Szerelem és líra - CCL.

KÉTSZÁZÖTVENEDIK RÉSZ

„te szép aranykalászvegasz,”

Egyszeriben újra van költői erő – nem is akármekkora.

„te szép aranykalászvegasz,”

Ezt is érdemes megvizsgálni.

„te szép aranykalászvegasz,”

Mitől ennyire erős ez a sor? Vegyük sorra:

v     A személyes kötődés kinyilvánítása

v     Egyetlen, remekül elhelyezett és igen erős jelző

v     Tömör jellemzés szellemes szóalkotással.

„te szép aranykalászvegasz,”

Mesteri tömörség, a költői erő szinte meglódul ebben a sorban.

„te”

A költők gyakran elfelejtik, micsoda őserő lakozik az egyszerű személyes névmásban – ha jó helyen áll. Erre ez a sor iskolapélda.

„te szép aranykalászvegasz,”

A személyes névmás itt a közvetlen megszólításon kívül a meghittséget, a Költőnek a hazájához fűződő személyes kötődését is kifejezi. Utóbbihoz természetesen a kiválóan elhelyezett és magától értetődő jelző segítségére is szükség van.

„te szép aranykalászvegasz,”

A modern költészetben igen gyakran fordul elő, hogy egy-egy versfaragó jelzők hosszadalmas sorát alkalmazza. A tengerikígyó-hosszúságú jelzőhalmaz láttán aztán sokszor maga a Költő sem érti, hogy miért nem éri el a célját. Mogorva ábrázattal töpreng, akár a rossz hadvezér. Nem érti, hogy minden egyes újabb jelző „bevetésével” miért lesz a vers egyre rosszabb.

A jelző a Költő arzenáljának leghatásosabb eszközei közé tartozik, de csak akkor képes igazi erejét kifejteni, ha kellő körültekintéssel, a megfelelő helyen és megfelelő időben alkalmazzák. Ha kifelejtik a kellő helyről, hiánya lefékezi a költői erőt. Ha túl sokat küld az alkotó egyszerre „harcba”, összeszorulnak, mint tankok a szűk mezőn, és kioltják egymás hatását. Ilyenkor lusta jelzők tipródnak egyhelyben, és ravatalukon végsőt lehel a költői erő. Kevesebb több.

A jelzők mesteri alkalmazása jellemző például Vörösmarty Mihály több fontos művére is.

„Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;”

Egyetlenegy, de kiválóan megválasztott és elhelyezett jelző. Nemcsak a logikai alanyt minősíti, bensőséges kapcsolatot teremt Költő és tárgya között is.

Parti Nagy versében ugyanezt a funkciót tölti be a „szép” jelző.

„te szép aranykalászvegasz,”

Remekül megválasztott és elhelyezett jelző, a személyes névmással együtt meghitt kapcsolatot teremt Költő és tárgya közt, és előre kellő megvilágításba helyezi a sor kulcsszavát, a költői leleménynek tekinthető „aranykalászvegasz”-t.

Ha eddig kifogásoltam a vers néhány gyönge megoldását, következetlenségét, itt költői bravúrról kell beszélnem.

Pedig olyan egyszerűnek tűnik…

Csakhogy…

Az igazi egyszerűség a költészet legnemesebb és legnehezebben megvalósítható célkitűzései közé tartozik. Nem tévesztendő össze sem a hevenyészettséggel, sem a primitívséggel, sem pedig a keresett mű-egyszerűséggel. Azok úgy viszonyulnak hozzá, mint kibelezett kocsironcs a Forma-1-en éppen győztes versenyautóhoz. Ezeknél csak az utánzott egyszerűség a rosszabb. Hogy hasonlatomnál maradjak, az meg törött játékautó.

„te szép aranykalászvegasz,”

Mindenképpen mesterien megalkotott verssor.

„te szép aranykalászvegasz,”

Egyszerű, tömör, sokatmondó.

„te szép”

Ismét felhívnám a figyelmet a személyes névmásra és a jelzőre. Gyakorlatilag helyettesíthetetlenek. Ha bármelyiket – vagy mindkettőt elvesszük, és mással pótoljuk, a sor elveszíti értelmét, negédessé, fölöslegesen agresszívvé válik, vagy kiüresedik.

„te szép”

Olyan korban élünk, amikor a kultúra igen sok területén értékelik túl a tárgyilagosság, sőt „az objektivitás” jelentőségét. Ezek voltaképpen fantomok. A gyakorlatban kizárólag a következő változatokban fordulnak elő:

v     Megjátszott tárgyilagosság

v     Megjátszott objektivitás

v     Látszólagos tárgyilagosság

v     Látszólagos objektivitás

v     Közöny

A lírában ezek közül egyiknek sincs keresnivalója. A líra a belső emberi tartalmak művészete, legfőképpen a tiszta érzelmeké. Érzelmi kötődés nélkül a vers a legszárazabb szöveg a világon.

Amikor belépünk egy-egy modern vers világába, azonnal megértjük, hogy sivatagba érkeztünk. A lírai Én a végtelen homokmező fölött keringő gólya perspektíváját veszi fel, és a magasból potyogtatja bűzös „kritikáját” a szomjazó világra. Lent a sivatagban közönyös jelző-homokbuckák sorakoznak unalmas egykedvűségben, petyhüdt szörnyűségek csömörlenek meg tulajdon rémségességüktől, kiszáradt pesszimizmus-folyamágyak unatkoznak örökös agóniában, és delíriumos kényszerképzetek halandzsa homokviharai könyörögnek tartalom után.

Őszinte és bátor érzelmek nélkül valódi líra nem lehetséges.

A túlságos távolságtartás, az érzelmektől való félelem, az óvatoskodás a lírában a gyávaság jele, és a gyáva líra mindig gyönge líra is.

A hétköznapi életben a gyerekeket gyakran az érzelmek visszafojtására nevelik, mintha ez volna a valódi önuralom. A gyakorlatban érzelmi fogyatékos embereket állít elő az iskola lidérces tömegben.

Csak a közelmúltban derült ki, hogy az emberi személyiség egyik alapja az érzelmi intelligencia. Nélküle nem lehetséges sem valódi megértés, sem valódi empátia, sem pedig valódi tolerancia.

Parti Nagy megoldása a tárgyalt sorban szép, tömör és mintaszerű.

„te szép aranykalászvegasz,”

Ezt figyelembe véve kell olvasnunk a sort.

„te szép aranykalászvegasz,”

Láthatjuk, hogy az „aranykalászvegasz” éppen a személyes névmás és a jelző segítségével kerül megfelelő lírai térbe.

„te szép aranykalászvegasz,”

Így már van értelme megvizsgálni a sor kulcsszavát:

„aranykalászvegasz,”

Kiváló nyelvi lelemény. Összefoglaló értelmű, szellemes és eredeti.

„aranykalászvegasz,”

Érdemes megvizsgálni, hányféle kifejezés jelentését olvasztja össze itt valóban mesterien Parti Nagy Lajos:

v     Arany kalász

v     Aranykalász (mást jelent jelzős szerkezetként, illetve egybeírva)

v     Vegas

Lényegében két magyar és egy külföldi kifejezés. Utóbbi egymagában is jelentések sokaságát foglalja magába.

„te szép aranykalászvegasz,”

Telitalálat. Mesterien olvaszt össze, tömörít egyetlen sorba három különböző fogalmi kört és mondanivalót:

v     Nemzetkritika

v     Hazaszeretet

v     A jelenre való hatásos és egyértelmű utalás

„te szép aranykalászvegasz,”

A sor a vers eddigi részének tetőpontja. Nagyon különös, hogy a legrosszabb sort követi, együtt a kettő csaknem groteszk.

A folytatás is méltó:

„tiéd vagyok, bármit teszel,”

A létező legjobb.

„tiéd vagyok, bármit teszel,”

Megint igen erős, és igen tömör sor. Parti Nagy most rátalált a költői erőre, és nem is ereszti el. A vers legszebb részénél járunk.

„tiéd vagyok, bármit teszel,”

Minden mesterkéltség nélkül, egyszerűen és – őszintén.

„tiéd vagyok, bármit teszel,”

Formailag is mintaszerű felező nyolcas, klasszikus módon oszlik két részre, amely egyben két tartalmi egység is. Formai és tartalmi szegmentumok egybeesése mintaszerűen fokozza a sor hatását.

„tiéd vagyok, bármit teszel,”

Mindkét rész maximálisan tömör:

„tiéd vagyok”

Illetve:

„bármit teszel,”

A lényegre koncentrál.

„tiéd vagyok”

A hazához való személyes kötődés mintaszerű kifejezése. Szép és egyszerű.

„bármit teszel,”

Nagyon fontos, a sor első felét gyönyörűen egészíti ki. A Költő hazaszeretetének nincs semmiféle „feltétele”. Parti Nagy Lajos nem kozmopolita viszonyban van a hazájával, az ő hazaszeretete hiteles és igaz.

„tiéd vagyok, bármit teszel,”

Az ilyen keresetlenül egyszerű sorok mindig a Költő őszinte érzéseit tükrözik. Érdemes egyben megvizsgálni az utolsó két sort.

„te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,”

Két szép szentenciózus sor egymás mellett. Talán így önmagában, epigrammaként is megállná a helyét.

Nézzük a folytatást:

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Megint lesújt a bunkó…

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Hogyan tehet ilyet egy Költő – a saját versével?

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

A szinte kötelező „nyelvnyüstölés”, meg szójáték…

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Alkotói fegyelem. A kínálkozó idétlen szójáték kedvéért képes megint a susnyásba vinni a versét.

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Voltaképpen fölösleges is. az előző két sor minden fontosat elmond, ez érdemben semmit ahhoz hozzá nem tesz. Nyugodtan kihagyható.

Nézzük:

„„te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,”

Kell ehhez a másik másfél sor?

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Aligha, de nézzük meg együtt:

„„te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,

tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Nélküle az első két sor erősebb.

Esetleg így?

„te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,

tehozzád mindenem ragaszkodik.”

Így a harmadik sor a hazaszeretet kifejezésének megkoronázása lehetne. Csattanó. Nem feltétlenül van rá szükség, az első két sor minden lényegeset elmond.

Élek a gyanúperrel, hogy ez eredetileg is ilyen lett volna:

„te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,

tehozzád mindenem ragaszkodik.”

A Költő szünetet tartott, átolvasta, közben támadt benne a bolondos gondolat, hogy az ikes  „ragaszkodik” végződésére rímel Ady nevének többes száma.

A Költő eljátszadozott a gondolattal. Rendes esetben nyilván el is vetette volna.

Csakhogy…

A kanonizált lírában az ő legfontosabb védjegye a „szójáték”, meg a „humor” örökös jelenléte a lírában.

Nosza:

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Sikerült hát kellőképpen eltorzítani a gondolatot – és a vers legjobb részét is.

Miért van szüksége egy évtizedek óta elismert Költőnek ilyen gügye szó-játszadozásra?

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Nincs rá szüksége. Sőt!

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Akkor miért?

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Miért került ez ide?

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Nincs szíve mellőzni a hirtelen támadt ötletet, és ezzel aztán rögtön holmi csapszéki bökvers-faragó vetélkedő nívójára zülleszti a versét.

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Miért?

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Mi keresnivalója van ennek a versben?

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Tehertétel a Műben. Kár érte. Nem szabadott volna beletenni, ha pedig bekerült, az első átolvasásnál könyörtelenül ki kellett volna húzni.

Ne feledjük, ez nemcsak a Költő felelőssége. Nem akadt egy szerkesztő, aki piros tollal áthúzta volna ezt az idétlenséget, aztán odaáll Parti Nagy elé, és azt mondja:

-         Lajos bátyám, ez itt nagyon rossz, agyonveri a versedet, kérlek, engedd meg, hogy kihúzzam! Csak ezt a nyamvadt másfél sort hadd húzzam ki!

A jelek szerint nem akadt ilyen. A másfél sor most is ott díszeleg a vers közepén.

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Sőt. A kóros önbizalomhiánnyal, vagy közönséges nyelvcsapási kényszerrel bajlódó Méltatók nem győztek visítva hallelujázni és tapsikolni, hogy már megint micsoda „bravúros ötlet” van ebben a bűn rossz másfél sorban…

Sőt. Parti Nagy költészetéből éppen a disszonáns mozzanatokat éri a legtöbb dicséret. A végén kénytelen leszek emiatt a szerzők nevének említése nélkül némi szemlét tartani a legkarakteresebb farkcsóválásokból.

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

Ilyen közegben a legépebb ízlés is ficamodik előbb vagy utóbb. Az „irodalmi” talpnyalás közepette „megnemesedik” a blődli.

Az ilyen is:

„tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.”

De mégis…

Hol az alkotói fegyelem? A költői felelősség?

Folytatása következik.