2016. március 22., kedd

A Nap ugyanúgy ragyog - XLVII.




NEGYVENHETEDIK RÉSZ

-         Készülhetsz, Koszoskutya! – mondta anyám egy reggelen. – Hamarosan bebizonyíthatod, hogy férfi vagy. Nemzőapává válhatsz a Mindenség Édesanyjának segítségével.

A közeledő őszi orgiára célzott. Szinte mellbevágott a tudat: évszázadokkal, de az is lehet, hogy évezredekkel ezelőtt szeretkeztem utoljára. Eszembe jutott a faluban élő sok büszke tartású, ringó csípejű nő, és nyomban belesajdult az ágyékom. Végül is, miért ne?

Másnap anyámat skorpió marta meg. Haldokolva hozták a kunyhóba, és nyomban köréje sereglettek húgaim és nővéreim. Hosszú ideig tanácstalanul tipródtam a küszöb előtt, mire elszántam magam, hogy belépjek. Húgaim és nővéreim dühödten szisszentek fel a szentségtörés láttán, anyám azonban bágyadtan intett: lépjek közelebb.

-         Mondanivalóm van a számodra, fiam – nézett a szemembe.

Az én derék leánytestvéreimnek ez már sok volt. amúgy is szégyellték, hogy közönséges fiútestvér, amolyan állva pisilő kakukkfióka tolakodott közibük, hát ez a nyavalyás szőrös képű majom még az édesanyjuk halálos ágyán sem képes őket békén hagyni? Nem átallja még most is idetolni a képét? Előállt hát legifjabb húgom, Hiúzlány, aki a legfiatalabb jogán anyám rangjának és vagyonának örököse volt. Afféle szél kotorta, cserfes csitri, aki egyre magasabban hordta az orrát. A vihogásról ugyan már leszoktatták a papnők, de éretlenke maradt még, kifejletlen üszőborjú, terebélyes fának zölden maradt gyümölcse. Testéről már eltűnőben volt a kamaszkor idétlen csontossága, hajlataiban már tanyát vertek a női piheligetek, szemében ébredezett az örök démon, gömbölyödő csípejében fészket rakott az eljövendő nőiség. Gyönyörű nővéreihez képest azonban szánandó teremtés volt, a férfiak rá se néztek. Így hát örökké eszébe akarta idézni mindenkinek: a mi házunknak ő lesz az úrnője.

Előállt tehát az én kedves Hiúzlány húgom, ez a ványadt bakfis, és rászólt anyámra.

-         Anyám, nem illendő, ha utolsó órádon is időt pazarolsz erre a férfira! Így is túl sokat fecsegtél ki neki a szent dolgokról, amik nem az ő tökéletlen fülének valók!

Hiúzlány stílusa vaskosan ízléstelen volt, többi nővérem azonban leginkább helyeselt. Még Rétekszépe is, idősebb nővérem, akivel pedig szót tudtam érteni, lévén mind között a legkevésbé gőgös. De érthető módon még Rétekszépe sem akart ujjat húzni a ház leendő úrnőjével.

Mégis akadt, aki a védelmemre kelt. Igaz, nem annyira miattam, inkább anyám miatt, tudván, hogy mennyire szeret engem. Védelmezőm Farkasasszony volt, anyám barátja, tanítványa, társa a papnőségben. Káprázatosan szép huszonnyolc esztendős nő, hajzuhataga a bokájára omlott, bőre feszes, keble érett alma, csípeje-fara gömbölyded; viruló szépség a beteljesült asszonyiság ingerlő nászpompájában. Ki hitte volna, hogy már négy leánynak adott életet?

-         Nem helyes, hogy a leány tanácsot adjon az anyjának! – korholt Hiúzlányt. – A haldokló anya akarata szent.

Így hát anyám mégis adott valamicske útravalót. Virágnyelven ugyan, és még így is folyton attól rettegve, mikor szakítják félbe. De tanácsait idővel megértettem, és megszívleltem, és nemcsak ebben az életemben.

-         Koszoskutya, drága fiam! – kezdte elhaló hangon. – Jól jegyed meg, amit most mondok! Sohase vállald el azt, hogy nemzőatyád halála árán anyád legyen a felséged! Ne fogadj el gyümölcsöt a Mindenek Édesanyja kezéből! Ha örök ifjúságot kínálnak, el ne fogadd! – erre az összes jelenlévő nő felhördült. Meg tudom őket érteni: ekkora szentségtörésnek soha egyikük sem volt fültanúja. Anyám azonban ügyet se vetett a rosszalló morajra. Folytatta elszántan és rendületlenül – Ne törődj az örök ifjúsággal, fiam, te inkább élni akarj!

Eddig tartott. Anyám talán mondott volna még többet is, de a többiek most már könyörtelenül belefojtották a szót. Őt elhallgattatták, engem pedig kiküldtek a kunyhóból.

Sokat tépelődtem anyám szavain. Általánosságban sokat tudtam a nőuralomról, de eddig sohasem éltem benne, nem ismertem konkrét szokásait, finom jelképrendszerét. Ne legyen apám halála árán anyám a feleségem? Ezt tulajdon anyám mondja a halálos ágyán? Miféle képtelenség ez? Mit jelent gyümölcsöt elfogadni a Mindenek Édesanyja kezéből? Mi az, hogy örök ifjúságot kínálnak?

Volt hát miről gondolkodnom. Azt azonnal tudtam, hogy anyám szavai valamiképpen az emberáldozattal állnak kapcsolatban. De mit jelentenek pontosan? Az emberáldozatról tudtam, hogy egészen mélyen gyökeredzik a kor emberének világmagyarázatában. Ezért nem tudtam elfogadni Napsárkány véleményét, aki azt mondta, hogy az emberáldozatnak pusztán az az oka, hogy a világot az Ikrek csillagjegye uralta, és nyomban ki is veszett, mihelyt elkövetkezett a Bika uralma. Következtek a bikakultuszok és bikaáldozatok, amit a Kos uralma, később pedig a Halak uralma váltott fel. Néhány ponton tetszetős, máshol meg kifejezetten légből kapott magyarázat.

Az emberáldozat valójában sohasem veszett ki. ahogy a kultuszok elmélyültek, bonyolódtak, és egyre elvontabb bugyraiba vonultak vissza a tudatnak, úgy váltak egyre jelképesebbé az áldozatok is. az embert előbb állat helyettesítette, utóbb valami egyéb, a rítus mindvégig fennmaradt. A későbbi időkben aztán már se pap, se hívő nem sejtette, hogy mit jelent. De valahol a legelvontabb szertartásban is ott bujkált mindvégig az emberáldozat, mint az ember belső világértelmezésének legősibb és legőszintébb metódusa.

Közeledett az őszi szent mámor, a nagy orgia napja, és érdeklődésem a nagyon is kézzelfogható kellemességek irányába fordult. Eddig is sokat legeltettem a szememet a jobb kiállású nőkön. Vajon melyikük lesz a szeretőm?

Farkasasszonyt választottam. Rájöttem, őt kívánom leginkább. Hogy miért? Szebb nő akadt nála, de kedvesebb nem; akadt ingerlőbb is, de kívánatosabb egy sem. A farriszálóan kihívó libákra ügyet sem vetettem. Ha szemre suhanc voltam is, tudtam már az életről egyet, s mást. Döntöttem: Farkasasszony lesz a szeretőm. Ő és senki más. Komoly vonzalmat éreztem, ez több volt, mint a serdülő fiúk szokásos érdeklődése anyjuk barátnői iránt.

Csupán a vonzalom okából választottam Farkasasszonyt, semmiféle hátsó gondolatom nem volt, semmiféle sunyi számítás nem vezetett. Dehogyis gondoltam én, hogy ezzel hathatós patrónust szerzek magamnak!

Magam is meglepődtem rajta, mennyire könnyen ment. Ravaszul kikerültem a lányokat, akik szemet vetettek rám, és lecsaptam Farkasasszonyra. Lecsaptam, mielőtt bárkit választhatott volna. Annyira meglepődött, hogy tiltakozni is elfelejtett.

-         Micsoda vakmerőség! – kerekedett el a szeme. – Te nem tudod, hogy mindig a nőnek kell választania?

Méltatlankodott, de nem utasított vissza. Velem jött egy csendes helyre, én pedig továbbadtam neki mindazt, amit a Papnőtől tanultam hajdanán. Olyat kapott tőlem, amire nem számított, amiben nem volt része eddig sohasem.

-         Ki vagy te? – zihálta, amikor először lélegzethez jutott. Ragyogó fekete szemeit állhatatosan rám szegezte. Többé már nem a serdületlen suhancot, már nem az éretlen süvölvényt látta bennem. Sem most, sem később. Soha többé.
-         Ki vagy te? – kérdezte újra és újra. Tudta már, hogy itt nem ő a tanítómester. Elhitte már a mosolyomat. Ekkortájt valami olyasmit fedeztem fel ebben a gyönyörű szempárban, ami ekkoriban mélységesen idegen volt a nőktől: az odaadás fényét. Farkasasszony immáron az enyém volt, egyedül az enyém, enyém volt testestül, lelkestül, mindenestül.

Azon az őszi éjszakán kezdődött a szerelmünk. Titkos viszonynak indult; cinkos összekacsintásokból, titokzatos találkákból, vad szeretkezésekből állt. Forró vágyaink mérhetetlen energiájú villámokként cikáztak egymás felé a falu fojtogató légkörében, lopott csókjaink egy-egy földcsuszamlással értek fel, szórványos együttléteinken őrjöngve szeretkeztünk végig félnapokat és teljes éjszakákat.

Kezdetben nagyon óvatosak voltunk. Sem a Nagyasszony, sem a papnők nem fogtak gyanút, kapcsolatunk még a falu örökké éber vénasszonyainak figyelmét is elkerülte. Színleg semmi közünk sem volt egymáshoz, minden találkánkat alaposan megterveztük. Két tölgy alatt, gyönyörű tisztáson szoktunk találkozni, kicsi sziget volt a mocsár belsejében, minden oldalról víz vette körül. Rendszerint Farkasasszony érkezett elsőnek, és ott várt rám a magas fűben elnyúlva ruhátlanul és türelmetlenül. Ott egyesültünk szégyentelen és ordítóan boldog önfeledtségben ki tudja, hány ezerszer. Ott feküdtünk, lihegtünk, sikítottunk, hemperegtünk csillagfényes éjszakákat végig, ott bújtunk egymáshoz vihar idején, meg egymásba, ha elvonult a vész. Ott habzsoltuk egymás boldogságos érintését. Egyetlen fűszál sem volt ott, amely testeinket ne ismerte volna.

Farkasasszonyt őszintén, tiszta szívemből szeretni véltem. Jóval több volt ez annál, amit egykor Jázmin iránt éreztem, de mégsem volt még az igazi, a teljes szerelem. Farkasasszonnyal testbe-lélekben összetartoztunk, mégis volt egy vonal, amelyet egyikünk sem lépett át. Nem beszéltem neki előző életeimről, ő pedig titkolta előlem papnő-voltának tudását. Hiába szeretett, továbbra is avatatlannak tekintett, a Mindenség Édesanyjának tett fogadalmai közül egyet sem szegett meg miattam. Kapcsolatunk korlátai így kezdettől fogva adottak voltak.

Bár a gondolkodás szféráiban átléphetetlen határvonalak húzódtak közöttünk, testi boldogságunk határtalan volt. több és teljesebb, mint Jázmin esetében. A többlet a lelkünkből fakadt, ez adta kapcsolatunk elsöprő erejét, ez tett minden egyes ölelést még spontánabbá és örömtelibbé. Hiszen a testi szerelem akkor a legcsodálatosabb, amikor legtávolabb áll a tudatosságtól. Egy boldog együttlét tönkre tételének legbiztosabb módja, ha megpróbálják mérhetővé tenni, akkor lesz belőle piacon kapható silány árucikk, még csak nem is üzérkedés, csak bankjegyekkel vagy számokkal leírható kiporciózott undor; unatkozó lelki nyomorékok előre gyártott csömöre, kiszikkadt lelkű emberromok megalázósdi játéka, amely sokkal messzebb áll a szerelemtől, mint rogyadozó falakra pingált, penészedő művirág az első friss tavaszi ibolyától. A szerelem nem része a számok világának. Mértéket csak lelki koldusok ismernek, hiszen a szerelem maga a mérhetetlen.

Mámorító kezdetek és sikoltó beteljesülések között ittuk magunkba egymás testének lélegzetelállító végtelenét. Farkasasszony gondos anyaként vigyázott engem, és gyönyörszomjas ifjú asszonyként adta magát nekem, hogy utána kicsi lányként bújjon a karjaimba.

Az anyauralom viszonyai között elkerülhetetlen volt, hogy újabb hibákat követek el. Farkasasszony azonban nyíltan is a pártfogásába vett. Ezen senki nem ütközött meg, mert mindenki úgy vélte, elhunyt anyám szellemének akar kedvezni a papnő. Farkasasszony mindig kihúzott a csávából, és megvédett a Nagyasszonnyal szemben, aki köztudottan ki nem állhatott. Ezt én sérelmesnek éreztem, de Farkasasszony állandóan azzal nyugtatott, örüljek neki, ha nem kedvel.

-         Sohasem akar majd a szeretőjévé tenni! Ennek nagyon örülj! Nincs veszélyben az életed!

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése