A török földmunkálatok előre
haladtával a védők helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Főleg akkor, ha a
török ostromlóknak volt elég idejük.
A passzív külső védművek
felszámolásával a török veszélyes közelségbe került a falakhoz. Ahol nem ért el
ehhez a fázishoz, ott mindig sikertelen maradt, ahol igen, a várat általában el
is foglalta.
A török nem mindig ásott
közelítőárkokat, előfordult, hogy tüstént tömeges rohamot indított a falak
ellen, mihelyt a réseket elég nagynak vélte.
A tömeges roham Magyarországon a
török legkevésbé sikeres ostrommódszerei közé tartozott. Számtalan rohamot
indítottak magyar várak ellen, meglepően kevés sikerrel. A védők ezeket az
esetek zömében visszaverték, és a kudarcok az oszmán had számára mindig igen
nagy véráldozattal jártak.
A török általában a gyalogságát
parancsolta a falak ellen, de az is megesett, hogy lovasságot szállított le a
nyeregből, és küldött rohamra. A támadók számtalan lófarkas hadijelvényt vittek
magukkal, mert jutalom járt annak, aki ezeket elsőnek tűzi ki. Az eredmény
többnyire az lett, hogy a védők sok török hadijelvényt zsákmányoltak, amelyek
többnyire a bécsi Hadikincstárba kerültek.
Időnként korbácsos hadrendezők, jaszaulok kényszerítették támadásra a
katonákat.
Gárdonyi Géza regénye a török
ostromról azt a képet ültette belénk, hogy a török hatalmas sokasággal rohan a
vár felé, ostromlétrákat támaszt a falaknak, és a réseknél, valamint a
gyilokjárón véres közelharcot vív a védőkkel.
A valóságban ez viszonylag ritkán
történt meg. Általában más volt a forgatókönyv.
A korabeli Európa háborúiban a
várvédők mindig arra törekedtek, hogy távol tartsák a falaktól az ostromlókat.
Ha a támadónak sikerült ostromlétrákat támasztania a falakhoz, a helyzetet
kritikusnak ítélték. Gyakran azonnal megadták magukat ilyen esetekben.
Előfordult az is, hogy visszaverték a támadást, de hadbíróság elé állították
azokat a tiszteket, akiket felelősnek tartottak azért, hogy a támadók
ostromlétrákkal jutottak a falakhoz.
Ott más szerepe volt az idő tényezőjének.
Európában úgy vélték, hogy egy ostromlott erődnek harminc napig illik
kitartania. Ha ennyi idő alatt nem kapott utánpótlást – korabeli szóval
élve nem prófontozták meg –, vagy
nem érkezett felmentő sereg, a katonai
becsület megtartása mellett lehetett feladni a várat. Ilyen esetekben a védők
általában szabad elvonulást kaptak a támadóktól, ami rendszerint kölcsönös
katonai tiszteletadás mellett történt.
A szabad elvonulás ilyen
esetekben úgy történt, hogy a védők fegyvereiket és személyes tulajdonukban
lévő tárgyaikat megtartva, lobogó zászlókkal, teljes díszben vonultak el.
A szabad elvonulás ilyen
esetekben megtiszteltetés volt, a győztes ellenfél így ismerte el a védők
vitézségét. Jellemző, hogy a téli hadjárat idején a költő és hadvezér Zrínyi
Miklós az egyik vár török őrségének szabad elvonulást engedett ugyan, de nem
hagyta meg a törökök fegyvereit, mert nem tartottak ki harminc napig.
A harminc napot Magyarországon is
számon tartották. Jellemző, hogy az ostromlott várak őrségének idegen
származású katonái a legtöbb esetben harminc nap elteltével kezdték követelni a
vár feladását. Ilyenkor az addig kifogástalanul harcoló német, spanyol vagy
olasz tisztek a kapitány elé járultak, és felszólították a megadásra. A
készletek fogytán, a helyzet egyre reménytelenebb, és felmentő seregnek
híre-hamva sincs. Ilyen eset szinte mindenütt előfordult, ahol a hosszan
ostromolt magyar vár őrségében jelentősebb létszámú idegen kontingens is
harcolt.
A külföldi katonaság ilyenkor úgy
érezte, megtette a kötelességét. A hazai fogalmak szerint valóban így volt, Magyarországon
azonban egy-egy vár eleste mindig valamelyik újabb országrész török kézre
kerülését jelentette, ezért a magyar katonák gyakran a mindenki által
kilátástalannak tartott helyzetben is tovább védekeztek. Megesett, hogy
sikerrel.
Ne higgyük azonban el, hogy a
magyarok minden esetben megtették a kötelességüket. Megesett, hogy a magyar
őrség hagyta faképnél a várat, sajnos nem is egyszer.
Ha már az idő tényezőjéről van
szó, nézzük, melyek voltak a legtovább védekező magyar várak:
v
Nándorfehérvár,
1521. 66 nap
A vár parancsnoka Oláh Balázs volt, mindössze hétszáz
katonával, és a védők nem rendelkeztek tüzérséggel. Áruló is akadt, ennek
ellenére a védők gyakorlatilag a végsőkig kitartottak. Az életben maradt 72
magyar katona szabad elvonulás fejében adta fel a várat, de a török, mivel az
életben maradt védők nem voltak hajlandók átállni, lemészárolta őket.
v
Gyula,
1566. 63 nap
A vár parancsnoka Kerecsényi László volt, az őrség
létszáma körülbelül 2-3 ezer fő. Itt a német gyalogosok is hősiesen harcoltak.
A szétlőtt vár a kilencedik héten teljesen védhetetlen volt. A tisztek akkorra
mind elestek vagy súlyosan megsebesültek. Az őrség maradéka szabad elvonulás
fejében adta fel a várat.
A török itt sem tartotta be a
megállapodást. Az elvonuló őrséget megtámadta, a védők maradéka elesett.
Körülbelül négyszázan azonban kivágták magukat, és sebesült tisztjeik egy
részét is magukkal vitték. Kerecsényit azonban a török elfogta, és később
kivégeztette.
v
Győr,
1594. 61 nap
A vár parancsnoka Ferdinand zu Hardegg gróf volt, az
őrség létszáma 5-6 ezer fő. A felmentő sereg a közelben ügyetlenkedett, végül
elvonult. A tönkrelőtt várat szabad elvonulás fejében feladták, a török a
megmaradtakat elengedte. Ellenben a „felmentő” sereget vezénylő Habsburg
főherceg a parancsnokot „gyávaság” vádjával haditörvényszék elé állíttatta és
vezető hadmérnökével együtt Bécsben nyilvánosan kivégeztette.
A nyugat-európai zsoldos
katonaságnál ekkor már évszázados múltra tekintett vissza az ostrompénz. A körülzárt várban védekező katonáknak
a védelem minden napjáért dupla zsold járt. Néhol a hazai források is
említik ezt.
A közvetítőárkok építése
időigényes volt, és halálos veszélyt jelentett a védők számára. A kitörések az
ostromlövegek mellett elsősorban az árokrendszer építését akarták akadályozni. Ha
sikerült jelentős károkat okozni, ami súlyosan hátráltatta az
ostromműveleteket, a török könnyen kifutott az időből, és kénytelen volt dolga
végezetlenül elvonulni a falak alól.
A védők, ha tehették,
felrobbantották az árkokat, lemészárolták az építőket, vagy az árokban
gyülekező katonákat. Ezért a török igyekezett minél erősebb rendszabályokat
foganatosítani a közelítőárkok és a bennük tartózkodók védelmére.
Ez nem volt könnyű. Az árkok
könnyen halálos csapdává váltak a bennük tartózkodó gyalogság számára. A török
igyekezett hatékony védelmet biztosítani a számukra.
A közelítőárkokat az ostromlók
sugarasan, a falakhoz közeledve ásták. Felülről általában fedettek voltak. Egészen
a falak tövéig vezettek, a rohamra induló gyalogság bennük gyülekezett. Az
árkokban, a várbeliek lőfegyvereitől védve közelítette meg az erődöt, és csak közvetlenül
a rések előtt a falak tövében bukkantak ki az árkokból, hogy rohamra
induljanak.
Ez a módszer sok szempontból az
egykori ókori ostromművészet újjáéledésének és továbbfejlesztésének eredménye
volt. Francia hadmérnökök azt állították, hogy ők is a töröktől vették át.
A XVII. század folyamán ezzel a
módszerrel foglaltak el Európában sok fontos várat. A franciák Vauban és más
hadmérnökök révén tovább is fejlesztették. Ennek a továbbfejlesztésnek volt az
eleme a befészkelés, amit például a
Buda 1686-os visszafoglalását ábrázoló metszetek némelyikén láthatunk. Mozgékony
könnyűlövegeket vittek a fal réséhez, és az ágyúk, valamint az oda vezényelt
gyalogsági alegységek folyamatosan tűz alatt tartották a védőket. Lőtték a védők
gyülekező helyeit, közlekedési útjait, bázisait. Tűzzel szorították őket
vissza, majd a befészkelt erőkre támaszkodva részekre tagolták és felmorzsolták
őket. így foglalták vissza a szívósan védett Buda várát a következő évszázad
végének nagy háborújában.
A védőknek azonban nem csupán a
közelítőárkok okoztak problémát.
Ahogy eltűntek a passzív külső
védművek, és a török útját árok vagy hasonló nem zárta el a falak felé, tüstént
kezdetét vette egy félelmetesen alattomos támadás, amit az oszmánok mindig
bevetettek, és aminek akkoriban ők voltak a legjobb szakértői a világon.
Az aknaharc.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése