A Nap ugyanúgy ragyog - XLVIII.

NEGYVENNNYOLCADIK RÉSZ

Ezt én közönséges butaságnak, féltékeny asszony fecsegésének tartottam, és eszem ágában sem volt komolyan venni. Még mit nem? A Nagyasszony is csak ugyanolyan nő, mint a többi, tehát el is lehet csábítani. Ha akarnám, megtehetném! Miért lenne attól veszélyben az életem?

Ez a Nagyasszony meglehetősen gyakorta csereberélte a férfiakat. Tavaly még egy másik fickó tanyázott a sátrában, most meg valami nagydarab, szőke óriás. Ő volt a Napférfi, a Haragvó Tekintetű. Az ábrázata állandóan vörösre volt mázolva. Úgy festett, akár a félbevágott görögdinnye. Semmit sem dolgozott, csak dőzsölt, tejbe-vajba fürösztötték a nők. Minden férfi irigyelte.

-         Egyszer – mondtam Farkasasszonynak. – te leszel a Nagyasszony, én pedig melletted a Napférfi.

Ijedten ugrott talpra, meztelen keblei ingerlően összekondultak.

-         Azt már nem! – egészen kipirult az arca. – Ha én valaha Nagyasszony leszek, nem hagyom, hogy te légy a Haragvó Tekintetű! Nem hagyom, érted? Akkor sem, ha rajtad kívül minden férfi nyomorék lesz! Inkább kiszökdösnék hozzád, hogy neked adjam magam! Árok partján, gödör fenekén, kemencesutban, vagy szomorúfűz tövében lennék a tiéd, de Napférfi mellettem nem leszel soha!

Jócskán megsértődtem.

-         Akkor kipenderíteném mellőled a Napférfit, és magam állnék a helyébe!

Elkeseredett arccal nézett rám.

-         Nem engedném! – nagyon elszánt lett a kifejezése. – többé azt sem tűrném el, hogy megérints! Sose lenne belőled igazi Napférfi! Megszégyenítenének és elűznének a papnők.

Valamiért éreztem; nem szabad zokon vennem. Nem hagyott nyugodni a gondolat, valamiért örülnöm kéne, hogy ezt mondja. Örülnöm kell, de miért? Valahol talán értettem is, de friss férfihiúságomat változatlanul sértette.

-         Még jó, hogy sohasem leszel Nagyasszony!

-         Még lehetek – felelte komoly arccal. – A Nagyasszony még nem szült leánygyermeket, és én a legközelebbi rokonai közé tartozom.

-         Akkor pedig én leszek melletted a Napférfi. Ebből nem engedek!

Borzasztóan megijedt, combjainak csodasima felületén libabőr futkosott. Ijedelme teljesen őszinte volt, tökéletesen lefegyverzett vele.

-         Meg kell ígérned – fogta két tenyerébe a fejemet. – hogy sohasem akarsz majd az lenni. Én akkor is a tied maradok. Ígérem – szomorúan hajtotta le a fejét. – A tied maradok, amennyire csak lehet.

Feloldódtunk egy mámorító ölelésben. De a Napférfit mostantól gyűlöltem. Gyűlöltem hevesen és oktalanul.

Otthon Hiúzlány viselkedése lett egyre kellemetlenebb, de ügyet sem vetettem rá. Nem tudtam komolyan venni ennek a buta csitrinek az úrnőségét, bár a nővéreim valamennyien rettegték és féltek tőle, minden parancsát idegesen teljesítették, és ő gyakorta megalázta őket. főleg, amióta részt vett valamelyik szent orgián, és Hiúzasszonnyá avatták. Rétekszépe gyakran menekült hozzám, és sírva panaszkodott a húgunkra.

Farkasasszonynak is megemlítettem, de nem tudott tanácsot adni.

-         Hiúzasszony sajnos a házatok úrnője, kedvesem – csóválta a fejét. – Nem szabad magadra haragítanod.

Hiúzasszony egyelőre nyíltan nem kötött belém, de láttam rajta, csak az alkalmat keresi. Az pedig rövidesen elérkezett.

Farkasasszonnyal egyre kevésbé voltunk óvatosak. Nyíltabban érintkeztünk, gyakrabban találkoztunk. Akinek szeme és füle volt, mindent tudhatott rólunk.

Sorozatosan nem adtam meg a köteles tiszteletet a Napférfinak. A busa fejű óriás sokáig szelíden tűrte, de egyszer megsokallta, és felelősségre vont. Ere én ocsmány szidalmakkal illettem, és faképnél hagytam. Az eset elkerülhetetlenül a Nagyasszony tudomására jutott. vártam, mi lesz. Túlságosan megnőtt az önbizalmam. Talán attól, hogy több mint egy esztendeje voltam Farkasasszony szeretője.

Hiúzasszony volt, aki nekem támadt.

-         Megsértetted az apádat!

Megrökönyödtem.

-         Hogy kit? – kérdeztem döbbenten.

-         Apádat, a Haragvó Tekintetűt! – acsarkodott a húgom.

-         Nem igaz! – tört ki belőlem. – Ő nem lehet az apám! Hiszen csak…

-         A Napférfi az apánk! Mindenkinek ő az apja! Ahogy a Nagyasszony az édesanyánk!

Csodálkozva hallgattam.

-         Szerencséd, hogy a Haragvó Tekintetű nem kívánja a halálodat! – vicsorgott Hiúzasszony. – De a Nagyasszony parancsára meg kell, hogy büntesselek téged. Meg foglak korbácsolni!

Rohantam panaszra Farkasasszonyhoz. Egy szuszra hadartam el neki, miféle rosszindulatú szuka a húgom.

-         Nem – rázta meg a fejét határozottan. – Örülnöd kell, hogy nem törnek az életedre. Ő a házad úrnője!

-         Miért nem fogadsz te a házad népébe? – kiáltottam rá dühösen. – Megtehetnéd! Akkor te lennél a házam úrnője!

Farkasasszony elvörösödött, és makogott valami nem túlságosan meggyőzőt. Akármennyire is szeretett az én kedvesem, óvakodott attól, hogy hazavigyen magához. A négy lánya közé.

Valamit azért mégiscsak tehetett az érdekemben, mert a Nagyasszony megenyhült irányomban, a Napférfi pedig amúgy sem követelt semmiféle megalázó bocsánatkérési ceremóniát, egyszerűen megkövettem, és ő elfogadta. Tisztelni kezdtem ezt a szelíd behemótot. Hatalma volt, de sohasem élt vissza vele.

Annál nagyobb meglepetést okozott a húgom. Nyilván az ő fülébe is eljutott a férfiúi képességeimről szóló híresztelés, ami azzal indult, hogy Farkasasszony ostobán hencegett velem valamelyik lánya előtt.

-         Megbocsátok neked – dorombolta Hiúzasszony, amikor kettesben maradtunk. – ha belém hatolsz hímtagoddal, gyönyört adsz nekem, és magodat a méhembe lövelled – ebben az időben az emberek bizony hírét sem hallották semmiféle vérfertőzésnek. Nem is volt rá szavuk.

Csúnya kutyaszorítóban éreztem maga. Szerencsére megjelent Rétekszépe, mire hatalmasat bólintottam, és boldog sóhajjal mentem a dolgom után. Tudtam, hogy ezt az ígéretemet sohasem fogom beváltani.

Kezdtem elhidegülni Farkasasszonytól, mire ő kétségbe esett, és már a lehető legnyíltabban mutatkozott velem. Óvakodtam visszautasítani, bár elpárolgott immár az iránta érzett szerelmem. Ettől kezdve képmutatóan pajzsul használtam őt egyfelől a Nagyasszony nem szűnő ingerültsége, másfelől Hiúzasszony egyre erősödő kéjvágya ellen.

Rosszra fordult az idő, a vadászat szünetelt, a munka a földeken szintúgy. Bőven volt időm, üres volt a szívem, megszaporodtak hát a szeretőim. Hol ennek, hol annak az asszonynak hajtottam fel a ruháját egy-egy csöndes alkonyon. A legtöbb nőnek saját búvóhelye volt körmönfont módon elrejtett zugokban, és mindegyikkel titokban találkoztam, egyedül Farkasasszony miatt. Amíg ő kétségbeesett igyekezettel próbált visszahódítani, és egyre nyíltabban vállalta viszonyunkat, nem vette észre, hogy immár rajta nevetnek a nők.

Nyolc-tíz szeretőm is volt. papnők, egyszerű asszonyok vegyesen. Jázmin vagy Farkasasszony csodájának magaslatára nem hágott egyikük sem, idegesen remegő szeretkezéseink kapkodó sietsége ezt nem is tette lehetővé. Sokféle fehérszeméllyel szóba álltam akkoriban kivéve a nagyon rútakat és a vén csatalovakat.

Időnként azért még feltámadt Farkasasszonnyal való kapcsolatunk alig parázsló régi tüze. Ilyenkor rá se néztem a többi asszonyra. Egy ilyen alkalommal történt, hogy felvetettem neki egy korábbi ötletemet. Feküdtünk egymáson boldog-csatakosan, és én úgy éreztem, ismét szeretem. Úgy ahogyan régen.

-         Mi lenne, kedvesem, - simogattam meg az arcát. – ha megszöknénk innen? Ha megszöknénk együtt?

Felemelte szép fejét, és szemének bogárszín pillája arcomon pihent meg.

-         Hogy érted azt, hogy megszökni? – kérdezte, és én nem hittem a fülemnek.

-         Menjünk el innen! – folytattam egyre csökkenő lelkesedéssel. – Keressünk magunknak egy helyet, ahol csak mi vagyunk! Csak mi ketten!

Éreztem, hogy egy pillanatra megszédül a gondolattól. Ütöttem hát a vasat tovább.

-         A világ mérhetetlenül nagy, Farkasasszony! Elvonulunk egy apró szögletébe, ahol senki sincs rajtunk kívül, és semmi egyebet sem teszünk, csak szeretjük egymást! Hozod a lányaidat is, és az apjuk leszek, és te újabb gyermekeket fogsz szülni nekem.

Farkasasszony izgatott lett.

-         Igen – mondta csillogó szemmel. – Szeretnék veled menni. Hallottam egyszer, hogy van olyan vidék, ahol másféle kapcsolatban élnek egymással nők és férfiak. Házasságnak nevezik.

Nagy kő gördült a szívemről tova. Helyben vagyunk. Mégiscsak szeretem Farkasasszonyt!

-         Na látod! – magyaráztam újjáéledő lelkesedéssel. – mi is így fogunk élni egymással ezentúl. Házasságban.

-         Házasságban! – sóhajtotta Farkasasszony. – Ahogy Tenáj városában élnek az emberek?

Tenáj városa? Nagyot dobbant a szívem.

-         Tenáj! – szakadt ki önkéntelenül a számon. – Már hallottam Tenáj városáról!

-         Ugyan kitől? – kerekedett el a szeme.

-         Anyám mesélt róla. egyszer férfiak jöttek onnét, és mindenféle dolgokat csereberéltek – hazudtam folyékonyan. – A házasságban a nőt feleségnek, a férfit pedig férjnek nevezik – folytattam fülig érő mosollyal.

-         Férj és feleség? – ismételgette az idegen hangzású szavakat.

-         Te leszel a felségem, én pedig a te férjed.

Hirtelen aggodalmasra váltott a tekintete.

-         De Koszoskutya! – kérdezte szorongva. – Nem ellentétes ez a világ rendjével? Beleegyezik ebbe a Mindenek Édesanyja?

-         Bele hát! – nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a váratlanul jött ellenállásnak.

Farkasasszony nagyot sóhajtott újra.

-         Felelj nekem, Farkasasszony! – mondtam ingerült türelmetlenséggel. – Jössz-e velem? Leszel-e a feleségem? Felelj, de tüstént!

-         Én mennék… - makogta boldogtalan tekintettel. – én mennék.. én mennék, kedvesem, de ki lesz… de ki lesz…de kik lesznek a többiek?

Erre nem számítottam. Arcom elkerekedett a meglepetéstől.

-         A többiek? – makogtam. – Miféle többiek?

-         Hát a többiek – nézett rám csodálkozva. – A többi nő és a többi férfi.

-         Miféle többi nő és többi férfi?

-         Hát a többi nő és a többi férfi, ahogy Tenájban szokás. Három vagy négy nő – általában testvérek – férjükké fogadnak ugyanannyi férfit. Attól kezdve csak velük érintkeznek.

Most már értettem. Hát innen fúj a szél!

-         Én hozhatnék két-három nőt – folytatta Farkasasszony. – és biztosan te is hozhatnál két-három férfit. De nem tudnám elviselni, hogy rajtad kívül más férfi is hozzám érjen – kis szünetet tartott. – és azt sem tűrném el, hogy te nyúlj más nőhöz.

Majdnem elnevettem magam.

-         Farkasasszony, kedvesem, - mondtam mosolyogva. – a házasságnak egyéb formája is létezik.

-         Tudom! – vágta rá csaknem gyűlölettel. – Amikor nem a nők választják a férfit, hanem a férfi a nőt! Ocsmányság! Ellentétes a Mindenek Édesanyjának szent törvényeivel! Fúj! Hitetlen barbárok szokása! Az ilyenek nem kerülhetik el a Mindenek Édesanyjának büntető kezét! Vijjogó halált, véres aratást, fegyvereket, szárazságot és dögvészt küld rájuk a Mindenek Édesanyja! Elsötétül fejük felett a nap, és írmagjuk sem marad!

Türelmetlenül megráztam a fejem.

-         Nem ilyen házasságra gondoltam, Farkasasszony! Az igazi házasságban egyetlen nő és egyetlen férfi tartozik egymáshoz!

Megrökönyödve tekintett rám. Megrökönyödve, de mélységesen. Hitetlenkedés és megnevezhetetlen iszony villant a szemében.

-         Nem lehet, Koszoskutya! Nem lehet, mert ellentétes a Mindenek Édesanyjának parancsolataival!

-         Nem igaz! – rivalltam rá. – Az emberi boldogság semmilyen fennkölt parancsolattal ellentétes nem lehet! vagy ha mégis, akkor az a parancsolat hamis!

Kimondtam hát, és elhallgattam utána. Farkasasszony mereven rám nézett, szembogara összeszűkült.

-         A Mindenek Édesanyjának parancsolata mindennél előbbre való, Koszoskutya! Fiatal vagy, ráadásul férfi, nem csoda hát, ha nem képes ezt felfogni az elméd!

Megsokalltam a hiábavaló fecsegést.

-         Utoljára kérdem, Farkasasszony! Utoljára kérdem, eljössz-e velem, és leszel-e a feleségem?

-         Papnője vagyok a Mindenek Édesanyjának! – mondta rendíthetetlen fensőbbségtudattal.

Elveszítettem a türelmemet.

-         Eh, hagyjuk itt őt is! Hagyjuk itt a Mindenek Édesanyját, hagyjuk itt a Nagyasszonyt, hagyjuk itt a Napférfit, hagyjunk itt mindent és mindenkit! Menjünk, és éljünk a szerelmünknek! El sem tudod képzelni, mennyire boldogok lehetnénk!

Elhúzódott tőlem, és jeges tekintetet vetett rám.

-         Őrült vagy, Koszoskutya! Őrült és ostoba. Szemedben az őrület hagymázas lidércfénye táncol, agyadra vak homály ereszkedett, szádból a Gonosz igéje szól – személytelen hangon kántálva folytatta. – Gonosz lélek, én, Farkasasszony, a Mindenek Édesanyjának papnője, felszólítalak téged, távozz azonnal Koszoskutya testéből! Takarodj azonnal, mert különben korbáccsal vagy tűzzel kényszerítelek távozásra! A fájdalmat Koszoskutya helyett te fogod érezni!

Az egészben az a legrémesebb, hogy Farkasasszonynak teljesen igaza volt. valóban őrült voltam és ostoba. Semmi sem születik meg nehezebb és fájdalmasabb vajúdás árán, mint az önálló gondolat. Ahhoz pedig, amit én akartam ettől az asszonytól, nem egyetlen új gondolatnak, de tüneményes új gondolatok egész hosszú sorának kellett volna a lelkében előbb megszületnie. Farkasasszony megmaradt azon a ponton, ameddig elrugaszkodott, és inkább visszabújt megszokott dogmáinak andalító szóköntösébe, mintsem ki kelljen lépnie ismeretlen őserdejébe egy teljesen új gondolkodásnak. Megértettem, szántam, de el kellett hagynom. Hiszen más nők ugyanebben a korban szerelmük kedvéért megtették azt, amitől ő visszaborzadt.

Folytatása következik.