A szabad akaratról - V.

J. E. Lovelock brit légkörkémikus a 60-as évek elején tanácsadóként működött a Kaliforniai Technológiai Intézet Sugárhajtómű Laboratóriumának egyik, Norman Horowitz űrbiológus vezette csoportja mellett, amely a NASA (Az Egyesült Államok Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Hivatala) megbízásából azt a feladatot kapta, dolgozza ki az esetleges marsbeli élet felismerésének és felderítésének eszközeit és módszereit. Lovelock azt a javaslatot tette, hogy keressék az entrópia csökkenését, mivel ez minden lehetséges életforma általános jellegzetessége. A módszer a gyakorlatban egyelőre használhatatlan, de ennél jobb megközelítésről nem tudunk, mivel egyáltalán nem biztos, hogy bármely nem földi élet felfedi magát a földi életen alapuló kísérletek során.

A modern emberi fejlődés egyik sarkalatos eredménye, hogy elvben már mindannyian hajlandók vagyunk elfogadni a földitől különböző élet és az emberitől eltérő intelligens élet létezését. “Szent Ágoston (354-430) egyedüli és kivételes eseménynek tekintette Krisztus megtestesülését, s ezért tagadta a Földön kívüli élet lehetőségét, hiszen ez esetben a Megváltónak ezeken a világokon is testet kellett volna öltenie.” (BARROW, J. D.) A mai emberben ilyen aggályok már nem élnek, viszont az Univerzum felfoghatatlan méretei a vele kapcsolatos szorongást is megnövelték: a földi életet a világűrből fenyegető veszélyektől való félelem igen nagymértékben tudatosodott a XX. században. Ebben a tudománynak is szerepe van.

Ma már a tudósok jó része elfogadja, hogy 65 millió esztendeje üstökös vagy meteor csapódhatott Földünkbe, s ez okozta a dinoszauruszok kihalását. Az elmélet ugyan nem nyert még általános elfogadást, de az tény, hogy a Föld és a világűr — esetleg ciklikusan visszatérő katasztrófákat okozó — kölcsönhatásának elve bevonult a természettudományos gondolkodásba. 1987-ben lázba hozta a világ csillagászait, hogy egy felrobbanó csillagot, úgynevezett szupernóvát fedeztek fel a Nagy Magellán-felhőben (a galaxisok Lokális Csoportjában a Tejútrendszerhez közeli “törpe” csillagrendszerben). Ha erre az eseményre közelebb, saját galaxisunkban kerül sor, kiolthatott volna minden földi életet. Egy szupernóva felrobbanása nem különösebben gyakori jelenség, de a világűrből fenyegetheti a földi életet egyéb is. “1992-ben nagy port vert fel a világsajtóban a csillagászok előrejelzése, miszerint ha ezúttal hajszál híján meg is menekültünk a Swift-Tuttle-üstökös becsapódásától, az üstökös 2126. augusztus 14-én visszatér, és telibe találja a Földet: ez a becsapódás az emberiség kipusztulását jelentené.” (BARROW, J. D. ) Ha ez igaz, az emberiségnek egy évszázadnál hosszabb idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy a fenyegető veszélyt elkerülje. Egy üstökös becsapódása komoly dolog.

1994 júliusában a csillagászok ízelítőt kaphattak abból, mi várható egy ilyen üstökös-becsapódás után. Az eseményre mindjárt a “szomszédunkban” került sor, amikor a Shoemaker-Lévy 9 üstökös darabjai eltalálták a Jupiter túloldalát. A becsapódások során felszabaduló energia több milliószorosa volt a legnagyobb földi atomrobbanásoknál tapasztaltnak. Az eseményt filmre vették, sokan láttuk, vagy legalább hallottunk róla. A becsapódás szörnyű világkatasztrófát jelentene. A becsapódásból származó forró por egy óránál rövidebb idő alatt szétterjedt az egész sztratoszférában. Az ütközést követő néhány órán belül bolygónkat a légkörben lebegő sűrű portakaró burkolta, a felszíne hosszú időre sötétbe borult. A bolygónkat sok helyen borító és a mai napig megmaradt kráterek azt sugallják, hogy ilyesféle esemény a Föld történetének régmúltjában talán többször is előfordult. Vajon történt-e ilyen a viszonylagos közelmúltban is? 1908. június harmincadika reggelén óriási tűzgömb halad át Közép-Szibéria felett. Amikor felrobbant, a fák egy több mint ezer négyzetkilométeres területen kidőltek. A robbanás lökéshulláma kétszer is megkerülte a Földet. A Köves-Tunguzka folyó barátságtalan vidéke azonban, ahol a robbanás történt, távol esett a lakott területektől, ezért a helyszín első tudományos vizsgálatára későn, csak 1930-ban került sor. Ekkor L. A. Kulik szovjet geológus csupa kidőlt fát talált, melyek törzse mind a robbanás középpontja felé mutatott, ám a becsapódási krátert hiába kereste. Az úgynevezett Tunguz-esemény mibenléte igazából máig kérdéses.

A rezonancia jelensége a kevésbé ismert katasztrófaforrások közé tartozik. “Ha gyermekünket hintáztatva a hintát egy meghatározott frekvenciával lökjük, akkor elérhetjük, hogy a hinta magasra szálljon. Ez a rezonancia lényege. A jelenség minden esetben fellép, amikor valamely külső zavar pontosan ugyanakkora frekvenciával hat egy rendszerre, amekkora frekvenciával az magától is rezegne. A rezonancia néha pusztító hatású is lehet, emlékezetes például az Oregon állambeli Tacoma-híd hírhedt esete. Egy erős viharban a széllökések pontosan olyan frekvenciával érték a hidat, amennyi a saját rezgési frekvenciája volt, ezért a rezgések oly mértékben fölerősödtek, hogy a híd összeomlott. Ha más bolygók pontosan a precesszió sebességének megfelelő ütemben perturbálják a Földet, akkor rezonancia léphet fel, aminek eredményeképpen néhány tízezer éven keresztül erőteljes ingadozások lépnek fel a Föld tengelyferdeségében. Minthogy a Föld és a Hold távolsága folyamatosan, mégpedig évente mintegy 3 centiméterrel nő (azaz körülbelül olyan gyorsan, ahogy a körmünk), ezért a földtörténeti múltban sok esetben léphetett fel a rezonancia jelensége, különösen abban az időben, amikor a Föld és a Hold még közelebb voltak egymáshoz, és a Föld gyorsabban forgott a tengelye körül.

Rövid szemlét tartottam azon veszélyek felett, amelyek kívülről, a világűrből fenyeget(het)ik Földünket. Mi a helyzet azokkal, amelyek “belülről” léphetnek fel, és amelyeket szintén a modern természettudomány képes tudatosítani vagy megcáfolni? Legfőképpen azzal, amelynek a modern tudomány nemcsak előrejelzője, hanem előidézője is lehet(ne) ? A nukleáris háborúval?

A második világháború utáni évtizedekben, a két világrendszer szembenállásának idején nem volt olyan kérdés, amely a világ közvéleményét jobban foglalkoztatta volna. Az a tézis, hogy “a nukleáris háború elpusztítja a földi életet” a politikai, tudományos és a hétköznapi szókincsben olyan axiómává vált, amelynek igazságát senki sem vitatta. 1975 végén robbant a bomba. Az USA Nemzeti Tudományos Akadémiája “…egy nyolc, tekintélyes tagból álló bizottság jelentését adta ki. A bizottság munkáját a nukleáris robbantások és utóhatásuk szakértői közül kiválasztott negyvennyolc más tudós segítette. A jelentés szerint a földi nukleáris fegyverkészlet felének — mintegy 10 000 megatonnának — felhasználása egy nukleáris háborúban rövidtávon csekély, harminc éven belül pedig elhanyagolható hatással lenne az emberi és ember által létrehozott ökoszisztéma legnagyobb részére. Természetesen mind az agresszor, mind az áldozat katasztrofális helyi pusztítást szenvedne el, de a harcoktól távoli területeken, különösen pedig a bioszféra szempontjából kiemelten fontos tengeri és tengerparti ökoszisztémákban kevés zavar jelentkezne…a nukleáris háború — noha nem lenne kevésbé borzalmas a résztvevők és szövetségeseik számára — nem válna a sokszor ábrázolt globális pusztulássá…. A jelentést politikailag bírálták — teszik ezt ma is. Felelőtlennek ítélték, mint olyasmit, ami akár bevetésre is bátoríthatja a bombapárti katonai vezetőket….az élet elpusztítása… majdnem lehetetlen.” (LOVELOCK, J. E. )

A jelentés azért okozott komoly sokkot, váltott ki óriási ellenérzéseket, mert alapjaiban támadta a XX. századi közgondolkodás egyik soha ki nem mondott axiómáját, “a gonosz mindig erősebb” elvét. A közvélekedés mindig arra sarkallt bennünket az elmúlt században, hogy a terveink útjában álló akadályok jelentőségét eltúlozzuk, ellenfelünket erősebbnek, önmagunkat a ténylegesnél gyengébbnek tartsuk, a jövő előrejelzésénél a negatív lehetőséget vegyük figyelembe, önmagunk lehetőségeit és értékét tudatosan kétségbe vonjuk, és a reményt illúziónak tartsuk. Gondolkodásunkat elárasztotta egyfajta “felvilágosult pesszimizmus”.

Ennek egyik alaptézise és alapvető dokumentuma Dürrenmatt hírhedt 21 pontja, amelyet a Fizikusok című drámájához mellékelt. A 3. pont a következőképpen hangzik: “Egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be.” (DÜRRENMATT, F. ) Mai világképünk egyik alapkérdése, hogy elfogadjuk vagy elvetjük-e ezt a tézist. A “felvilágosult pesszimizmus” igazolja ugyan, de az élet nem.

Hinnünk kell az amerikai tudományos akadémiai bizottság jelentésének, de nemcsak a szakértelem alapján, hanem filozófiai jellegű megfontolásokból is. A Gonosz nem erősebb, a Gonosz sohasem erősebb; erre azonban csak akkor jöhetünk rá, ha a dolgokat kellő távlataikba helyezzük. Nem akkor gondolunk végig “következetesen” egy történetet, ha “a legrosszabb következik be”; mert az embernek sohasem a legrosszabbat, hanem a lehetséges legjobbat kell keresnie. A legrosszabb keresése etikátlan és emberhez méltatlan.

Nekünk, magyaroknak van erről egy régi példázatunk; a magyar politikai gondolkodás és a magyar irodalom legnagyobb alakjainak egyike, Zrínyi Miklós mesélte — éppen a halála napján. Számunkra Bethlen Miklós emlékiratai örökítették meg:

“…egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván ő, hogy három óra múlva meghal, talán cygnea cantiója helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj, szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felelé: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felelé: Úgy vagyon az, de most mégis ők visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennénk, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre”

Ez a történet igazán “következetes” végiggondolása. Ha 1664 novemberében a korabeli magyarok “következetesen” törekedtek volna a lehető legrosszabb helyzet végiggondolására, most nem lennénk. A példázat megadja az egyetlen morálisan helyes emberi hozzáállást egy valóban nehéz, minden pillanatban katasztrófával fenyegető szituációban: mindennél van rosszabb helyzet, meg kell találnunk a lehető legkedvezőbb oldalát, hogy cselekedni tudjunk. A csüggedés sehová sem vezet; a passzivitásban pedig még szenvedni sem lehet, csupán szenvelegni. Így dönti meg egy XVII. századi magyar író példázata a XX. századi drámairodalom reprezentánsának pesszimista “bölcsességét”.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.