Szerelem és líra - XXXIII.

Harmincharmadik rész

Lényeges, egyben nagyon kényes ponthoz jutottam. Talán komoly vargabetűnek tűnik majd a következő fejtegetés, de mindenképpen a témához tartozik.

A reformáció óta kialakult történetírói szemlélet az emberi történelmet – a modern egyistenhívő vallások, illetve a Biblia történetszemlélete után – általában egyenes vonalú, többé-kevésbé egyenletes fejlődésnek értelmezik. Az emberiségnek csak egy történelme van, a történelem a Teremtéssel kezdődik, és valamikor az Utolsó Ítélettel ér véget. Utóbbit természetesen megelőzik majd az Utolsó Idők jelei.

A történelem lényegében véve az Isteni Tervnek az ember számára érzékelhető megnyilvánulása.

Voltaképpen a modern tudomány gondolkodásmódja igen nagymértékben alkalmazkodott az egyszeri és egyetlen emberi történelemnek ehhez az elvéhez. A Földön csak egyetlen evolúció volt, az ember egyszer fejlődött ki, mi vagyunk az első és egyetlen emberi civilizáció a történelemben. Ha vannak is arra utaló jelek, hogy esetleg létezett előttünk már egy másik civilizáció – és ilyen jelek akadnak igen nagy bőségben – ezek, vagy az értelmezésük apokrif és üldözendő.

Ebből könnyen leszűrhetjük, hogy az emberi történelem – vagy legalábbis annak nagyobbik fele – sérülékeny és nagy kínnal-verítékkel összefércelt konstrukció, lényegében tákolmány. Mi köze ennek a témánkhoz?

Történetírás előbb létezett, mint történettudomány, utóbbi lényegében a felvilágosodás során alakult ki. A történelem, mint iskolai tantárgy, szintén viszonylag későn született meg, nálunk csak a XVIII. század második felében.

 A történetírás megvan elmélet nélkül is, a történettudománynak azonban elméleti alapokra van szüksége.

A felvilágosodás megfosztotta a kialakuló történettudományt bibliai támaszától, és helyette a kezébe nyomta a fejlődés elvét. A történelem egyenes vonalban halad a kezdetektől – valahová.

Természetesen nem mindenki osztja ezt az elvet, a múltban is, a jelenben is akadtak gondolkodók, akik úgy vélték/vélik, hogy a történelem igazából ciklikus. Ennek az elképzelésnek valamelyik változatát vallotta a múltban Vico, és Spengler, később Arnold Toynbee, Robin George Collingwood, a jelenben pedig – egyebek között – Paul Kennedy, Peter Turchin, Robert Gilpin, Thomas Donnelly, Emmanuel Todd és mások.

A ciklikus történetszemlélet a történelmi igazságnak a nagyjából egyenes vonalú egyetlen fejlődés elvénél feltehetően sokkal jobban megfelel, de nehéz rá olyan elméletet építeni, amilyet a hatalmi elit szeretne.

A reformáció óta a társadalomtudományi gondolkodás a fejlődés-visszafejlődés antinómiája alapján képzeli el a történelmet. Idővel a „fejlődés”, a „haladás” elve a populáris gondolkodásban szakralitást nyert, míg a „lemaradás”, „visszafejlődés” a Gonosz egyik közkeletű szimbóluma lett. A felvilágosodás ezt megfejelte a fény és a sötétség szimbolikájával.

Érdekes, hogy az államok hivatalos ideológiája csak a XIX. század második felében tette magáévá ezt a szemléletet. Akkor azonban tüstént univerzális varázsigévé vált. A „fejlődés” jelszava volt hivatott igazolni a gyarmatosítást, de sok olyan jelenséget is, amelyekre ma már nem lehetünk büszkék. A „fejlődés” a „haladás” elvét minden hatalom kisajátította magának, a kommunizmus ugyanúgy, mint a fasizmus. A múlt század húszas és harmincas éveiben az olasz államvasutak szerelvényén sétálgató karabélyos vonat-fasiszta büszkén düllesztette ki egyenruhás mellét a gondolatra, hogy ő itt a rendet, a fejlődést, a haladást képviseli. Igazság szerint akkor az utasok zöme se gondolta másként.

Egy-egy rendszerváltás után aztán ki szokott derülni, hogy a „haladás” – mégse volt haladás. Sőt…

Ennek ellenére az európai kultúrában ma igen nagy fontossággal bír a haladó-konzervatív; illetve a progresszív-regresszív ellentétpár. Nálunk különösen nagy jelentősége van ennek, hiszen ezt sulykolták belénk az utóbbi évtizedekben; a haladó könnyen szentté avatjuk, a konzervatív pedig könnyen válik bűnbakká, minden rossz okozójává. A haladás és a maradiság küzdelme nem más, mint a jó és rossz harca; ma is tele vannak ezzel a tankönyveink.

Ez a gondolkodásmód még nagyjainkat is megtévesztette néha. Babits Mihály írta 1918-ban:

„S az ily filozófiák minden konzervativizmusnak, a fennálló és hatalmas rosszba való minden belenyugvásnak új ajtót nyitnak, új jogot biztosítanak.”

A dolog nem ennyire egyszerű. A változás nem szükségképpen előremutató, a reform nem jelent minden esetben igazi haladást. Ennek megítélésére azonban csak egyre kevesebb ember képes – majd arról is ejtek szót, hogy ennek mi az oka.

A baj oka nyilvánvalóan filozófiai természetű, az állandó fejlődés és az egyszeri történelem természete eleve kitermeli az ilyesmit, az ideológiának csak segíteni kell benne, hogy elhatalmasodjék.

Eljátszhatunk a gondolattal: ha egy hajdan a Földön létezett, a maihoz hasonló fejlettségű civilizáció félreérthetetlen és letagadhatatlan jeleire bukkannánk, mennyire átszervezhetné az a társadalomtudományi elveinket, egyben a fejlődésről és a fejlettségről alkotott képünket is.

Tüstént hozzá kell azonban tennem: a jelen helyzetben ez lehetetlen. Ha ugyanis most egy hajdan a Földön létezett, a maihoz hasonló fejlettségű civilizáció félreérthetetlen és letagadhatatlan jeleire bukkannánk, az semennyire nem szervezhetné át a társadalomtudományi elveinket, sem pedig a fejlődésről és a fejlettségről alkotott képünket, azon egyszerű oknál fogva, hogy jelenkori tudományunk képes volna meghazudtolni, félreérteni és letagadni a félreérthetetlent és a letagadhatatlant is, hogy ezzel a jelenlegi történelem (rossz) elméletét csorbítatlanul megőrizze. Meg azért is, nehogy szembe kelljen nézni azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a fejlődésnek állított folyamat – nem fejlődés.

(Egyébként igazából nagyon nagy szükségünk lenen rá, hogy szembenézzünk egy megtalált múlttal, mert – a világszerte fejlődésnek harsonázott folyamat nem fejlődés.)

Ahhoz, hogy tételezni tudjuk a haladást, szükségképpen valami fogalmunknak kell lennie arról, mit is tekintünk fejlődésnek. A fejlődés mindenképpen valami teleologikus folyamat, és a történettudomány sablonjai nem alkalmazhatók rá. Egészen egyszerűen azért nem, mert a történeti sémákat a tudomány mindig már egy lezárult folyamat ismeretében, utólag aggatja a múltra¸ ezért a sémákból vett analógiák mindig megtévesztők. Hogy mennyire azok, arra bármely XX. századi politikai rendszer ideológiájából könnyen lehet példát találni.

Én viszont itt és most nem tehetem meg, hogy néhány mondatban össze ne foglaljam, mit is tekintek, illetve mit is tekintenék fejlődésnek.

Az emberiség fejlődésének azt tekinteném, ha az alábbiak megvalósulnának:

• A jelenleginél harmonikusabb és békésebb világ, a háborúk teljes megszűnése és az erőszak minden formájának visszaszorulása
• A nemzetközi kapcsolatok erősebbé és spontánabbá válása a regionális kultúrák megőrzése mellett
• A világ kultúrájának fejlődése a sokszínűség jegyében; mindenki az anyanyelvén lenne képes részt venni a világra kiterjedő kommunikációban
• A regionális és nemzeti kultúrák, nyelvek megőrzése, fejlesztése, békés egymás mellett élése
• Tudás- és tehetségalapú nevelés a Föld minden népének érdekében, nemzetek, nyelvek és kultúrák tényleges egyenjogúsága
• A jelenleginél nagyobb tényleges szabadság; a tehetség szabad érvényesülése, a szerelem jelentőségének növekedése
• Gazdasági értelemben: termelés-fogyasztás-újrafelhasználás folyamatán alapuló ipari-ökológiai rendszer
• Pénz-alapú helyett ember-alapú gazdaság
• Az utóbbi kettő eleve feltételezi: a pénz térvesztése szerepének visszaszorulása
• A bűnözés csökkenése
• A gazdasági egyenlőtlenségek jelentős csökkenése
• A tudomány és technika fejlődése, virágzása az ember szolgálatában
• Politika, gazdaság társadalmi kontrollja a közösségi aktivitás jegyében
• A tényleges demokrácia helyi intézményrendszerének, a politikát kontrolláló regionális intézményeknek létrejötte világszerte, a tényleges önigazgatás és a valóságos demokrácia rendszerének lassú kialakulása
• A vallási és faji erőszak megszűnése
• Az emberi jogok kiegészülése az otthonhoz, a munkahelyhez és az emberhez méltó megélhetés jogával, és ezek tényleges érvényesülése

Szándékosan nem említettem a világkormányt. Nemcsak azért nem, mert egy ideje túlságosan sok szó esik róla, hanem azért sem, mert az a jelenlegi helyzethez mérten már egyáltalán nem biztos, hogy fejlődést jelentene.

Nos, elmondtam, milyennek képzelném a valódi fejlődést. A következő részben arról szólok majd, mit nem tekintek fejlődésnek, és hogy mi köze mindehhez a költészetnek.

Folytatása következik.