2015. - XXII.

HUSZONKETTEDIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”

BBC

2015. OKTÓBER 6.

17 25

MŰSORVEZETŐ:

A legnehezebben értelmezhető és legfelkavaróbb képek következnek. Készen áll a megtekintésükre?

SZAKÉRTŐ:

Igen, korábban már beszéltünk róluk.

MŰSORVEZETŐ:

Készen áll?

SZAKÉRTŐ:

Én igen. Vajon a néző is?

MŰSORVEZETŐ:

Azt hiszem, igaza van. felhívom kedves nézőink figyelmét, hogy a továbbiakban a nyugalom megzavarására igen nagymértékben alkalmas képsorok következnek. Néhány percnyi kereskedelmi szünet után folytatjuk!

Részlet Müller Károlyné visszaemlékezéseiből

A kijárási tilalom miatt igyekeztünk idejében visszajutni a pályaudvarra. Kezdtem beleszokni már a hajléktalanok életébe, sokat segített, hogy sok ezren voltunk így. Alig láttunk olyan pestit, akinek még volt otthona. Állítólag a Váci utca környékén és a Rózsadombon nem voltak betolakodók, ott még mindenki a magáéban lakott. Az emberek azt suttogták, hogy arrafelé fegyveres polgárőrök és rendőrök tartják távol a migránsokat. Sohasem tudtam meg, hogy ez igaz volt-e.

A férjemről nem hallott senki. Biztos voltam benne, hogy özvegy lettem. Számos sorstársam akadt; férjek, feleségek, szétszakadt családok tagjai. Gyerek igen sok. Leégett, tönkretett, szétvert otthonok hajótöröttei.

Budapest gazdátlanul hevert a katasztrófa és a káosz lábai előtt. Nem létezett tömegközlekedés, a boltok és áruházak ablakai betörve, a zömük kifosztva. Semmiféle szolgáltatás nem működött. Senki sem uralta többé a várost.

-         A halottakat még naponta összeszedik – mondta valaki a Nagykörút közepén, ez aztán jelszóvá vált. Gyakran mondogattuk egymásnak akasztófahumorral. – Csak maradj itt nyugodtan, a halottakat naponta összeszedik.

Igazából már ez sem volt igaz. A halottakat se szedték naponta össze. Egyre több hullát láttam az utcán heverni. Egyik rondább volt, mint a másik, a bomlás különböző fázisaiban.

Először undorodtam tőlük, egyszer órákig hánytam. Később közönyössé váltam, ha megpillantottam egyet, igyekeztem nagy ívben elkerülni. Ha a jellegzetes hullaszag megcsapta az orromat, az ellenkező irányba fordultam.

A halottak zöme idős ember volt, főleg férfiak. Infarktus, agyvérzés, vagy a gyógyszer hiánya. Elvétve néhány szétvert fejű fiatalember. Mind magyar. Migránsok csak elvétve.

A második héten aztán váratlanul felszaporodtak a halott migránsok. A legtöbbjüket saját társai ölték meg. De nem mindet.

-         Ezt az Angyalföldi Mészárosok szúrták le, azt meg az Újpesti Migránsnyuvasztók verték agyon – suttogta valamelyik alkalmi ismerősöm.

-         Honnan tudod? – mindenki tegezett akkor már mindenkit.

-         Ott a jelük.

Elfordítottam a fejem. Se látni, se hallani nem akartam, mi az Angyalföldi Mészárosok, vagy az Újpesti Migránsnyuvasztók jele.

Ismerősökkel alig találkoztam, akikkel meg összefutottam, mind hajléktalan volt. Akadt, aki azt mondta, hogy a háborúban se lehetett rosszabb.

- Hát ez mi a lófasz, ha nem háború? – kérdezték többen is.

Tele volt minden migránssal, szinte feketéllett tőlük a város. Látszólag nem nagyon zavarták őket a rettenetes körülmények, jól megvoltak a koszban, a romok között.

Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi hozhatta ide ezeket az idegeneket, hogy tönkretegyék a mi megszokott életünket. Semmit sem nyertek, semmivel sem lett nekik jobb, de elhozták közénk a saját világukat, ami a számunkra élhetetlen.

Gyakran láttam imádkozni őket. Ilyenkor megszálltak egy-egy teret, a fejük a földön, ülepük az ég felé meredve, úgy kántáltak és hajladoztak.

Terrorista merényletekről is beszéltek a városban, de a sok szörnyűség közepette azokkal nem törődött már senki. Mintha idegen bolygón, vagy filmben történtek volna. Állítólag migránsok bombát dobtak egy budai házra, ahol valami külföldiek napokig pisztollyal védték magukat ellenük. Valami Váci utcai étteremben is robbantottak, állítólag sokan meghaltak. Mindez hallomás volt, nem akadt már tévé vagy sajtó, ami beszámoljon róluk. Az ismerőseim se nagyon foglalkoztak vele.

Annál többet beszéltek arról, hogy pár napja a Vörösmarty téren házilag összetákolt pokolgépek hullottak a tömérdek imádkozó muszlim közé.

A városban már minden éjjel öldöklés volt, egyre több halottat láttam.

Ezért is igyekeztem vissza a pályaudvarra. A kijárási tilalom! Ha nem engednek be, retteghetek és bujkálhatok egész éjjel, ha ugyan túlélem.

A kijárási tilalom!

Szedtem a lábam, és hangosan lihegtem.

Mire odaértem, már minden más volt.

Nem volt kijárási tilalom.

Forradalom volt.

Folytatása következik.