Az angyal, az ördög és a feltámadt halott

Ez a történet ősrégi arab forrásból származik, de a Dekameronban is megtalálható, sőt a magyar népmesék közt is helyet kapott.
Vásári komédiához kerestem anyagot, így bukkantam rá.
A színjátszóimnak szükségük van új vásári komédiákra, lehet, hogy még a nyáron írok is egyet belőle, bár a történet eléggé morbid.
——-
Nézzük hát.
—–
Valamikor a középkor végén történt.
Egy csinos városi özvegyasszonynak hárman is udvaroltak. A nő szerette volna elhárítani az egyre tolakodóbbá váló próbálkozásokat, mert halott férjét nagyon szerette, és őszintén gyászolta.
Ráadásul biztos volt benne, hogy mindhárom kérőjelölt a vagyonára pályázik.
A szép szó nem használt, a három fickó mind erőszakosabbá vált. Mindegyik megnyerte ügyének az asszony egy-egy családtagját, és most már ők is unszolták, zaklatták a hölgyet, menne végre férjhez újra.
- Nem telt le még a gyászév! – válaszolta a kétségbeesett áldozat.
- Na és? – volt a felelet legalább egy tucatszor.
A nő már a családjától is rettegett. Naponta többször is eljárt a házuk közelében lévő kis kápolnába imádkozni. Ott legalább békén hagyták.
Egy délután halottat terítettek ki a kápolnában, egy korán elhalálozott városi tanácsúr tetemét.
Amikor a nő hazaért, mindhárom kérője otthon várta, egymással parázs vitában, helyenként fenyegetőzve.
- Válassz már közülük! – ordított az özvegyasszony sógora. – Unom, hogy állandóan itt lebzselnek!
Ahol a szükség, ott a segítség. A nőnek váratlan ötlete támadt. Végiggondolta, aztán keresztet vetett. Isten bocsássa meg, de másképpen aligha szabadul meg a három erőszakos frátertől.
- Küldjétek be őket egyenként!
Jött is az első. Asztalos mester volt, a mellét verte a szakálla. Pökhendi szemekkel méregette a nőt.
- Elszánta végre magát, hogy hozzám jöjjön, vagy tovább fecsérli az időt?
Az özvegy nagyot sóhajtott.
- Igen, de van egy feltételem.
- Halljam!
- Van a kápolnában egy halott. Vegye ki onnan kegyelmed, feküdjön a helyére, és maradjon ott holnap reggelig. Ha kibírja, kegyelmedhez megyek.
- Ennyi?
- Igen, ennyi.
Az asztalos elégedetten távozott. Csupán némi bohóckodás, esetleg apró kellemetlenség másnap.
- Jöjjön a következő!
Már jött is a második. Valami nemesúr bálkézről született fia volt, adta az előkelőt, pedig csak mindenre kapható gyilkos gazember volt.
- Döntött már? – kérdezte türelmetlenül. – Nagy megtiszteltetés lenne kegyednek, ha a feleségem lehetne, ezt ne feledje. Az én nevem vakarná ki a szolgaságból. Hozzám jön végre?
- Igen, de van egy feltételem.
- Feltétel, micsoda feltétel?
- Van a kápolnában egy halott. Vegyen kegyelmed magára bokáig érő hófehér inget, a kezébe égő gyertyát, és holnap reggelig álljon őrt a nyitott koporsó mellett. Akkor a felesége leszek.
- Miféle ostobaság ez?
- Tekintse lovagi szolgálatnak.
A balkézi ivadék szeme felcsillant. Vagy úgy: lovagi szolgálat. Az más, az mindjárt más.
- Megteszem!
Csak úgy viharzott kifelé, hogy mielőbb megkezdhesse az angyali strázsát.
Ezen más mosolygott az özvegy. A cégéres gazembert mindennek lehetett nevezni, csak angyalnak nem.
- Jöjjön a harmadik!
Jött.
Ez gazdag naplopó volt, egy megtollasodott kereskedő második fia. Az apja pénzváltó, a fickót felvetette az arany, állandóan a gazdagságával kérkedett.
- Elfogadja végre az ajánlatomat? Mellettem gazdag nő lesz, drágaköves ruhákban fog járni, gazdagon felékszerezve. Még a botnak is aranyozott fogantyúja van, amivel néha megfenyítem kegyedet.
Valahogy ettől nem támadt az özvegynek nagyobb gusztusa a piperkőccel való esküvőhöz.
- Van egy feltételem.
- Feltétel? Miféle? Pénzzel megoldható?
- Nem.
- Akkor miféle?
- Kerítsen kegyelmed egyszerű, koromfekete, kámzsás, földig érő fekete kabátot.
- Minek az?
- Ne legyen cicomás, de koromfekete és egyszerű.
- Minek az a maskara? Nem vagyok én szerzetes.
- A kápolnában van egy halott. Vegye kegyelmed magára a kámzsás kabátot, hogy fel ne ismerjék.
-Úgy festek majd, akár az ördög.
Az özvegy bólintott. Éppen ezt akarta.
- Ha el meri nekem lopni a koporsóból a halottat, akkor bátor kegyelmed, és én sohasem mennék gyáva emberhez. Ha elhozza a halottat, a felesége leszek.
Nosza, több se kellett a gazdag ostobának, tüstént rohant földig érő szurokfekete kabátot szerezni, nagy kámzsával.
Akkorra az asztalosmester már belopakodott a kápolnába, kiemelte a halottat a nyitott koporsóból, elhurcolta az egyik félreeső szegletbe, és a helyébe feküdt. Kint alkonyodott, a kápolnában előbb félhomály támadt, majd teljes sötétség. Az asztalos elszunyókált a koporsóban.
Sötétedés után hófehér ruhában, gyertyával a kezében megjelent a nemesi fattyú, és nekiállt őrt állni a ravatal mellett.
A koporsóban fekvő asztalos megrettent tőle, levegőt is alig mert venni.
Hamarosan megjelent a piperkőc is; feketében, mint az ördög. A koporsó mellett strázsáló hófehér alaktól inába szállt a bátorsága. Fene ezt az özvegyet! Szép, szép, de annyira nem, hogy összeakaszkodjon miatta egy angyallal.
Már-már szégyenszemre el is somfordált volna, amikor megbotlott, próbált megkapaszkodni, mire meglökte az egyik mellékoltár előtt álló oszlopot, és a nagy kerámia váza, ami fogadalmi ajándékként állt annak a tetején. fülsiketítő csörömpöléssel lezuhant, és ízzé-porrá zúzódott a kövön.
A nemesi ivadék ekkor vette észre a kámzsás alakot. Az ördög?
- Maga az, ördög uram? Takarodjék innen! – határozottnak tűnt, de remegett a hangja.
Ez bátorította fel a piperkőcöt.
- Kifelé, mert levágom a fejed! – üvöltött, és az angyalra támadt.
Az nagy hirtelen a támadó képébe vágta a gyertyát.
- Az anyádat, ördög!
Ütött mindkettő, amivel tudott.
Ez már sok volt a koporsóban fekvő “halottnak”. Az asztalos szentül meg volt róla győződve, hogy itt angyal és ördög mérkőzik a koporsóban fekvő halott lelkéért. Nem akarta kivárni, melyik győzedelmeskedik.
Rettenetes üvöltéssel pattant ki a koporsóból, és halálos félelemmel rohant a bejárat felé, út közben mindent felborított, aminek nekiment.
A kápolnából hallatszó rémséges tohuvabohu kiverte az álmot a környéken lakók szeméből. Már gyülekeztek fustélyra, furkósbotra, fegyverre kapva a bejáratnál.
Rablók lennének odabent?
Mindhárom jómadár kimenekült a kápolnából – egyenesen a tömeg karjai közé.
Mindhármat megbüntették. Botra, tömlöcre, pellengérre.
Mind a három az özvegy kívánságára hivatkozott. A bíró vállat vont.
- A nő csúfot űzött, kegyelmetek voltak a marhák, hogy teljesítették.
A három jómadár nevetségessé vált. Nemcsak a nőt nem zaklatták tovább, el is költöztek a városból.