Szőke nő zűrben az űrben - 280.

KÉTSZÁZNYOLCVANADIK RÉSZ

Helmut Schellenberg türelmetlen mozdulatot tett.

-         Három óránk? – kérdezte dühösen. – Hogyan lehetne három óránk! Az istenfáját! Nem azt mondtátok, hogy a Digitális Téridő…

Karen rá se hederített:

„Admirális a hajónak! Elrendelem a hibernációs kamrában fekvő személyek felélesztését! A parancs végrehajtását azonnal megkezdeni!”

-         Elment az eszed? – nézett rá Ed Philips.

-         Csak most jött meg igazán!

-         Hát nem értitek? – ordította Helmut.

Karen csak gúnyos mosollyal válaszolt.

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva! Végrehajtása megkezdve!”

A panorámaképernyő feltűnt a hibernációs kamra. Egy számláló azonnal elindult, lámpák tucatjai kezdtek villogni, halk zümmögésbe fogtak a gépek, és a csőrendszerben őrült sebességgel kezdett áramlani valami.

„Admirális a hajónak! A felélesztés végső szakaszában a feléledő személyeket el kell választani egymástól! A robotharcosok azonnal szervezzék meg!”

Ed Philips a szőke nő arcát tanulmányozta. Helmut azonban már csaknem őrjöngött.

-         Nem értitek? Figyeljetek végre rám!

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva! Végrehajtása megkezdve!”

-         Figyeljetek végre rám! – óbégatott Helmut, és elkapta Karen karját. – Nem értitek? Figyeljetek már!

Karen most nézett csak rá.

-         Mit óhajtasz, drágám? – kérdezte abban a hivatásos barátnői modorban, amiről az utóbbi napokban azt hitte, hogy már el is felejtette.

Helmut úgy meglepődött, hogy a torkán akadt a szó. Ezt a Karent nem ismerte. A szőke nő egykor szokásos FreeMiss fogpasztavigyorával nézett a szemébe, és ettől a féerfi teljesen elbizonytalanodott.

Karen maga is érezte, hogy elvetette a sulykot. Nem! A hivatásos barátnők világának a számára vége, oda soha többé nem térhet vissza.

-         Bocsáss meg! – váltott vissza admirális asszonnyá, és finoman meg is érintette a férfi karját.

Helmut fellélegzett, de aztán tüstént ki is tört:

-         Hát nem látjátok? Nem értitek?

-         Mit? – kérdezte szórakozottan Ed Philips.

Helmut nagy lendülettel kezdte volna, de nem jutott szóhoz:

„Hajó az admirálisnak! A felélesztési folyamat egy perc elteltével visszafordíthatatlanná válik.”

Karen szórakozottan bólintott.

-         Meggondoltad ezt? – kérdezte Ed Philips.

A szőke nő bájosan mosolygott rá, de ez már nem a hivatásos barátnő arcjátéka volt.

-         Talán inkább hallgassuk meg, mit akar Helmut.

Az ifjabb Schellenberg végre szóhoz jutott:

-         Azt mondtátok, hogy a Digitális Téridő urai küldték ránk ezeket a csatahajókat. Így van, vagy nem így van?

-         Így van, Helmut.

-         De az Isten szerelmére! Hogy lehetne három óránk, amikor azok a Digitális Téridőből jönnek? Az nem kompatibilis a mi időnkkel! Másodpercek alatt egész flotta lehet a nyakunkon.

Karen az első pillanatban komolyan megijedt, és gyorsan a panorámaképernyőre pillantott.

Egyetlen újabb csatahajó sem látszott.

Ed Philips csaknem elnevette magát.

-         Nem, Helmut. Egyetlen csatahajó sem fog másodpercek alatt a nyakunkra jönni.

Helmut képe megnyúlt.

-         Akkor most már semmit sem értek. Nem vagyok képben.

Ed Philips még a vállát is megveregette.

-         A Digitális Téridő elvben valóban nem kompatibilis a miénkkel. Az Ultenberg csoport nagyurainak térideje biztosan nem. De nemcsak ők laknak ott, hanem valakik, akik a biztonságukra ügyelnek. Csatahajó azonban nincs ott.

-         Nincs?

-         Miért vitték volna oda? Szerintem semmiféle fegyver nincs ott. A biztonsági szolgálatuk diszponál a hajóik és fegyvereik fölött, de ez utóbbiak nyilván a mi teljesen hagyományos univerzumunkban vannak. Jól eldugva. Forgalomból kieső, esetleg lakatlannak tűnő helyeken.

-         De hát miért?

A szőke nő is érdeklődéssel figyelt.

„Hajó az admirálisnak! A felélesztési folyamat visszafordíthatatlanná vált.

Folytatása következik.