek be.” (TEILHARD DE CHARDIN, P.)

A világvége prófétája erkölcsi értelemben tarthatatlan helyzetben van. Vagy az értelem, vagy a moralitás hiányában szenved. Az értelmes emberi cselekvés és az emberi jövő lehetőségét kétségbe vonni amorális és aszociális. Voltaképpen nem más, mint fegyverek nélkül folytatott eszmei és lelki terrorizmus; ideológiai tömeggyilkosság. “…a Föld végnapjaira vonatkozó pesszimista elképzeléseknek mind egy közös tulajdonságuk van: egyéni elemi végzetük jellemzőit és körülményeit helyesbítés nélkül terjesztik ki az Élet egészére.” (TEILHARD DE CHARDIN, P.) Emberek vagyunk; önmagunk számára is felfoghatatlan részei a hatalmas, kifürkészhetetlen, önmagában való voltában is felmérhetetlenül titokzatos Életnek. Mindannyian az Élet cselekvő részesei vagyunk: a passzivitás önnön lényegünkhöz merőben méltatlan. Emellett szülők vagyunk; személyes, elháríthatatlan felelősségünk: miféle világot és miféle jövőt hagyományozunk gyermekeinkre (és tanítványainkra).

Ami a földi élet egészét illeti, J. E. Lovelock egy 1969-ben a New Yersey állambeli Princetonban az élet eredetéről tartott tudományos konferencián egy azóta méltán világhírűvé lett elméletet hozott nyilvánosságra. Ezt később — Lovelock ismerősének, William Golding angol írónak a javaslatára — Gaia-elméletnek nevezte el. Az elmélet nem véletlenül kapta Gaia — a Föld ókori istennője — nevét. Az elmélet lényege: a földi élővilágot együttesen egy összetett élőlénynek — Gaiának — kell tekinteni. “Azóta meghatároztuk Gaiát, mint olyan összetett egységet, amely magában foglalja a Föld bioszféráját, légkörét, óceánjait és talaját, olyan kibernetikai rendszert képezve, amely optimális fizikai és kémiai környezetet keres a bolygó élővilága számára. Viszonylag állandó feltételek fenntartása aktív szabályozás útján kényelmesen leírható a “homeosztázis” fogalmával.”(LOVELOCK, J. E.)

A Gaia-elmélet azóta sem nyert teljes elfogadást. Időnként a “megcáfolásáról” hallunk, de mindig kiderül; a “cáfoló” valamely részletkérdésben talált olyan új szempontot vagy tényt, amely egyáltalán nem látszik meggyőzőnek. A Gaia mellett szóló érvek viszont nagyon erősnek tűnnek. Ezek egyike például az, hogy mesterséges körülmények között sem a földi légkör, sem az óceán összetétele nem állítható elő és nem tartható fenn állandó ellenőrzés nélkül. A földi élet egyetlen, hatalmas önszabályzó rendszer — ezt még a Gaia létét leginkább ellenzők sem tagadhatják.

A tudomány egyáltalán nem úgy fejlődik, ahogy a kívülállók vélik: hogy egy új elmélet azonnal hatályon kívül helyezi a régi elgondolásokat. Az új elméletek elfogadásához új szemlélet is kell, ez gyakran csak akkor nyer teret, ha a régi képviselői már kihaltak. Egy alapvetően új elgondolásnak gyakran évtizedekre van ahhoz szüksége, hogy polgárjogot nyerjen. Gyakran igen hosszú ideig küzd egy-egy új elmélet az elfogadásért. Az eredetileg meteorológus Alfred Wegener 1915-ben hozta először nyilvánosságra kontinensvándorlási elméletét – az pedig körülbelül 1965-re nyert teljes elfogadást.

Ma a természettudomány egyes ágai sportnyelven szólva szinte “állva hagyták” a többi tudomány igen jelentős részét. Az egyes tudományágak elszigetelődtek, magukba zárkóztak. Kevés köztük a kapcsolat. Ez az oka ama közismert jelenségnek, hogy könnyűszerrel találhatunk olyan témákat, amelyekről az egyes szaktudományok meglepően eltérően nyilatkoznak; sok szaktudomány képviselője egyszerűen nem tudja, mit is állapított meg az ő érdeklődési körébe tartozó jelenségről egy másik — esetleg az övénél fejlettebb — tudományág. Az olyan számos tudományágat felölelő elképzelések, mint a Gaia-elmélet, csak akkor kerülhetnek igazán mérlegre, ha a rájuk vonatkozó összes tudomány nézőpontjait integrálva vizsgálják őket.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.