Irodalomtörténeti szösszenetek - 10.

A hatvankettedik születésnapján Lengyel József több kritikát is kapott – mintegy ajándékba.
Ennek örömére a kicsi mérges öregúr arról elmélkedett, mi a különbség az Olvasó és a kritikus között.
Lehetetlen nem idetennem.
Az Olvasó regényt olvasván nem tagadja meg magától a világos és érdekfeszítő cselekmény élvezetét. Az Olvasó általában normális ember. Az író is az, amikor valamelyik pályatárs művét olvassa – ilyenkor Olvasóvá válik.
Az olyan író, aki sohasem képes Olvasóvá válni, írónak se jó.
A kritikus azonban más, idegen dimenzióba tartozik. A kritikust nem érdekli a cselekmény. Még ki is kéri magának – nem azért olvas ő regényt.
Hát akkor miért?
Valamelyik ismert kritikus éppen arról puffogott a rádióban, hogy őt …a cselekmény, a sztori (megvetően, lekicsinylően) nem érdekli, hanem a helyzetek, a miértek…
A kritikusok azt hirdetik magukról, hogy ők valami fontosabbat, mélyebbet, az immanenst keresik a művekben.
Megtalálják-e?
Lengyel József erre a fejét rázza. Dehogyis találják meg. Azt se tudják, mit keresnek, nincs is érzékszervük hozzá.
Munkájuk tanulságok, irodalomtörténeti vagy elméleti vonatkozások, utalások, filozófiai megfontolások keresgéléséből áll.
Ahol ilyet nem lelnek, odaértik – értsd: belemagyarázzák.
Ahol lelnek? Ott is…
Amit írnak: lapos, helytelen, unalmas.
Vannak jóakaratú és rosszakaratú kritikusok. Egy közös vonásuk van:
Mindkét típusban kevés a megértés.