NEGYVENHETEDIK RÉSZ
-
Készülhetsz, Koszoskutya! – mondta anyám egy reggelen.
– Hamarosan bebizonyíthatod, hogy férfi vagy. Nemzőapává válhatsz a Mindenség
Édesanyjának segítségével.
A közeledő őszi orgiára célzott.
Szinte mellbevágott a tudat: évszázadokkal, de az is lehet, hogy évezredekkel
ezelőtt szeretkeztem utoljára. Eszembe jutott a faluban élő sok büszke tartású,
ringó csípejű nő, és nyomban belesajdult az ágyékom. Végül is, miért ne?
Másnap anyámat skorpió marta meg.
Haldokolva hozták a kunyhóba, és nyomban köréje sereglettek húgaim és nővéreim.
Hosszú ideig tanácstalanul tipródtam a küszöb előtt, mire elszántam magam, hogy
belépjek. Húgaim és nővéreim dühödten szisszentek fel a szentségtörés láttán,
anyám azonban bágyadtan intett: lépjek közelebb.
-
Mondanivalóm van a számodra, fiam – nézett a szemembe.
Az én derék leánytestvéreimnek ez
már sok volt. amúgy is szégyellték, hogy közönséges fiútestvér, amolyan állva
pisilő kakukkfióka tolakodott közibük, hát ez a nyavalyás szőrös képű majom még
az édesanyjuk halálos ágyán sem képes őket békén hagyni? Nem átallja még most
is idetolni a képét? Előállt hát legifjabb húgom, Hiúzlány, aki a legfiatalabb
jogán anyám rangjának és vagyonának örököse volt. Afféle szél kotorta, cserfes
csitri, aki egyre magasabban hordta az orrát. A vihogásról ugyan már
leszoktatták a papnők, de éretlenke maradt még, kifejletlen üszőborjú,
terebélyes fának zölden maradt gyümölcse. Testéről már eltűnőben volt a
kamaszkor idétlen csontossága, hajlataiban már tanyát vertek a női piheligetek,
szemében ébredezett az örök démon, gömbölyödő csípejében fészket rakott az
eljövendő nőiség. Gyönyörű nővéreihez képest azonban szánandó teremtés volt, a
férfiak rá se néztek. Így hát örökké eszébe akarta idézni mindenkinek: a mi
házunknak ő lesz az úrnője.
Előállt tehát az én kedves
Hiúzlány húgom, ez a ványadt bakfis, és rászólt anyámra.
-
Anyám, nem illendő, ha utolsó órádon is időt pazarolsz
erre a férfira! Így is túl sokat fecsegtél ki neki a szent dolgokról, amik nem
az ő tökéletlen fülének valók!
Hiúzlány stílusa vaskosan
ízléstelen volt, többi nővérem azonban leginkább helyeselt. Még Rétekszépe is,
idősebb nővérem, akivel pedig szót tudtam érteni, lévén mind között a
legkevésbé gőgös. De érthető módon még Rétekszépe sem akart ujjat húzni a ház
leendő úrnőjével.
Mégis akadt, aki a védelmemre
kelt. Igaz, nem annyira miattam, inkább anyám miatt, tudván, hogy mennyire
szeret engem. Védelmezőm Farkasasszony volt, anyám barátja, tanítványa, társa a
papnőségben. Káprázatosan szép huszonnyolc esztendős nő, hajzuhataga a bokájára
omlott, bőre feszes, keble érett alma, csípeje-fara gömbölyded; viruló szépség
a beteljesült asszonyiság ingerlő nászpompájában. Ki hitte volna, hogy már négy
leánynak adott életet?
-
Nem helyes, hogy a leány tanácsot adjon az anyjának! –
korholt Hiúzlányt. – A haldokló anya akarata szent.
Így hát anyám mégis adott
valamicske útravalót. Virágnyelven ugyan, és még így is folyton attól rettegve,
mikor szakítják félbe. De tanácsait idővel megértettem, és megszívleltem, és
nemcsak ebben az életemben.
-
Koszoskutya, drága fiam! – kezdte elhaló hangon. – Jól
jegyed meg, amit most mondok! Sohase vállald el azt, hogy nemzőatyád halála
árán anyád legyen a felséged! Ne fogadj el gyümölcsöt a Mindenek Édesanyja
kezéből! Ha örök ifjúságot kínálnak, el ne fogadd! – erre az összes jelenlévő
nő felhördült. Meg tudom őket érteni: ekkora szentségtörésnek soha egyikük sem
volt fültanúja. Anyám azonban ügyet se vetett a rosszalló morajra. Folytatta
elszántan és rendületlenül – Ne törődj az örök ifjúsággal, fiam, te inkább élni
akarj!
Eddig tartott. Anyám talán
mondott volna még többet is, de a többiek most már könyörtelenül belefojtották
a szót. Őt elhallgattatták, engem pedig kiküldtek a kunyhóból.
Sokat tépelődtem anyám szavain.
Általánosságban sokat tudtam a nőuralomról, de eddig sohasem éltem benne, nem
ismertem konkrét szokásait, finom jelképrendszerét. Ne legyen apám halála árán
anyám a feleségem? Ezt tulajdon anyám mondja a halálos ágyán? Miféle
képtelenség ez? Mit jelent gyümölcsöt elfogadni a Mindenek Édesanyja kezéből?
Mi az, hogy örök ifjúságot kínálnak?
Volt hát miről gondolkodnom. Azt
azonnal tudtam, hogy anyám szavai valamiképpen az emberáldozattal állnak
kapcsolatban. De mit jelentenek pontosan? Az emberáldozatról tudtam, hogy
egészen mélyen gyökeredzik a kor emberének világmagyarázatában. Ezért nem
tudtam elfogadni Napsárkány véleményét, aki azt mondta, hogy az emberáldozatnak
pusztán az az oka, hogy a világot az Ikrek csillagjegye uralta, és nyomban ki
is veszett, mihelyt elkövetkezett a Bika uralma. Következtek a bikakultuszok és
bikaáldozatok, amit a Kos uralma, később pedig a Halak uralma váltott fel. Néhány
ponton tetszetős, máshol meg kifejezetten légből kapott magyarázat.
Az emberáldozat valójában sohasem
veszett ki. ahogy a kultuszok elmélyültek, bonyolódtak, és egyre elvontabb
bugyraiba vonultak vissza a tudatnak, úgy váltak egyre jelképesebbé az
áldozatok is. az embert előbb állat helyettesítette, utóbb valami egyéb, a
rítus mindvégig fennmaradt. A későbbi időkben aztán már se pap, se hívő nem
sejtette, hogy mit jelent. De valahol a legelvontabb szertartásban is ott
bujkált mindvégig az emberáldozat, mint az ember belső világértelmezésének
legősibb és legőszintébb metódusa.
Közeledett az őszi szent mámor, a
nagy orgia napja, és érdeklődésem a nagyon is kézzelfogható kellemességek
irányába fordult. Eddig is sokat legeltettem a szememet a jobb kiállású nőkön. Vajon
melyikük lesz a szeretőm?
Farkasasszonyt választottam. Rájöttem,
őt kívánom leginkább. Hogy miért? Szebb nő akadt nála, de kedvesebb nem; akadt
ingerlőbb is, de kívánatosabb egy sem. A farriszálóan kihívó libákra ügyet sem
vetettem. Ha szemre suhanc voltam is, tudtam már az életről egyet, s mást. Döntöttem:
Farkasasszony lesz a szeretőm. Ő és senki más. Komoly vonzalmat éreztem, ez
több volt, mint a serdülő fiúk szokásos érdeklődése anyjuk barátnői iránt.
Csupán a vonzalom okából
választottam Farkasasszonyt, semmiféle hátsó gondolatom nem volt, semmiféle
sunyi számítás nem vezetett. Dehogyis gondoltam én, hogy ezzel hathatós
patrónust szerzek magamnak!
Magam is meglepődtem rajta,
mennyire könnyen ment. Ravaszul kikerültem a lányokat, akik szemet vetettek
rám, és lecsaptam Farkasasszonyra. Lecsaptam, mielőtt bárkit választhatott
volna. Annyira meglepődött, hogy tiltakozni is elfelejtett.
-
Micsoda vakmerőség! – kerekedett el a szeme. – Te nem
tudod, hogy mindig a nőnek kell választania?
Méltatlankodott, de nem utasított
vissza. Velem jött egy csendes helyre, én pedig továbbadtam neki mindazt, amit
a Papnőtől tanultam hajdanán. Olyat kapott tőlem, amire nem számított, amiben
nem volt része eddig sohasem.
-
Ki vagy te? – zihálta, amikor először lélegzethez
jutott. Ragyogó fekete szemeit állhatatosan rám szegezte. Többé már nem a
serdületlen suhancot, már nem az éretlen süvölvényt látta bennem. Sem most, sem
később. Soha többé.
-
Ki vagy te? – kérdezte újra és újra. Tudta már, hogy
itt nem ő a tanítómester. Elhitte már a mosolyomat. Ekkortájt valami olyasmit
fedeztem fel ebben a gyönyörű szempárban, ami ekkoriban mélységesen idegen volt
a nőktől: az odaadás fényét. Farkasasszony immáron az enyém volt, egyedül az
enyém, enyém volt testestül, lelkestül, mindenestül.
Azon az őszi éjszakán kezdődött a
szerelmünk. Titkos viszonynak indult; cinkos összekacsintásokból, titokzatos
találkákból, vad szeretkezésekből állt. Forró vágyaink mérhetetlen energiájú
villámokként cikáztak egymás felé a falu fojtogató légkörében, lopott csókjaink
egy-egy földcsuszamlással értek fel, szórványos együttléteinken őrjöngve
szeretkeztünk végig félnapokat és teljes éjszakákat.
Kezdetben nagyon óvatosak
voltunk. Sem a Nagyasszony, sem a papnők nem fogtak gyanút, kapcsolatunk még a
falu örökké éber vénasszonyainak figyelmét is elkerülte. Színleg semmi közünk
sem volt egymáshoz, minden találkánkat alaposan megterveztük. Két tölgy alatt,
gyönyörű tisztáson szoktunk találkozni, kicsi sziget volt a mocsár belsejében, minden
oldalról víz vette körül. Rendszerint Farkasasszony érkezett elsőnek, és ott
várt rám a magas fűben elnyúlva ruhátlanul és türelmetlenül. Ott egyesültünk
szégyentelen és ordítóan boldog önfeledtségben ki tudja, hány ezerszer. Ott feküdtünk,
lihegtünk, sikítottunk, hemperegtünk csillagfényes éjszakákat végig, ott
bújtunk egymáshoz vihar idején, meg egymásba, ha elvonult a vész. Ott habzsoltuk
egymás boldogságos érintését. Egyetlen fűszál sem volt ott, amely testeinket ne
ismerte volna.
Farkasasszonyt őszintén, tiszta
szívemből szeretni véltem. Jóval több volt ez annál, amit egykor Jázmin iránt
éreztem, de mégsem volt még az igazi, a teljes szerelem. Farkasasszonnyal
testbe-lélekben összetartoztunk, mégis volt egy vonal, amelyet egyikünk sem
lépett át. Nem beszéltem neki előző életeimről, ő pedig titkolta előlem
papnő-voltának tudását. Hiába szeretett, továbbra is avatatlannak tekintett, a
Mindenség Édesanyjának tett fogadalmai közül egyet sem szegett meg miattam. Kapcsolatunk
korlátai így kezdettől fogva adottak voltak.
Bár a gondolkodás szféráiban
átléphetetlen határvonalak húzódtak közöttünk, testi boldogságunk határtalan
volt. több és teljesebb, mint Jázmin esetében. A többlet a lelkünkből fakadt,
ez adta kapcsolatunk elsöprő erejét, ez tett minden egyes ölelést még
spontánabbá és örömtelibbé. Hiszen a testi szerelem akkor a legcsodálatosabb,
amikor legtávolabb áll a tudatosságtól. Egy boldog együttlét tönkre tételének legbiztosabb
módja, ha megpróbálják mérhetővé tenni, akkor lesz belőle piacon kapható silány
árucikk, még csak nem is üzérkedés, csak bankjegyekkel vagy számokkal leírható
kiporciózott undor; unatkozó lelki nyomorékok előre gyártott csömöre,
kiszikkadt lelkű emberromok megalázósdi játéka, amely sokkal messzebb áll a
szerelemtől, mint rogyadozó falakra pingált, penészedő művirág az első friss
tavaszi ibolyától. A szerelem nem része a számok világának. Mértéket csak lelki
koldusok ismernek, hiszen a szerelem maga a mérhetetlen.
Mámorító kezdetek és sikoltó
beteljesülések között ittuk magunkba egymás testének lélegzetelállító végtelenét.
Farkasasszony gondos anyaként vigyázott engem, és gyönyörszomjas ifjú
asszonyként adta magát nekem, hogy utána kicsi lányként bújjon a karjaimba.
Az anyauralom viszonyai között
elkerülhetetlen volt, hogy újabb hibákat követek el. Farkasasszony azonban
nyíltan is a pártfogásába vett. Ezen senki nem ütközött meg, mert mindenki úgy
vélte, elhunyt anyám szellemének akar kedvezni a papnő. Farkasasszony mindig
kihúzott a csávából, és megvédett a Nagyasszonnyal szemben, aki köztudottan ki
nem állhatott. Ezt én sérelmesnek éreztem, de Farkasasszony állandóan azzal
nyugtatott, örüljek neki, ha nem kedvel.
-
Sohasem akar majd a szeretőjévé tenni! Ennek nagyon örülj!
Nincs veszélyben az életed!
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése