NEGYVENÖTÖDIK RÉSZ
NEGYVENÖTÖDIK RÉSZ
Az a szikla talán még ma is áll.
Az én gránittornyom, a sziklakilátóm, ahonnan ama baljós alkonyon suhogni
hallottam az örök végzet komor ólomszárnyait.
Igen, a szikla ma is áll. De ma
már nem kúp alakú, büszke hegyorom, hanem kopár sziklacsúcs, alig emelkedik az
óceán színe fölé. Áll ma is szél rázta, hullámok nyaldosta tanújaként a Végnek,
mint letűnt hatalmak viharverte, magányos sírköve; mint hatalmi képzelgések
megkövesült tilalomfája; mint örök figyelmeztetést intő magányos gránitujj;
amely fügét mutat a címeres pökhendiségnek, alázatra inti a dölyföt, csöndre a
hamis prófétát, hallgatásra a zaklatott semmitmondást, igaz szerelemre az
aszketikus gőg eszelős jelmezében tetszelgő madárijesztőt, az élet feltétel
nélküli tiszteletére az öklét rázva handabandázó, emberbőrbe bújt bamba tulkot.
A maga némaságának nyelvén harsogja a végtelen méltóságteljes messzeségébe az
örök igazságot: csak az élet, a szerelem és a szeretet örök, minden egyéb füst
tűz nélkül, test lélek nélkül, szó értelem nélkül. Ha mást keres az ember, nem
fog egyebet találni időkön és tereken végigözönlő kicsi és nagy vízözönöknél,
amelyeket önmaga zúdít utódai fejére.
Sok évezred elmúltával láttam
viszont a sziklát – egy csíkozott vitorlájú föníciai gálya kapitányaként.
Legénységem babonás rettegéssel félte ama helyet, vízi démonok fészkének,
gonosz erők birodalmának, alattomos zátonyok között tanyázó, elmondhatatlanul
rémséges szörnyek és hajókat mélybe rántó, dermesztő külsejű fantomok lakhelyének,
ahol minden fodortajtékos szürke hullám mögött ezer halál leselkedik, ahol néha
megmagyarázhatatlanul örvénylik a tenger, és ahol valamilyen megfoghatatlan
okból hosszú órákig köröznek a költöző madarak eget elsötétítő seregei.
Bár nyugodt volt a tenger,
óvakodtam megközelíteni a sziklát, csupán tisztes távolból szemléltem. Nem
merészeltem Asztlant egykori kikötője fölé hajózni egy olyan gályán, amely az
egykori asztlanti tengerjárókhoz képest nem volt egyéb, mint a habok parányi
játékszere. Csak szemléltem a sziklát, amely mögött Asztlant földjét rejti az
óceán feneketlen mélysége. Szemléltem – és emlékeztem.
Szemlélődés közben ősrégi
irományt vettem elő, amelyet rajtam kívül már akkor sem tudott elolvasni senki
sem. Nem ismerték már sem az írásjeleket, sem a nyelvet. Elolvastam – ki tudja,
hányadszor.
„Ímé, megmutatom neked a fényes háztetők városának kárhoztatását. A
városét, amely a sok vízen ült...
Ama földnek tíz tartománya volt, ama városnak tíz kerülete…
Ez volt ama nagy város, amelynek királysága volt a Föld királyain…
Tíz király uralkodott felette, és magát istennek tartván dölyfösen
trónolt a tengerek közepében…
A város, amely az istenekkel dacolt, nagyobb hatalmúnak mondván magát
az isteneknél…
Kihívta maga ellen az istenek haragját…
Az istenek legerősebbike hatalmas égi malomkövet vőn, és veté a
tengerbe, ezt mondván: ilyen módon, nagy erőszakkal süllyesztetik el a város,
és többé meg nem találtatik. Minden beleesik a tengerek mélyébe az ő romlásának
napján…
A mélység árját hozom rá, hogy beborítsák a mérhetetlen vizek…
És lakatom őt a mélységek országában, hogy többé senki se lakjon benne…
Rémségesen cselekszem vele, és nem lesz, és keresni fogják, de többé
nem találják. Elvész mindörökre…
Leszáll székéről a tenger minden fejedelme, és elvetik köntöseiket,
levetik díszruháikat, rettegésbe öltöznek, a földön ülnek, és rettegnek minden
szempillantásban, és elborzadnak a város rettenetes veszte miatt…
Gyászéneket mondanak róla: mi módon vesztél el te, akit laktak
tengerekről, te híres-neves város, amely hatalmas voltál a tengeren. Siratják
és jajgatnak érte a Föld királyai…
Sírnak, amikor látják az ő égésének füstjét. Jaj, jaj, te nagy város,
te hatalmas város, hogy egy órában jött el a te ítéleted…
A Föld kalmárjai is siratják, mert az áruikat immár senki sem veszi.
Nincs vevő a káprázatos kelmére, a drága ébenfára, nincs vevő a messze
vidékekről hozott fűszerre és elefántcsontra, nincs vevő a szép testű rabnőre
és az izmos rabszolgára. Az árusok, akik meggazdagodtak ama városban, távol
állának az ő kínjától, nagy félelemben vannak, sírnak és jajgatnak, és imigyen
szólnak: Jaj, jaj, a nagy város, hogy elpusztult egyetlen órában annyi
gazdagság…
És minden hajósmester és a hajókon levők mind, a sokaság és az
evezősök, és akik a tengeren kereskednek, távol állának. És kiáltanak, látván
az ő égésének füstjét: Mi hasonló e nagy városhoz? Jaj, jaj, a nagy város,
amelyben meggazdagodott mindenki, akinek hajói voltak a tengeren. Hogy
elpusztult egy órában…
Így pusztult el a gazdag és hatalmas város, amely a nagy vizek
közepében ült, és királynéja volt a tengereknek, a híres-neves város, amely
hatalmas vala a tengeren, amelynek királysága volt a Föld királyain, és amely
istenekhez hasonlatosnak tartotta magát.
Halandó, tiszteld az isteni akaratot, tiszteld az isteni hatalmat,
amely képes a földet vízzel borítani, hogy a hegyek felett is vizek álljanak,
amely csak megérinti a hegyeket, és azok füstölögni kezdenek, amelynek villámai
megreszkettetik a földet, amely előtt a hegyek viaszként megolvadnak, amely
előtt a dombok szétmállanak, amely előtt a folyamok kiszáradnak, és amely előtt
üresen tárul fel a tengernek mélysége.
Halandó, szaggasd meg köntösödet, szórj hamut a fejedre az isteni
hatalom előtt, szívedbe alázat költözzön, és szolgáld könnyes szemmel az isteneket,
rettegd és féld az isteni hatalmat, és csak egyedül neki szolgálj, mert haragja
előtt nem állhat meg semmi halandó, hanem elpusztítja úgy, miként ama hatalmas
várossal tevé, amely a nagy vizek közepében ült, királynéja volt a tengereknek,
a híres-neves város, amely hatalmas vala a tengeren, amelynek királysága volt a
Föld királyain, és amely istenekhez haosnaltosnak tartotta magát:”
Ennyi volt. elolvastam még
egyszer – utoljára. Elolvastam, közben egyre a tengert néztem – Asztlant
hullámszürke koporsóját.
Ezekkel a mondatokkal később is
gyakran találkoztam; elferdítve, megmásítva, más szövegek közé ágyazva –
széthordták az évezredek, akár a seregélyek a magot. Mindig új városok, új
hatalmak vágyva vágyott pusztulásáról szóltak a sorok – más nyelven és más
írásjelekkel.
Így enyészett el Asztlant
híre-neve. Elsüllyesztetett, és többé meg nem találtatott.
Ama nyári alkonyon kezembe vettem
a viharvert írást. Kezembe vettem – és belévetettem a szelíden fodrozódó
tengerbe. Áldozati ajándékul a végső feledésbe süllyedt Asztlant mindörökre
elfeledett Tengeristenének.
Utána sokáig álltam könnyes
szemmel hajóm kormányállásánál, és a végtelent szemléltem.
És akkor ott, a lenyugvó Nap
fényében, a mindörökre letűnt évezredek távolából ismét látni véltem a fényes
háztetők városának szemkápráztató ragyogását. Látni véltem még egyszer –
utoljára.
Asztlantot azonban sohasem
felejtettem el – ahogy az emberiség sem.
A vízözönt sem.
„Az ellenséges óceán amellyel örökös harcban állnak az emberek,
félelmes orkánnal átszakította a gátakat, összetörte a házakat. Az emberek
elfutottak, és a szárazföldön kerestek menedéket.”
„Hatalmas földrengések és árvizek támadtak, és egyetlen szörnyű éjszaka
alatt Asztlant szigete eltűnt a tengerben.”
Manapság is gyakran olvasok ilyen
módfelett beszédes szövegeket. Van belőlük – mérhetetlenül sok. A szájhagyomány
legyőzhetetlen ereje tartotta fenn őket az idő óceánján keresztül. írásba
foglaltattak, millió könyv részeivé váltak – de a szellemük halott. Mint a
szerteszét hulló hamueső: apró cafatokban szállingózik vízbe, porba, sárba meg
pocsolyába, elkeveredik az anyaggal, és részenként semmivé válik – segítve
ezzel önmaga emlékének eltörlését. Ezek az iratok tovább dacolnak majd a
mulandósággal, túlélnek engem is, fennmaradnak az idő méhében rejtőző újabb
nemzedékek számára is – és a ma még körvonalaiban sem létező messzi jövendő
bölcsei ugyanúgy nem tudnak majd mit kezdeni velük, ahogy nem tudtak a letűnt
korok írástudói és tudósai sem.
Az ember nemcsak térben, időben
is csak addig terjeszkedhet, ameddig a takarója ér. A takaró hosszsága
koronként más és más: az értelem napvilága kitágítja, a türelmetlen butaság és
a bárgyú indulatok sötétsége összezsugorítja.
Holdsarlót akkor Napsárkány
bátyám magával vitte, és kimentette a katasztrófa forgatagából. Napsárkány hitt
a legjobban az én-hatalomban, ezért akkoriban az ő hatalma ért legmesszebbre,
viszont az évezredek múlásával jobban kopott, mint az enyém. Holdsarló
semmiféle hatalmat nem örökölt az édesapjától, hiszen a nők mindig is két
lábbal álltak a földön, és igen ritkán kacérkodtak az én-hatalom démonával – az
ő hatalma lefegyverző nőiségében, józan arányérzékében, teremtő
békeszeretetében és megfélemlíthetetlen igazságérzetében rejlett. Meg kell
hagyni, ezekkel gyakran célt ért ott is, ahol mi kudarcot vallottunk.
Szélfarkas volt közülünk az
egyetlen, aki semmit sem élt át a kataklizmából, hitte is, nem is a
későbbiekben. Az ő eszméi amúgy is koronként változtak: kirügyeztek, virágba
szökkentek, vagy jéggé dermedtek ugyanúgy, ahogy egymást űzték a történelemben
reményteljes fejlődések, fényes civilizációk, vagy sivár hanyatlások.
Magam két malomkő közt hányódtam:
fantazmagóriának tartottam Napsárkány lázas hitét, és visszaborzadtam
Szélfarkas fellegekben járó eszméitől. Emez fájón értelmetlen volt, amaz
tragikusan üres. Az egyikből a cél hiányzott, a másikból a tartalom.
Gyakran beszélgettem erről
Napsárkánnyal és Holdsarlóval. Akkoriban korosodó házaspár voltak, én pedig a
fogadott fiuk – legalábbis a világ előtt. Jó szerencsém újra aranyhajjal áldott
meg, a messzi északról vetődtem napsárkány városába, és a piacon futottam össze
a bátyámmal.
Agyagházuk zárt udvarán gyakran
ültek együtt kéz a kézben, és én a lábuknál. Nekik nem volt saját gyermekük –
nem is étek házaséletet.
Napsárkány változatlanul az
én-hatalomra tört, és aki önerejéből akarja saját világát felépíteni, az meddő
kell, hogy maradjon a valóság honában. Jellemző, hogy ő ezt tisztaságnak
nevezte.
Nem volt közöttük szerelem sem,
csupán bensőséges, igaz szeretet. Holdsarló részéről ez a hálából fakadt,
Napsárkány részéről pedig abból az őszinte vonzalomból, amit a jólelkű emberek
éreznek azzal szemben, akin segítettek. Így éltek ők abban a langyos
nyugalomban, ami ugyan igen messze van a boldogságtól, de a bölcs derűjével
tekinthet a mindenütt tömegesen burjánzó boldogtalanságra.
Napsárkány természetesen köztiszteletben
álló varázslója volt a városnak, és időnként élt a hatalmával. Az emberek
szerény jólétben éltek, ellenség nem háborgatta őket, nem volt sem sáskajárás,
sem aszály, sem dögvész. Minden okuk megvolt hát, hogy varázslójukkal
elégedettek legyenek.
-
Gyakran gondolom azt – mondta egyszer a bátyám. – hogy rossz
álomban élek. Mindig várom az ébredést. Kiperegnek a kezemből a régi igazságok.
Minél többet dolgozom azon, hogy a régiek tudását újra felfedezzem, annál
kevesebb marad – öregesen krákogott. – A vízözön óta minden egyre
reménytelenebb.
-
Nem kellene örökké ezen keseregned – nézett rá
Holdsarló. – olyan vagy, mint a gyermek, aki álmában csodás játékszereket lát,
és szeretné őket magával hozni az ébrenlétbe. De nem tudja őket olyan erősen szorítani,
hogy ne tűnjenek el, mihelyt kinyitja a szemét.
Napsárkány lehajtotta a fejét, és
én azon kezdtem töprengeni, miért öregebb ő mindig nálam. Vele mindig csak
olyankor találkoztam, amikor már jóval korosabb volt.
-
Elkeserít a vérengzések előérzete – mondta a bátyám. –
Elkeserít az a tömérdek háború, meg másféle ostoba vérfürdő, amit a jövőben
látok. Ennek nem szabadna megtörténnie!
-
Jobb ennél, ha mindenki bezárkózik az én-hatalom
egyedülvalóságába? – kérdeztem tőle. – Ha mindenki egy kis külön világban él?
-
Jobb! – vágta rá fontolgatás nélkül. – Végtelenül embertelen
az a világ, ahol a sokaság nyomorán és szenvedésén élősködnek a kevesek.
Felelni akartam, de Holdsarló
leintett.
-
Nem kell válaszolnod, Fénysugár. Te nem Szélfarkas
vagy. Nem kell védelmezned az ő eszméit Napsárkánnyal szemben.
Összemosolyogtak, és csendesen
megszorították egymás kezét.
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése