TIZENHETEDIK RÉSZ
Folyik az ágyúharc. A török
aknászok is igyekeznek aláásni a falakat, de a magyar védők az esetek
többségében résen vannak.
Közben azonban már épülnek a közelítőárkok is.
Utóbbiak körkörösen közelednek a
várfalak felé, a legfontosabbak a falakon ütött réseket célozzák meg. az
árkokat befedik, és egészen a falak tövéig vezetik őket. A támadó gyalogság
ezekben fogja megközelíteni a falat, és csak közvetlenül előtte lépnek ki az
árkokból a janicsárok, a következő pillanatban pedig már özönlenek be a várba.
Ha az ostrom eljutott ehhez a
fázishoz, a védelem nagy bajban van.
A kor egyik nagy tapasztalata
volt, hogy passzivitással egyetlen vár
sem védelmezhető. Ha egy várkapitány arra spekulált, hogy hadd próbálkozzon
a török, támadjon, majd visszaverjük, szinte minden alkalommal elveszítette a
rábízott várat.
Különösen az idegen parancsnokok
estek időnként ebbe a hibába. Túlságosan óvatoskodók voltak, féltek kitörést
szervezni, sőt az ilyesmit tiltották is. betegesen féltek a merész akcióktól, a
veszteségektől. Így aztán nem is nagyon szenvedtek veszteséget – de nem okoztak
a töröknek sem, sőt az ostrommunkálatokat sem tudták hatékonyan akadályozni.
Az ilyen védelmi harcászat méltó
párja a Montecuccoli tábornagy neve által fémjelzett „adjon Isten száz év
háborút egyetlen csata nélkül” taktikának. A nagy manőverezők mindig találnak
olyan helyet, ahol senki se zavarja őket – de mindig fennáll annak is a
veszélye, hogy ők se zavarnak senkit.
A passzív védelem időt és
lehetőséget ad a töröknek arra, hogy háborítatlanul elvégezze az ostrom műszaki
műveleteit, megássa a közelítő árkokat, és felkészüljön az általános rohamra.
Ezután a vár sorsa gyorsan megpecsételődik.
Itt álljunk meg egy pillanatra.
Hogyan védekeztek a magyarok? Mi
volt a magyar várvédelem taktikája?
Ne felejtsük el, hogy a magyar
várostromok zömében a támadó nem a szultán vagy a nagyvezír vezette török
fősereg volt, hanem valamelyik helyi pasa vagy bég fegyveres ereje. Néhány ezer
fő. A várak védői általában néhány százan voltak.
Nagy László írt sokat erről a témáról. Ő mutatta ki, hogy a magyar
várvédelem harcászata egy mondatban foglalható össze:
„Lóra katona, kapura hajdú, likra nemes ember!”
Katonának akkor a lovast
nevezték. Nekik lóháton kellett várakozniuk, ők alkották a védelem mozgó
tartalékát. Akkor vetették be őket, amikor az ellenség valahol betört a vár
területére. Sűrűn előfordult, hogy a várba nagy fáradsággal betörő török
harcosokra váratlan lovasroham zúdult, amely gyorsan kitakarította őket a
várból.
A várfalon tört rések oltalmazása
volt a várba szorul nemesek és kísérőik feladata. Közelharcbeli
képzettségüknek, neveltetésüknek a korban ez meg is felelt.
A hajdúkról kissé bővebben kell
szólnom.
A hivatásos gyalogság, a hajdúk
kapták általában a legnehezebben védhető objektumok, a kapuk oltalmazásának
feladatát. A források zöme hangsúlyozza, hogy a fürge hajdúk remekül értenek a
várharchoz, a várvíváshoz és a védelemhez is. El kell fogadnunk Nagy László
állítását: az összességében a nyugati gyalogsághoz viszonyítva korszerűtlennek
tűnő hajdú csapatnem helyenként igen modern harceljárásokat alkalmazott – a
szökelléstől a rajvonalig és a csatárláncig.
A nagyon eredeti harcmodorú
gyalogságot a lengyel királyi trónra jutó Báthory
István – a huszárokhoz hasonlóan - Lengyelországban is meghonosította.
Elképesztő sikerrel. A „magyar hajdú hadrendben” felálló lengyel erők nemcsak a
svéd királyi csapatokat győzték le több ízben, hanem megsemmisítő vereséget
mértek a szultán személyes vezetése alatt álló török főerőkre is (Chocim,
1621.).
A huszárokból pedig lengyel
földön nehézlovasság lett, a kor legkiválóbb lovassága, amely
megszámlálhatatlan diadallal büszkélkedhetett a svéd, török, tatár, német és
orosz hadak felett. A „szárnyas huszárok” fergeteges kahlenbergi rohama
inspirálta Tolkien regényében a rohírok támadásának híres jelenetét.
Mindebben azt láthatjuk, hogy a magyar katonatípusokban – a huszárban és
a hajdúban – a korban hatalmas taktikai tartalékok rejlettek. Nagyon is
termékenynek tűnik mindkettő.
Mitől korszerű, vagy mitől
korszerűtlen valamilyen katonatípus vagy hadviselési forma?
A huszár és a hajdú a török elleni harcban kialakult katonatípusok. A
Mohács előtti Magyarországon is megvoltak már, de csak a végvári harcok idején
lettek a legfontosabb magyar csapatnemekké.
A huszár talán szerb eredetű, de
a magyar hadviselésben lett alapvető fontosságú típusa a könnyűlovasságnak.
Olyan katona, aki képes utolérni, és megsemmisíteni a török portyázókat. Taktikai
lehetőségei szinte kimeríthetetlenek voltak, ezért egészen az első
világháborúig az európai lovasság egyik meghatározó típusa maradt. Létrejöttét
talán a török „deli” lovasság inspirálta, de annál sokkal jelentősebbé vált,
gyorsasága, fortélyos taktikája, szívóssága nagy tekintélyt szerzett neki.
A hajdú valószínűleg a
felfegyverzett marhahajcsárokból, a „hajtókból” keletkezett gyalogság.
Létrejöttét nyilvánvalóan a török hadsereg félelmetes gyalogsága, a janicsárság
inspirálta. A magyar fegyveres erőknek olyan gyalogságra volt szükségük, amely
képes eredményesen harcolni a janicsárok ellen.
A hajdúk fegyverzetében a kezdet
kezdetétől magától értetődő természetességgel jelentek meg a kézi lőfegyverek,
viszont a janicsárokhoz hasonlóan következetesen mellőzték a pika alkalmazását.
Azzal elveszett volna a kortársak által legjellegzetesebbnek tartott tulajdonságuk,
a fürgeség.
A korabeli nyugat-európai
gyalogság ragaszkodott a pikához, és a hosszú nyársak kötegei nehézkessé,
körülményessé tették a gyalogságot, harcmodorát eleve védekezővé kárhoztatták.
Nagyon jellemző, hogy
Montecuccoli tábornagy még a XVII. század közepén is másodrangúnak tekinti a
török gyalogságot, a janicsárokat, amiért nem használnak pikát. Sokat levon a
tábornagy okfejtésének értékéből, hogy tanulmánya írásakor még semmiféle harci
tapasztalatot sem szerzett a török elleni harcban.
Hadtörténészeink egy része nem
tud szabadulni attól a sablon-gondolattól, hogy a nyugati hadseregek „korszerűek”,
a magyarországiak meg „korszerűtlenek”. Nem veszik észre, hogy a XVII. század
második felének állapotát vetítik vissza állandó merevgörccsel a XVI. századba.
Akkor, a harmincéves háború nagy katonai újításai után a nyugati csapatok már
valóban komoly harcászati és hadműveleti fölényben voltak a török fegyveres
erőkkel szemben.
Hát tárgyalt korunkban, a XVI.
században?
A korban egyre-másra azt látjuk,
hogy a főleg nyugati alakulatokból álló seregek a török tevékenységét érdemben
akadályozni nem tudják, utolérni nem képesek, állandó hadműveleti hátrányban
vannak vele szemben. A török döntéseit érdemben befolyásolni nem tudják. Amikor
pedig nyílt ütközetben szembekerülnek a török főerőkkel, döntő vereséget
szenvednek tőlük (Mezőkeresztes, 1596.).
A törököt nem hatják meg a
briliáns manőverek, fittyet hány rájuk, a céljait általában eléri, az
ellenségből gyakran gúnyt űz. Stratégiai értelemben uralja a hadszínteret.
Ez persze a vezetést is minősíti,
de nem csupán azt. A császári stratégiát. A töröknek mindig volt valamilyen
határozott koncepciója, azt vagy megvalósította, vagy nem. Ezzel szemben a
császári hadvezetés céljai gyakran változtak. Leginkább azt tartották szem
előtt, hogy Bécs veszélybe ne kerüljön, de azt sem mindig tudták elérni. A határozott
hadműveletekkel operáló oszmán hadak ellen a császári sereg vezetését
tanácstalan várakozás, ijedt tétlenség jellemezte. Ez alól csupán a fentebb említett
leobersdorfi csata a kivétel.
Ezzel szemben a magyar és horvát csapatok
jóval eredményesebben harcoltak a török ellen. Az ország három részre szakadása
után a török ellen megnyert ütközetekben részt vevő katonaság túlnyomó részét
mindig ők alkották. Elszántabbnak, szívósabbnak, határozottabbnak és
ötletesebbnek bizonyultak.
Feltűnt ez a Magyarországra
került külföldi tábornokok némelyikének is. Többen indítványozták közülük, hogy
a török elleni harcot a magyar csapatokra kellene építeni. Konkrét javaslatokat
is tettek, utoljára talán Basta tábornagy. Utóbbi kifejtette, hogy a magyar
egységekből kell ütőképes állandó, reguláris hadsereget szervezni, az ezredeket
rendszeresen és tisztességesen fizetni, jól felfegyverezni, gondosan kiképezni,
és egy ilyen hadsereg döntő fordulatot hozhatna a török elleni háborúk
menetében.
A javaslatot elutasították,
érdemben nem is tárgyalták…
Az osztrák hadvezetést ismerve
azt kell mondanom: természetesen.
Nézzük most már tovább a
szigetvári ostrom történetét.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése