2012. július 3., kedd

Irodalomtörténeti szösszenetek - 6.

Az istenek halnak, az ember él – visszakézből
A jelenlegi irodalmi köztudatban Babits Mihály és József Attila valóságos félistenek, nincs a kanonizált magyar irodalomnak olyan irányzata, amelyik a kettő közül valamelyikre – esetleg mindkettőre – ne hivatkozna.
A tankönyvi sablonok az irodalomtörténeti tudat frissessége ellen hatnak. Egy-egy sarkos megállapítás rögzíti a költőt valamilyen dobozban, beékelődik alkotó és közönség közé, a doboz címkéje lassacskán a valóság jelmezének tűnik. Így válnak költőink “holt költők társaságává”.
Ha meg másutt csupán az egyedül üdvözítő posztmodern oldaláról szabad és lehet értelmezni őket – még holtabbak lesznek.
Babits Mihály egymással néha homlokegyenest ellenkező nézeteket valló csoportok közös mestere. Címke. Néha zászló.
Ady Endrét Babitsnál jelentősebb költőnek tartjuk – vagy ismerjük el. Némelyek a mai napig vonakodva.
A XX. században kevés költő életműve körül eszkalálódtak annyira hevesen az eltérő nézetek, mint éppen Ady körül.
Ady Endréről érdekes – helyenként kiváló, helyenként roppant vaskalapos – életrajzok íródtak. Ami azonban bizonyos: az irodalomtörténeti értékelésben Ady a mai közfelfogásban egészen muzeális költő, annyira saját korához kötődik, hogy a mai útkeresésben a róla szóló értékelések, tankönyvi közhelyek teljesen használhatatlanok.
Új versek című kötetével kezdődik a modern magyar líra – de vajon milyen út vezet Tőle a modern magyar lírához?
Azt gondolom, egy valóban új magyar költészet szempontjából ideje volna megvizsgálni Ady életművét, vajon milyen útmutatást kaphatunk tőle a jelen problémáira nézve…
A XX. századi magyar líra nem Ady, hanem Babits nyomvonalán haladt tovább; ami önmagában is erősen problematikus…
József Attila mai státusza egészen más. Őt a jelenlegi irányzatok és csoportosulások némelyike olyan fokon sajátította ki, hogy szinte elvész alatta a költő eredeti életműve.
József Attilát bizonyos körökben egyszerűen így emlegetik: Attila. Attila így, Attila úgy…
Egy kolléganőm tanúja volt, amint ifjú magyar (kanonizált és kinevezett) költők – akik a Mindenséggel és József Attilával mérik magukat, a verseik meg önmagukért beszélnek – “szegény Attila” születésnapjára hivatkozva mentek tivornyázni…
Akad, aki megírta József Attila öregkori verseit – természetesen a költő helyett. Olyan szinten annektálták, hogy ezt is megtehetik – úgy vélik.
Persze, még kiderülhet, hogy ez korántsem annexió, csak erőszakos és időleges  megszállás…
Nem szándékom József Attila szájába adni olyan sorokat, amelyeket soha le nem írt, soha ki nem mondott. Ehelyett olyan hozok, amit valóban leírt.
1930-ban József Attila tárgyi kritikai tanulmányt írt Babits Az istenek halnak, az ember él című verseskötetéről. Mi tagadás – alaposan lehúzta benne Babits Mihályt…
(Nem ide tartozik, de lehetetlen el nem játszadoznom a gondolattal:
Ha egy mai nebuló úgy értékelné Babits megnevezett kötetét, ahogy ebben a tanulmányban József Attila teszi, mit kapna ma egy igazán vaskalapos tanártól? Vagy egy igazán vaskalapos érettségi elnöktől?
Ma, amikor egyre kicsinyesebb és egyre bürokratikusabb módon jelölik ki a diák számára a helyes válasz lehetőségét, mit kapna az a tanuló, aki a hervadt tannagyokosságok helyett József Attila gondolatait mondaná el?
Megvan-e manapság a diák számára a nemtetszés, a tankönyvvel és a gyakran kevés fantáziával kitapétázott sablon “lényeg” állításaival való egyet nem értés joga?
Ha igen, miért nincs?)
Nézzük tehát, miképpen vélekedett Babits Mihály verseskötetéről József Attila.
Közben érdemes azon is elgondolkodnunk, vállalná-e vajon a költő azon poétikai és egyéb elveket, amelyek kapcsán rendszeresen éppen rá hivatkoznak “Attila követői”.
Azt sem érdektelen felidézni, mit is mond a költészet értelméről tanulmányának bevezetőjében József Attila:
“Az ember azért ir verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről szóló tudomány polynéziai müszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bübájos. De minthogy a müalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét inditja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, „glóriával általlépnie”. Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az arisztoteleszi „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.
Rögtön tisztázza, nem tartozik Babits rajongói közé:
“Babits Mihálynak szóbanforgó verseit ugy körülajnározták, mintha a kritika kisdedek majálisa volna. Hetet-havat összecsapadékoltak Babits lelkéről, miegyebéről, anélkül hogy sugarat vetettek volna a varázserőre, amely a lelket fölidézi. Pedig lélekről aligha beszélhetünk, oly bántóan rossz versek kötege ez a könyv.
Hogy az aprólékon kezdjem, két marékkal tömi belénk a zagyvaságot:”
Konkrét példát is hoz:
“Ignotus után szabadon: akasszanak föl, ha értem, de nyelvünknek ennél rutabb, szutykosabb, tehetetlenebb és alantasabb mozdulatát még nem vettem fülembe. Holott a következő kétoldalas vers is igy megy elejétől végéig:
Szók deliriuma, nyügöző, nyüzsögő.
Játszanak, összefogóznak
benned,
cikáznak, tünnek,
bukfenceznek, s olykor megállnak fejen
s már mind megforgatod önkénytelen:
„Kultura!”
„A rut luk!”
Micsoda szimbolum!
Bum! Bum!

(Egyfajta kultura)”
Gondolkodjunk el ezen egy pillanatra.
Az ép ízlésű költőnek miféle “költészet” nem tetszik?
A fentebb idézettek kapcsán József Attila a manapság “nagyon trendi” szójátékról ezeket mondja:
“Ismeretes, hogy költők-irók szójátékkal szivesen szórakoznak. De hogy valaki ezt két oldalon komoly érdekü versben végigvigye oly izetlen szavu bölcselmi alapon, hogy „két véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletlene”, – arra példa csak azért nincsen, mert költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya.”
Azóta mintha egyre több költőt hagyna el “a helikoni berkek honvágya”.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése