Szerelem és líra - CCLI.

KÉTSZÁZÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Nézem tovább a verset.

A következő néhány sort egybe tartozónak tekintem:

„Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Az újabb blődli után megint egészen kiváló rész következik.

„Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

A vers szerkezetében ennek a négy sornak körülbelül olyan szerepe van, mint más költeményeknél a jó refrénnek: a különféle elkalandozások után visszahozza a verset a fősodorba, jelen esetben az alapvető szituációba. Ami jelen esetben a Költő töprengése, kitérőkkel tarkított monológja a hazáról.

„Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Ezt is érdemes elemeire bontani.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Visszatér a korábbi motívum, a „haza” szó kétféle értelme. A vers elején szóvá tettem, hogy ott gyermekes és idétlen. Itt azonban nem az.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Ez itt nagyon tiszta és – erős. Újra felszikrázik a költői erő.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Egyszerű és erőteljes.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Mitől ennyire jó ez a sor?

A keresetlen egyszerűségtől, amely azonban borotvaélen táncol. Egyetlen szótagon sem változtathatunk. Próbáljuk csak meg – tüstént elillan a költői erő.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Részeire bontom, érdemes.

„Mentem haza,”

Természetesen a lírai Én igazából nincs mozgásban, a Költő íróasztala mellett ül és töpreng. Segítségére jön azonban a múlt idő, amely az irodalomban hagyományosan az epika legfőbb segítője, de alkalomadtán a líra sem nélkülözheti a szolgálatait.

„Mentem haza,”

Semmiféle más igealak nem volna képes itt megteremteni ezt az atmoszférát.

„Mentem haza,”

Múlt időben, de nem a hangsúlyozottan befejezett múlt időben, tehát nem „elmentem haza”, hanem csak

„Mentem haza,”

Mi a különbség?

Rengeteg. Ha „elmentem” lenne, azt jelentené, hogy a vers lírai hőse a konkrét értelemben véve megérkezett „haza”, ez pedig tüstént alá is aknázná sor második felét. Így azonban nem:

„Mentem haza,”

Így azonban nem előre tönkreteszi, hanem kitűnően előkészíti a sor második felét.

Apróság? Talán. A líra azonban – mint a nyelv művészete – ilyen apróságokon (is) épül. Bármilyen gazdag is a nyelv, nem írhatunk bármit bárhová.

„Mentem haza,”

„Mozgásban voltam, de a mozgásomnak csak az irányát közöltem, eredményét nem.”

„Mentem haza,”

A „haza” itt a lehető leghétköznapibb értelemben áll: ’lakóhelyemre tartottam’.

„s a haza hol van?”

Így tud ez a kérdés olyan hatalmas erővel érkezni, ahogy első olvasatra látjuk. Elemi erejű.

„s a haza hol van?”

A „haza” szó itt gyakorlatilag minden lehetséges értelemben megtalálható. Méghozzá egyfajta értelmi hierarchiában. Egyik a másikból következik. Vegyük számba:

v     Lakóhely – az előkészítés eredménye.

v     Otthon – a kérdésben ez is benne van. némi filozófiai elvonatkoztatás kell csak hozzá, hogy az eszünkbe jusson, de Part Nagy sora ezt kifejezetten sugallja.

v     Haza – mint népem, nemzetem lakhelye, országom – az előzőből logikusan következik.

Egy másik megközelítés:

Lakóhelyem

            ↓

A hely, ahol éppen élek. Ha „hazamegyek”, ide veszem utamat. A sor azonban ennél mélyebben érint, a kérdés rendkívül hatásos. Ezért óhatatlanul eljutok a következő fokra:

            ↓

Otthonom

            ↓

Vajon ahol jelenleg lakom, mennyire otthonom? A ház, vagy lakás, ahol éppen lehajtom a fejem, mennyire felel meg azoknak az igényeknek, amelyeket az otthonommal szemben támasztok.

A legkínzóbb kérdések egyike: → Van-e otthonom egyáltalán?

                                                                       ↓

                                                           Természetesen erre nincs válasz, hiba lenne.

                                                                       ↓

                                               Ez mellékes kérdésnek tűnik, pedig fontos szerepe van.

            ↓                                             ↓

Hazám                                     Hazám

                                   ↓

Mindkét szál ide vezetett.

Ezeket a motívumokat figyelembe véve érthetjük meg, miért van ennek a kérdésnek itt ilyen elemi ereje.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Semmiképpen sem szabad félreérteni a kérdést. Nem csak ebből az egy elemből áll:

„a haza hol van?”

Nem arról van szó, hogy a térképen merre a haza. A kérdés nem egyszerűsíthető le. Erről gondoskodik a sor első fele.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Megint igen egyszerű szóhasználat, a költői erő maximumával – már nem először.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Mitől ennyire hatásos ez a kérdés? Mi adja elemi erejét?

„Mentem haza, s a haza hol van?

A mondatban nem egyetlen kérdés található, hanem kérdések egész csokra.

v     Filozófiai értelemben hol a hazám? Merre kell keresnem azt a földet, közösséget, gondolkodásmódot, ahol otthon érezhetem magam?

v     Egyáltalán mi a haza? Mit jelent ma a fogalom?

v     Mitől van hazám? A haza mitől haza, én magam mitől vagyok a gyermeke?

v     Hogyan tudok rátalálni a hazámra? Hová, merre, hogyan kellene „mennem”? ha úgy gondolom, hogy rátaláltam, jó úton járok-e?

Nyugtalanító kérdések. A válasz nem könnyű.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Az ilyen kérdéseket a líra nem akarja megválaszolni, hiszen a felelet az Olvasó lelkében található.

„Mentem haza, s a haza hol van?

Szép és erőteljes sor. Nézzük tovább a verset.

„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Kiváló költői érzékre és tehetségre valló sorok. A nyugtalanítóan lebegve maradt kérdés után remekül érvényesülő kép.

„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Nagyszerűen építkezik a versnek ebben a részében Parti Nagy Lajos.

„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Szép és eredeti kép.

„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”

Érdemes ezt is részeire bontani:

„halkan szuszogtak kinn a fák,”

Kitűnő, nagyon finom megszemélyesítés, a jól felépített kép kiindulópontja.

„halkan szuszogtak kinn a fák,”

Példaszerű indítás. A hétköznapi szóhasználatból indul ki. Ha szél mozgatja lágyan a fák lombjai, a leghétköznapibb magyar kifejezések a hang érzékeltetésére:

v     Susogás

v     Susognak a fák.

Parti nagy igéje igen közel áll ehhez.

„halkan szuszogtak kinn a fák,”

A „szuszogtak” lágyabb, meghittebb, mint a köznyelvi „susogtak”, és a versnek most éppen erre van szüksége.

„halkan szuszogtak kinn a fák,”

Két határozó van még a verssorban, mindegyik kiválóan megválasztva, és igen jó helyen.

v     Halkan

v     Kinn

Ezzel együtt éppen a szükséges információ ahhoz, hogy az Olvasó maga elé képzelhesse a képet.

Amint ez megtörtént, folytatódhat:

„álltak mint ágyúk, huzagoltan,”

Érdekes, de eredeti hasonlat. Nyilván magas, vékony fákról van szó. A Költőnek ezekről felfelé néző csövű ágyúk jutottak az eszébe, a kérgük mintázatáról pedig a huzagolás. A fák tehát úgy állnak, mint ég felé néző, vontcsövű (huzagolt) lövegek.

„álltak mint ágyúk, huzagoltan,”

A „huzagoltan” nem magától értetődő, nem hétköznapi képzettársítás. Eredetisége vitathatatlan. eleve utal a szabályosságra, katonai fegyelemre, és máris benne bujkál a háborúnak, mint igen összetett képrendszernek a sejtetése, amivel a következő sort készíti elő.

„s szétágyúzták az éjszakát.”

Erőteljes és meghökkentő lezárása a képnek. A fák hosszú sora, amint tüzérségi párbajt vív az éjszakával, a sötétséggel. A kép maga is igen impozáns, és kiváló kíséretet szolgáltat a Költő vívódásához, töprengéséhez. A kettő összetartozik: a vívódás kelti a Költőben a sötét éjjelt „szétágyúzó” fák képzetét.

Parti Nagy visszatért a versbe. Ezt a szegmentumot szinte röpíti a költői erő. Nem véletlen, hogy ebből a kitűnő részből teljesen hiányoznak a korábbi szójátékok, szóviccek és egyéb sallangok.

Ideje tovább mennem.

Folytatása következik.