A könyörtelen Idő

A könyörtelen vén Idő,
A munkamániás,
Úgy hagy magunkra nélkülünk,
Ahogy majd senki más.
——-
Egy nyugodt pillanatra tán
A lelkünk éhezik;
De meg nem áll a vén bolond,
S ilyen nem létezik.
—–
Hátára kötve elrohan
Rövidke életünk;
Talán csak az marad nekünk,
Amit elképzelünk.
—–
Mikor majd hosszan pihenünk
A nedves föld alatt;
Csak akkor áll meg majd nekünk
A múló Pillanat.
——
De élünk még, hiába is
Vesszük nagyon zokon;
Csak táncolunk a tarajos
Idő-hullámokon.
——
Jöjjön a Földre dáridó,
Vagy szép halotti tor;
Itt a vén munkamániás,
Mint fő titok-tudor.
——
Mert mindent elrejt az Idő,
De semmit meg nem öl;
Amit szűk látókör, s a múlt
Takar szemünk elől.
——-
Az Idő leplén túl talán
A legnagyobb titok;
Ott vidám, öreg fák alatt
Az Isten mosolyog.